2011-ben történt, nem mai sztori. Egy francia szurkolót kitiltottak a napieri Mclean Parkból (Új-Zéland), mert magával vitte a tyúkját (kakas nem volt kéznél, vagy mindegy, baromfi ez is, az is?). Az ultrákat kemény fából faragták, adnak a hagyományőrzésre, nem állítanak be egy fontos meccsre nemzeti szimbólumok nélkül, ehhez még 20 000 km távolság sem akadály. A világ másik felén viszont nem viccelnek, a szabály az szabály, “baromfinak nincs jogosultsága a stadionba belépni”, akármennyire is Franciaország egyik jelképéről van szó. Nem volt mit tenni, a büszke gall szurkoló kénytelen volt a legközelebbi bisztróban megnézni az áhított Franciaország – Kanada meccset.
Mindenesetre a sztori bevonult a történelembe, ugyanis ez volt az első eset, hogy valakit kitiltottak egy stadionból csak azért, mert kakas tyúk volt nála.
Most pedig sok fotó, mert fotót nézegetni jó és úgy hallottuk, úgy látjuk, így több az esély… De olvasni még annál is jobb: serkenti az agysejtek bizsergését. 😉
Amikor legelőször megláttam a “Szomszédok ünnepe” plakátot a bejárati ajtón, még a párizsi agglomerációban laktunk, egy panelházban. Nagyon vártam az eseményt és tényleg készültem rá. Pogácsát sütöttem. Vártam, mert nagyon ridegnek találtam a házunkban lakókat. Nem volt ez egy monstrum panelépület, hiszen csak négy emeletes volt és összesen két blokkból állt, ezért soha nem is értettem, hogy miért barátságtalanok az emberek, miért nem köszönnek a liftnél, miért nem beszélgetnek egymással (és főleg velem 😀 ). Mindenkit befásultnak láttam, még az udvaron bandázó tiniket is, akik csak ültek és egymással is alig beszélgettek, csak voltak. Tisztán látszott, hogy hazamenni sem volt kedvük. Igen, ilyen is van Franciaországban, nemcsak Chanel-kosztüm és Champs-Élysées-ből áll a világ. Úgy képzeltem, ezen az ünnepen megtörik majd a jég.
Este levonultunk a férjemmel és a kislányunkkal az udvarra, ahol már meg volt terítve az asztal és valóban mindenki hozta magával a sütit, amit készített. Ami nagyon tetszett, hogy az önkormányzat bohócműsort szervezett a gyerekeknek. Nem volt színvonalas, de a gyerekek élvezték és a jég tényleg megtört. Az emberek beszélgettek egymással. Azok az emberek, akik addig csak a bajszuk alatt dörmögtek el egy bonzsúrt, ha én köszöntem.
Sokan voltak egyedül az ünnepen, akik talán végre találtak maguknak társaságot. Lehet, hogy végre-valahára ott fel- és megismerték a többiek.
Készülni egy ilyen ünnepre, sütni, főzni, szervezkedni, jó dolog. Egy csoporthoz tartozni, még jobb dolog. Az embernek szüksége van tartozni valahova, valakihez, ez a magány legjobb ellenszere.
De mi történik a fennmaradó 364 napon?
Az esetek túlnyomó részében az emberek nem ismerik egymást, nem köszönnek egymásnak, találkoznak ugyan, de inkább elkerülik egymást. Vajon hányan ismerik valóban a szomszédjukat*? Kinek van a szomszéddal baráti, vagy legalább szívélyes kapcsolata?
Mire jó egy ilyen szomszéddal bratyizós kezdeményezés, ha az év többi napja ugyanabban a mederben folyik tovább, és marad a “jó öreg” individualista szellem (hogy ne egoista szellemnek nevezzem…).
Mindahányan a szeretetre törekszünk, hogy adjunk, hogy kapjunk. Mégis bizalmatlanok vagyunk, mindennel, mindenkivel és védőfalakat húzunk magunk köré. Miért félünk egymástól? Miért hagyjuk befolyásolni a kapcsolatainkat gyanakvástól, félelemtől és csalódástól?
Szomszédok ünnepe… Kicsit olyan érzésem van, mint december 31-én, amikor úgy gondoljuk, MUSZÁJ jól éreznünk magunkat és tilos lefeküdnünk éjfél előtt. Muszáj, hogy másnap elmesélhessük valakinek, nem voltunk egyedül, nehogy azt gondolják rólunk… Mit is? Ne foglalkozzunk ilyen mélylélektani gondolatokkal, inkább fogjunk egy demizson bort, egy szakajtó pogácsát, találkozzunk a szomszéddal és beszélgessünk egy jót.
“Jó estét! Én vagyok a seggfej az 5. emeletről.” “Jó estét! Én vagyok a lotyó a 3. emeletről.”
Számokban:
1990-ben Atanase Périfan és barátai megalapították a “Párizs barátai” egyesületet, ezzel együtt született meg a”Lakóházak ünnepe” isazzal a céllal, hogy a szomszédok kapcsolatait erősítsék és az elszigeteltség ellen forduljanak.
1999-ben az egyesület a párizsi 17. kerületben elindítja a “Szomszédok ünnepét”. A siker azonnali volt: 800 lakóházból 10.000 lakó vett részt a rendezvényen!
2000-ben már 30 önkormányzat vette át az öteltet. Egész Franciországban 500.000 ember ülte meg az eseményt egy pohár bor mellett.
2003-ban az ünnep áttöri a francia határokat és nemzetközi vizekre evez. Már 3.000.000-an vesznek részt rajta.
2013-ban 15 millióan voltak jelen, ebből 7,5 millióan Franciaországban.
A koncepció az, hogy egy lakóépület, egy utca, egy negyed, egy város lakói közötti elszigeteltséget megtörjék. Mindenki hozzon magával egy tál édes, vagy sós süteményt, vagy akár egy üveg bort, üdítőt.
Általában május utolsó péntekén rendezik meg, vagy június első péntekén, estefelé. Nemcsak Európában ünneplik, hanem Japánban, Taiwanon, Togoban is, de számos más országban is, köztük Magyarországon is.
Vigyázat! Például Szentendrén szombaton, 2014.05.24-én tartják.
* Persze léteznek olyan városok, falvak is, ahol mindenki mindenkinek a barátja, ilyenről is hallottam már, Franciaországban is.
Szerintem az ember lányát és fiát csak és kizárólag egy valaki tudja a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozni, mégpedig a saját kölke.
“Papaaa! Verekszik!”, “Papa! Mondd meg neki, hogy maradjon a saját oldalán!”, “Hagyd mááár abba!”, “3 Happy Mealt és egy vaszektómiát legyen szíves!”
Abban a pillanatban, hogy szülővé váltál, a következő aranyszabályokat kell az agyadba vésni, hogy ne égesd magad szénné a családod, barátaid, és vadidegen emberek előtt. Vegyünk egy egyszerű példát
1) Mindig, mindenre gondolni kell (popsitörlő, több váltás pelenka, váltásruha – azt hiszed viccelek, kezdő anyu?), mert
2) bármi megtörténhet (egy életre bevésődik az agyadba, amikor ülsz a buszon, és érzed, hogy a meleg pisi folyik a lábadon, majd ezzel a farmerral caplatsz hazáig, alvó gyerekkel a karodon a mínusz 10 fokban), ezért
3) inkább többször kérdezz, mint egyszer sem (lásd: kell-e pisilni mielőtt elindulsz a poronttyal otthonról), de még így is
4) csak magadra és a saját ösztöneidre hallgass!
Ha ezt a 4 pontot nem felejted el, akkor elébe mehetsz az apró meglepetéseknek, vagy hatalmas beégéseknek, persze ez függ a karmádtól és gyerkőcöd humorérzékétől.
Sosem fogom elfelejteni azt a reggelt bő 11 évvel ezelőtt. Csúcsforgalom, csurig tömött 4-es buszon ülünk Kis Chloéval. Gyerek az ölemben, az előttünk lévő páros ülésen egy apuka a nagyjából 5-6 éves fiával. Apa újságba mélyedve olvas, a gyerek az ülésen ugrál. Az utazó közönség még épp csak ébredezik, vagy még nyitott szemmel alszik a buszon. A motorzúgást és a csendet néha-néha megtörte az apuka hangja: – Kisfiam, hagyd abba az ugrálást! – Ez elhangzott egyszer, kétszer, lehet, hogy többször is, de azért, mert a gyereknevelési kísérletnek semmi foganatja nem volt, a közönség számára elég gyorsan unalmassá vált az “előadás”. Azonban egyszer csak apucinak elszakadt a cérna (ami valljuk be, mindannyiunknak el szokott szakadni egy bizonyos idő után) és pont abban a pillanatban kiabált a gyerekre, amikor a busz állt és a legnagyobb csöndben merengett mindenki, mégpedig hogy:
– Kisfiam, még hányszor mondjam, hogy ne ugrálj az ülésen?
Gyerek, valami hihetetlen természetes eleganciával az apja felé fordult, egy kaján vigyorral a száján lenézett az apjára, majd a következő mondta hagyta el a száját: – Anya hányszor mondta már neked, hogy ne pisálj a mósdókagylóba?
Az a pillanat ott leírhatatlan volt. Amikor vagy 60 ember egyszerre kezd röhögni, de úgy, hogy a buszsofőr sem bírta abbahagyni, ezzel még nagyobb forgalmi dugót okozva. A pulykavörös pasi elbújt az újságjában, végtelenül iciri-picire zsugorodva, a gyerek természetesen a végállomásig ugrált a széken, majd a Deák téren leszegett fejjel se jobbra, se balra nem nézve, rohanva hagyta el szégyene színhelyét, a gyereket magával “repítve”.
Tehát kedves Anyukák, kedves Apukák, csak óvatosan a rossz szokásokkal a gyerek előtt, és a családi cikis történeteket csak a gyerek vevő antennáin kívül tárgyaljátok meg, ha nem akarjátok, hogy a teljes tanári kar rajtatok röhögjön, mert mondjuk csak nyitott ajtónál tudtok nagy wc-zni, vagy elalvás előtt a párnátokat morzsoljátok, mint egy bébi az alvós kendőjét.
Meséljetek, a ti gyerekeitek, hogyan tettek már titeket közröhej tárgyává?
Azon kapom magam étteremben, bevásárlásnál, vagy csak a pirosban állva, hogy a gyerekes szülőket figyelem. Az arcukat, ahogy beszélnek a gyerekekkel, ahogy hozzájuk fordulnak, és persze jól megkuksizom a kölköket is (valahogy minden gyerek sokkal jobban viselkedik, mint az enyémek). Meglepődve konstatálom minden alkalommal: mindenki olyan nagyon komoly. Olyan nagyon komolyan veszi az anyaságát, apaságát. De miért?
Lehet, hogy régebben, még a gyerekek előtt ők is viccesebbek, felszabadultabbak voltak , csak a gyerekek és a szülői feladatok tették őket ilyen morózussá, vagy nem is tudom. Úgy járnak-kelnek, mintha otthon felejtették volna a humorérzéküket. Szegény szülők! És szegény gyerekek. Valamelyik nap megint összekaptunk a férjjel a 16 éves miatt. Mert Ő, mint APA (csupa nagybetűvel) megtiltja, hogy az ő ici-pici kicsi lánya a bevásárlóközpontban mászkáljon a barátnőivel, ne illegesse magát a fiúk előtt, és különben is, hogy mert mást felvenni, mint rugdalódzót.
Néztem, ezt az értelmes embert, és megkérdeztem tőle:
– Chéri, de hát te is voltál 16 éves. Már nem emlékszel? – Hát ez az, a franc egye meg! Nagyon jól tudom mit gondol az a sok kis “mitugrász” amikor ránéznek az én gyönyörű ici-pici kicsi lányomra.
Aztán persze elröhögtük magunkat, és elnosztalgiáztunk hogyan is telt vasfüggönyön innen és túl a tinédzserkorunk. Nagyjából ugyanabban a hormonális érzelmi nyomorban, talán csak a díszlet volt más. Egymás szavába vágva beszéltünk szülői meg nem értésről, szigorról. És megállapítottuk, hogy az egy másik korszak volt, most sokkal komolyabban kell venni a gyerekek biztonságát, főleg egy ennyi idős lányét. Ne legyintsetek, ez egy szuper komoly probléma, de megbeszéltük, hogy megpróbálunk kicsit leszállni a lányról, és hagyjuk élni.
Van egy gyönyörű lányom… Van nekem fegyverem, lapátom és alibim is. Értve vagyok?
A fenti konszenzus csak pár hétig volt képes életben maradni, amikor is egyik este (este? Éjszaka volt, már éjfél is elmúlt és mindenki az igazat álmát aludta), az ici-pici kicsi lány úgy gondolta, hogy az ablakot fogja bejárati ajtóként használni. Gondolta sétálgat egyet a környékbeli, vele egykorú, szülők által meg nem értett “galerivel”. Csakhogy. A bejárati ajtót nem használhatta, hiszen ha kikapcsolja a riasztót az hangot ad, főleg férj telefonján, elkezd egyből pittyegni az apps (nagyik kedvéért: applikáció). Az ablakot választotta, de a kutyáját a szobájában hagyta. Mire ébredt apa éjfélkor? Hogy vonyít a kutya, aki normál esetben a hátán fekve, tappancsait a falra támasztva alszik ilyentájt. Apa kiugrott az ágyból, feltépte ici-pici kicsi lány szobájának ajtaját, a szoba üres, az ablak tárva nyitva, a kutya pedig örül, hogy végre valaki meghallotta őt. Férj kirohant az utcára, és hazaparancsolta a gyereklányt, aki a sarokig sem jutott el. Addigra már én is letántorogtam a bejárati ajtóhoz, és könyörögve suttogtam, hogy el ne kezdjen ordítani a gyerekkel, mert ha felébreszti a kicsiket, biztos hogy kicsinálom itt az utca közepén. De közben elkezdtem röhögni, mert a látvány egy szar hatodosztályú vígjáték jelenete volt. A kölöknek odavakkantottam egy “pancser” megjegyzést. Persze a gyerek mivel védekezett? – Nézd Anya is röhög! Te apa! Tényleg, öltözz már föl, szétégettél mindenki előtt ezzel az alsógatyával.
Ekkor már a padlón fekve vinnyogtam a röhögéstől. Férj 200-as vérnyomással futkosott föl-alá, én a könnyeimet törölgettem, a gyerek meg puffogott, mert el lett kobozva a telefonja. Na, hát nem unatkozunk kérem!
Na tehát, miért fontos, hogy a szülő megtartsa a humorérzékét az évek során?
– Mert ez megmenthet egy csomó kínos helyzettől.
– Mert a humor segítségével talán megúszod, hogy diliházba kerülj, mire a kölykeid felnőttek lesznek.
– Mert ez a legjobb módja, hogy zavarba hozd az utódod. A végén te leszel a cool anyu vagy apu, és már messze nem olyan “meg nem értett” lesz az a kamasz– Mert az élet sokkal szebb, ha sokat nevetünk. Francba a nevető ráncokkal. Tudod, nevetés terápia, hallottál már róla? Ha te jól vagy, a környezeted is jobba érzi magát.
Na megyek, beöltözök indián főnöknek, hagy ugráljanak körbe a kölkeim, majd amikor hazaér apa hullafáradtan, levadásszuk és kikötözzük az almafához, úgyis mindig nyavalyog, hogy szar az idő, és nem tudunk eleget a kertben játszani.
Közel két hét gasztroenteritisz (magyarul: hasmars és hányás; vulgárisan: fosóshányós) után összesen két napot jártak a gyerekek óvodába, aztán következett két hét tavaszi szünet, majd az óvodai szünet vége előtti szombaton kiütésesek lettek a gyerekek. Persze, két napja láttam a kisebben két kiütést, de már itt a szúnyogszezon, nem tulajdonítottam neki nagy vasziszdaszt (helyesen: Was ist das?). Igen ám, de olyan helyeken volt az a két kiütés, ahol pizsama és takaró is fedi a gyereket álmában és még szúnyogriasztó is van itthon. Már pókot, bolhát, tetűt, rühöt, matracatkát vizionáltam. Mi más lehetne? Hallani mindenféléről. Estére Öcsisajtot ellepték a pöttyök és a nővérén is előjöttek az elsők. A biztonság kedvéért elmentünk a dokihoz (este lévén az ügyeleteshez, ez drágább szolgáltatás, mint a sima házi orvos… 31 Euró/gyerek… nem, nem magánorvos, csak ha rohanni kell, de mégsem a kórház sürgősségi osztályára, akkor a francia ilyen helyen köt ki. Egyébként a házi doktor is pénzbe kerül, szerencsére utólag a biztosító visszatéríti az összeget, vagy annak zömét, magánbiztosítástól függ). Már konkrétan kétszer futottam lyukra, amikor pöttyösek lettek a gyerekek. Mindkétszer biztos voltam benne, hogy bárányhimlőről van szó, de nem az volt, hanem egyszer skarlát, máskor pedig coxsackie vírus (a kéz-láb-száj himlő). Így történt meg, hogy érdemben közel egy hónapja nem voltak oviban a gyerekeim. Ebből egyenesen következett a reggeli nyafogás, hogy miért nem akarnak a tanintézetbe menni.
– De mama, pöttyös vagyok, még fertőzök… – mondta a nagyobbik, azonban az orvos hét nap bárányhimlő után szabad utat adott, mehettek oviba. Igaz, a nagyobbik tíz napot maradhatott otthon, annyira randák voltak még a pöttyei, hogy nem volt merszem beállítani vele az oviba.
– Nem, nem és nem megyek óvodába! – közölte a kisebbik. Két hete ez a kedvenc szójárása, imádja mondogatni és még dobbant is hozzá a lábával. 😀
Ennyinél nem áll meg a gyerekek fantáziája, hallottam én már a barátnőimtől, ismerőseimtől cifrábbakat is. Van, aki csak egyszer próbálkozik, van, aki már profi a „szakmában”. Csokorba szedtem az eddig hallottakat.
A klasszikus: beteg vagyok!
– Fáj a torkom!
– Fáj a hasam!
– Fáj a fejem!
Persze amint becsöngettek az iskolába, vagy kinyit az óvoda kapuja, el is múlik a hasogató fájdalom és a gyerek győzött felettünk, otthon maradt tévézni és játszani. Kár haragudni rá, kár hazudni önmagamnak. Nem kell messzire menni, én magam is bepróbálkoztam a szüleimnél, kerestem a kibúvókat annak idején… Tudom mi a dörgés! Nekem még könnyű dolgom volt, a higanyos lázmérőt elég volt a radiátorhoz vagy meleg víz alá rakni…
Egészen sikeres lehet a hadművelet, amennyiben a „képzelt beteg” jó színész vagy a szülők kellőképpen aggódósak.
Az átlátszó trükkök:
– A tanítónéni beteg. (Honnan tudhatná? Talán sms-t küldtek az igazgatóságtól korán reggel?)
– Nem érdemes iskolába menni, ma már bezárt. (Reggel 8.30-kor, na persze!)
– Holnap sztárjk miatt zárva lesz. (Rendben, Franciaországban normális dolognak számít, de erről írásban küldenek értesítést.)
Az időjárás, mint kifogás:
– Esik az eső.
– Esik az eső, a tanítónéni sem tud iskolába jönni.
– Esik az eső, beteg leszek, ha megázok.
– Süt a nap, nem érdemes iskolába menni, mert olyankor egész nap csak az udvaron vagyunk.
– Esik a hó. Csak szánkóval szabad ilyenkor iskolába menni, nekünk meg nincs szánkónk.
– Még sötét van, aludni kell. (Persze, télen még sötét van 7-kor, de attól még reggel van.)
Az olcsó trükkök:
– Nincs kedvem.
– Tegnap már voltam. (Ez beillik a klasszikus trükkök kategóriába is.)
– Ugye nem minden nap kell iskolába menni? (Hát kisfiam, ráfáztál. Minimum 16 éves korodig fogsz iskolába járni.)
– Ma te sem mész dolgozni, én sem akarok!
– Semmi értelme, péntek van!
A zsarolás:
– Még kicsi vagyok!
– Anya, szeretlek! Veled akarok maradni. (És persze ezt könnyezve, sírva-ríva mondja…)
A legnagyobb poén:
Olyat is hallottam, hogy a gyerek nem igazán tudta megmondani, se megmutatni, hogy hol fáj, végül nagy nehezen kibökte: fáj a haja. 😀
Ha már a gyerekből nem sikerült kiszedni a választ, akkor más irányból közelítünk a témához. 😀
Ha a hegy nem megy Mohamedhez… nálunk tanítóbácsi van, az az igazi, cool, ráérünk mindenre, “Én tök jól vagyok a gyerekekkel, csak a szülők stresszelnek” típus. Vele nem nehéz jóban lenni. Elmondod amit akarsz, aztán vagy meghallja vagy nem, vagy érdekli vagy nem. Egyébként jó fej, és jó tanár. Férfi, őt nem lehet senki ujja köré csavarni, nagyon racionálisan nyomja az aranyszabályt (amivel maximálisan egyetértek): lehet, hogy a gyerek kicsi, de nem hülye. Ha a bêtise-t (rosszaságot) meg tudja tanulni, akkor a matek leckét is.
1) Az aranyszabály: mindig értsünk egyet a tanárral a gyerek jelenlétében. Még ha nem is ez a helyzet, a gyereknek nem szabad éreznie, hogy véleménykülönbség van a tanára és a szülő között. Ebben a korban a szülő és a tanító a 2 legfontosabb felnőtt a gyermek életében, akiknek maradéktalanul meg akar felelni. Ne tegyük ki felesleges szenvedésnek. Ha nagyon nem értünk egyet a tanárral valamiben, azt ne a gyerek jelenlétében beszéljük meg.
Mielőtt letépnéd a tanár fejét a helyéről, picit képzeld magad a helyébe. A TE gyereked egyedül is képes 20 másodperc alatt totál kiakasztani, szorozd be őt harminccal, a legrosszabb napján… Ugye, ugye? Igen, tudom, ő választotta ezt a szakmát. De akkor is EMBER, néha fáradt, olykor nehéz napokkal, hébe-hóba betegségekkel. Empátia, empátia, empátia. És sose felejtsd el, lehet, hogy a te kis visszahúzódó, tisztelettudó, mintaangyalkád az osztály legnagyobb gengsztere. Ne felejtsd, hogy a gyerekek a szülői jelenlét – “háttér” – nélkül nagyon másképp viselkednek. 😀
2. ) Szánjunk időt rá, hogy legalább futólag köszönni tudjunk a tanárnak. Ne késve érkezzünk reggel, amikor már zárják a kaput, és ne nyitásra érkezzünk délután. Franciaországban KÖSZÖNNI, fogalom, ezt elmulasztani a legnagyobb udvariatlanság felnőtt és gyermek részéről egyaránt. Már nagyon pici korban megpróbálják belevarázsolni a gyerekek fejébe. Alap, amivel jó példát mutatunk a gyereknek. Ez ebben a korban még mondhatni természetes, de vészesen közeledik ám a tinédzserkor, amikor a szókincsük minimálisra szűkül, és az első szó ami eltűnik belőle az a Jó napot! Bonjour helyett valami ilyesmit hallasz (de nagyon be kell izzítani a hallókészüléket hozzá) Bonzs… a vége eltűnik.
3) Érdekelődj – amikor csak lehet – utódod előmenetelével kapcsolatban. Még ha csak egy-két mondatos beszélgetés is, a tanár látja, hogy tényleg érdekel, mit csinálnak órán, vagy milyen a gyerek figyelme. Megdöbbentően keveset tudnak a szülők (ha egyáltalán a szülő jut el a gyerekért a suliba, és nem az au-pair, vagy a nagyszülők) a gyerekeik iskolai munkájáról. Igen, rohanó világban élünk, igen, bérből, fizetésből élünk, de van olyan gyerek az osztályban, akinek a szüleit a tanító bácsink a tanévnyitó óta még csak futólag sem látott (és májust írunk!).
4. ) Franciaországban a szülőnek is illik részt venni az iskolai munkában. Iskolai kirándulásokon kísérő szülőként, süti sütés, illetve eladás az iskola javára (a bevételből iskolai eszközöket vagy programokat finanszíroznak), ezek mind a gyerek javát szolgálja. Még közelebbről megismeri a tanár a gyermek “hátterét”, és mivel manapság nagyon sok, migráló család érkezik a francia munkaerőpiacra, az osztályok összeállítása igen-igen nemzetközi. Emma osztályában például 7 nyelven éneklik a “Boldog szülinapot” dalt, amikor ünneplésre kerül sor (francia, angol, olasz, spanyol, portugál, német és magyar). 🙂
5. Tartsd és tartasd be a házirendet a gyerekkel, és a tanárok imádni fognak érte. Itt nincs pedagógus nap, nem “nyalunk” a tanárnak virággal, csokival. Beszélünk és meghallgatjuk. Kommunikálunk. Ő azért van, hogy tanítsa a gyermekünket, nem azért, hogy az elhagyott pulóvereket szedegesse az udvaron.
Ez már egy rituálé. Még emlékszem az első becsengetésre, amikor könnyes szemmel elköszöntem mind a három iskolás gyerekemtől az iskola kapujában. Izgatottabb voltam, mint ők, és alig vártam, hogy kijöjjenek a suliból, és elmeséljék, mi történt abban a 8 órában, amit nem velem töltöttek. Immáron 10 éve teszem fel a következő kérdést, és kapom az alábbi válaszokat.
– Mi volt a suliban? – Na jó, néha extrázok – Mi jó történt ma a suliban? – csak pozitívan.
Ez a 8 óra egy misztérium. A gyerek életéből ebben a 8 órában szó szerint ki vagyunk zárva, hiszen nem tudjuk ellenőrizni őt. Szeretnénk tudni, hinni, hogy minden jó, amit addig beleneveltünk a gyerekbe, az OTT az iskolában kijön belőle. És CSAK a jó!
Tehát a gyerek “nem látta” a múlt héten, hogy a pofátlan elmebetegnek felemeltem a középső ujjamat, mert bevágott előttem arra a parkoló helyre, amire én már 7 perce vártam. Nem is tudja miért használtam, és nem is tudja felemelni a középső ujját.
Vagy “nem hallja” meg amikor repkednek a csúnya szavak a baráti beszélgetés közben, amikor neki már aludnia kéne és sorolhatnám.
Minden szülő feldobja a kérdést a suliból kijövet ilyen-olyan formában. És ezek a zsenge kiskorúak, akik miatt nem alszunk éjjel, mert éppen lázasak, vagy a hányásukat takarítjuk, vagy akik miatt a megszületésük után az aranyerünket kenegettük hónapokig, ilyen válaszokat böfögnek vissza (vigyázat, az évek múlásával a válasz stílusa, hangvétele, szókincse változhat, de a mondandó lényege mit sem változik):
– Szóval, mit csináltál ( szépet, jót) az iskolában?
1) SEMMIT.
Semmit? Hazugság. Az lehetetlen édes lányom, hogy te SEMMIT ne csinálj. Az egész délelőttöm arra ment el, hogy összepakoljam a szekrényed, mert a nagy semmittevésben előző nap mindent kirámoltál belőle, csak hogy megtaláld a kék ruhádat (ami ott lógott a szemed előtt).
2) Nem tudom.
Várj, nyolc órán keresztül, amit nem otthon töltöttél, nem tudod mit csináltál? Öt percen keresztül kell vacsora után hallgatnom (miközben arra várok, hogy kitörölhessem a feneked), hogy te milyen játékot szeretnél kapni a szülinapodra, de azt nem tudod nekem elmesélni, hogy mi történt a suliban? Komolyan ?
3) Sok mindent.
Hm. Ne is próbálja tovább kérdezősködni, mert utána jön a “Nem tudom” (vissza a 2 -es mezőre, mint a társasjátékban).
Ezek a gyerekek tuti rejtegetnek előlünk valamit. De sajnos csak 3 havonta látjuk meg a titkolózás eredményét, amikor megkapjuk a bizonyítványukat.
4) Tanultunk.
Muhaha. Aha, ne röhögtess! Láttam, hogy néz ki a matekfüzeted, végig rajzolgattad mindenféle virágokkal meg halálfejekkel. Ha ez neked munka, akkor holnaptól te itthon maradsz és elvégzed helyettem a házimunkát, én meg visszaülök az iskolapadba.
5) Játszottunk.
Nesze neked! Sejtettem. Egy dolog biztos, jó ha mielőbb elkezdünk pénzt félrerakni a magántanárok finanszírozására. Ha a kölök így folytatja, jó sokáig fog iskolába járni, és ez jó sokba fog kerülni nekünk. És ki fogja fizetni a nyugdíjamat?
Na megyek, kiventiláltam magam, még egy csomó dolgom van… Na jó, még gyorsan végignézem a híreket. Jaj, láttátok az új sorozatot, ami tegnap este ment? Nekem kimaradt, majd mindjárt megnézem replay-en.
Levelet kaptunk Szuchy Zsuzsannától, aki a “Tenyérnyi gyerekek” című filmet rendezte. Érintettek vagyunk, ezért mi is mindent megteszünk, hogy figyelmet kapjanak a koraszülöttek és szüleik.
“Éjjel-nappal, több mint három hónapon keresztül forgatta a csak nőkből álló stáb az ország legnagyobb koraszülött-ellátó központjában a Tenyérnyi gyerekek c. filmet, a szülők, orvosok, nővérek küzdelmét azokért a babákért, akiken 10-20 éve még biztosan nem lehetett volna segíteni.”
„Telefonáltam a nőgyógyászomnak, hogy most műtenek, és a híváslistából láttam, hogy tizenkét
percre rá már mind a két baba megvolt.”
„Két hét múlva, hogyha a kisbaba túléli, osztályvezető orvossal tudnak beszélni arról, milyen
hosszútávú prognózis várható.”
/Részletek a Tenyérnyi gyerekek c. filmből/
“A koraszülöttség ma Magyarországon népbetegség, minden tízedik gyermek idő előtt jön a világra.
A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika az ország legnagyobb koraszülött-ellátó központja (NIC), itt látják el az 1500 grammnál, másfél kilónál kisebb babák mintegy ötödét. A legkisebb koraszülöttek mintegy öt és fél hónap után érkeznek.
A Tenyérnyi Gyerekek (kedden 23.00 órakor az M1-en) róluk szól, a szülők, orvosok és nővérek megrázó küzdelméről a babákért, akiken 10-20 éve még biztos nem lehetett volna segíteni. A filmet több mint három hónapon keresztül éjjel-nappal egy csak nőkből álló stáb forgatta a klinikán, a szülőszobán, valamint koraszülött-intenzív centrumban. Így egyedülálló módon a legkisebbek és szüleik történetét már a világra jövetel előtt, és az első, kritikus percekben is bemutatja a film.
A klinika olyan, a legmagasabb szintű intenzív ellátást nyújtó központ, ahová gyakran érkeznek kritikus állapotú, vagy fejlődési rendellenességgel született kisbabák. Előfordul olyan eset is, amikor éppen azért kell egy babának hamarabb megszületnie, mert sürgős műtétre van szüksége, a méhen belül biztosan nem élné túl a következő heteket. Sok édesanyát akár a huszonharmadik-huszonnegyedik héten is ideszállítanak, ha félő, hogy megindul a szülés.
A kicsik gyakran hónapokat töltenek az inkubátorokban, lélegeztetőgépen. Miközben keringési problémákkal küzdenek, tüdejük, szívük pedig rendkívül fejletlen, előfordul, hogy olyan szövődményekkel kell szembenézniük, amelyek még egy egészséges felnőtt számára is végzetesek lehetnek. Az első napok, hetek nem csak a babák számára nehezek, de a szülőkre is sokkolóan hatnak, hiszen a terhesség hónapokkal előbb szakad meg a vártnál, anyák lesznek, miközben gyermekükkel csak a látogatási idő alatt, az inkubátorban találkozhatnak.
Magyarországon évente nyolcezer baba jön idő előtt a világra, egy részük kritikusan alacsony súllyal, kevesebb, mint egy kilogrammal akár öt és fél hónap terhesség után. Az ő túlélésük 1980-as években tíz százalék körül járt, ma ezeknek a babáknak mintegy kétharmada életben marad, a néhány héttel később született, egy és másfél kiló közötti súlyú babáknak pedig több mint 95%-át meg tudják már menteni. Nekik azonban az első hetekben-hónapokban rengeteg szövődménnyel kell szembenézni, amely jelentősen befolyásolhatja későbbi életminőségüket.
Bár Magyarországon az elmúlt években a koraszülöttek száma alig csökkent – még mindig csaknem kétszer több a szomszédos Ausztriához képest – életesélyeik jelentősen nőttek.
A Tenyérnyi Gyerekek című 53 perces dokumentumfilm, a szülők, orvosok, nővérek és babák közös küzdelme május 13-án 23.00 órakor látható az M1 műsorán.”
A Le Monde napilapban találtam rá “A kedvenc gyerek családi tabu” című cikkre. Azóta foglalkoztat a téma, amióta az egyik kedvenc barátnőm (micsoda zűrzavar, most akkor egyik, vagy kedvenc?) mondta, hogy annyira szereti a kisfiát, hogy az már szinte szerelem. Nekem még nem volt gyerekem akkoriban, azt gondoltam, túloz, vagy nem találja a szavakat a szeretetére, nem tudja kifejezni magát. Ma már vannak gyerekeim, az egyik ráadásul fiú, így kristálytisztán értem a barátnőmet. Én is földönkívüli rajongással vagyok a fiam iránt. A lányom pedig az örök princesszem. Talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a szeretet mennyisége ugyanannyi, a minősége különbözik. De nézzük, mit ír a témáról a Le Monde.
Catherine Sellent – a nantesi egyetem neveléstudomány karának professzora, klinikai pszichológus és szociológus -, valamint Claudine Paque – aki ugyanazon egyetemen kommunikációs professzor – írt erről a kérdéskörről könyvet (L’enfant préféré, chance ou fardeau? / Belin kiadó).
A szerzők azt írják, hogy a mai francia társadalomban rendkívül rosszul tekintenek azokra a szülőkre, akik az egyik gyereküket jobban szeretik a másiknál. A szülői részrehajlás valójában egy olyan jelenség, amiről nem illik beszélni, amit szégyellni kell.
Ahhoz, hogy a témát kellőképpen kivesézhessék, sok szülőt meginterjúvoltak. Ezek során az derült ki, hogy igenis sok szülő jobban kedveli az egyik gyerekét, mint a másikat (vagy a többieket). A szülők 80%-a bevallotta, hogy van kedvence. Azok a szülők, akik az elején tagadták, az interjú során ráébredtek, hogy nekik is van kedvencük.
Arról is írnak a könyvben, hogy a kedvenc státusz milyen hatással van a kedvenc gyerekre és az utána következő generációra (például a “kis kincs” gyereke magától értetődően a nagyszülők kedvence lesz). Elmerengtem, hogy nálunk ez hogy volt, hogy van. Testvéremet vagy engem szeretnek jobban a szüleim? Nem tudom megmondani, azt hiszem nekik sikerült egyformán szeretni minket. Jó munkát végeztek! <3
Az egyik nagyanyám biztos, hogy öcsémet többre tartotta, mert hát fiú, azaz gyerek (régen így mondták, vagy gyerek született a családba, vagy lány), de engem is nagyon szeretett, nem mondhatom, hogy végül kivételezett volna. A másik nagyszülőknek annyi unoka jutott, hogy ott aztán végképp nem volt kedvenc. Vagy volt? Mert az egyik kapott tőlük biciklit, a többi nem? Amikor jött haza a koleszból péntekenként mindig 100 palacsintával kellett készülnünk, talán ez már egy leheletnyi részrehajlás lehetett? Igazából cseppet sem nehezteltünk öreganyánkra ezek miatt, mert éreztük, minket is nagyon szeret.
Meglehetősen érdekesnek találtam a cikket, hiszen mint gyakorló szülő, természetesen én is azon vagyok, hogy ne kivételezzek. Emlékszem miket agyaltam azon, hogy a másodszülött nehogy megérezze azt, hogy én őt nem szerethetem annyira, hiszen az én szívem az elsőszülötté, for ever. El sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egyformán szeretni. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy a másodszülött, amint megszületik, azonnal megsértődik, mert én az elsőszülöttért élek-halok. Közben szó szerint azon sírtam-ríttam, hogy az elsőszülött ne sértődjön meg, hogy testvére érkezik. Tiszta káosz volt a fejemben szülés előtt.
Cathrine Sellent azt mondja, hogy a dolog onnan indul ki, hogy nem a szülőknek vannak preferenciái, hanem a gyerekek természetüknél fogva és általánosan féltékenyek egymásra. Rengeteg gyerekkönyv mesél erről és sajnos előfordul, hogy még nagyobb kavarodást okoznak a gyerekek fejében azzal, hogy például azt mutatják “mind a kedvenceim vagytok”. Felteszi a kérdést, vajon a féltékenység csak a fantázia szüleménye vagy valós érzés? A gyerekek megérzéseire figyelni kell, mert nem csalnak.
A kedvencke kialakulása a fizikai és lelki azonosuláshoz, nárcizmussal átitatott tükörképhez kapcsolható. Önmagunk keresése, illetve rátalálása az egyik gyerekünkben. A szülők ezt “affinitásnak” nevezik (a társadalom ezt jobban elfogadja). A “nyertes kedvenc” elnevezés, ami arról szól, hogy a szülő a kiválasztott gyerekre vetít kiváló tulajdonságokat, illetve úgy néz ki, hogy a szülő régi vágyait viszi véghez. Olyanokat, amiket ő maga nem tudott megvalósítani, de álma volt valaha (apák a fiúban a nagy focistát látják, az anyák a lányba az operaház balerináját… kis túlzással). A nemek közötti preferenciáknak is szerepe van a kedvencke kialakulásában (“Végre fiam született!”, illetve “Mindig lányra vágyódtam!”), de a testvérek születési rendjének is (az első gyerekkel válunk szülőkké, az kis utolsóval a reprodukció végére érünk), élettörténeti fázisoknak is (bimbózó szerelemből született gyermek), de a fogyatékkal élő iránt is érezhet a szülő erősebb szeretetet, hiszen gyengébb, őt óvni kell. Ez utóbbi az egyedüli, ami nem okoz felháborodást az emberekben. Végül azt is mondhatjuk, hogy a kedvencke sokszor a könnyen kezelhető gyerek, akitől kompetensnek érezheti magát a szülő, akitől úgy érezheti, hogy jól neveli a gyereket.
A “kedvencség” nyomot hagy az emberen. Általában véve profitálhat belőle, mivel a szülő hisz benne, a legjobbnak festi le, ezáltal a gyerek is szilárdan hisz önmagában. Freud, aki szintén ilyen cipőben járt, “győztes nárcizmusnak” nevezte ezt a jelenséget. A gyerekeket kár alábecsülni, pontosan tudják, hogy a kedvencnek többet szabad. Nem kételkednek a saját értékeikben, az iskolában is jól teljesítenek és még a tanárok kedvenckéivé is válhatnak. Igen ám, de ez egy aranykalitka. Párhuzamosan szerencsés dolog és szenvedés. Ez a fajta önértékelés bűntudathoz vezet, hiszen a többi, “hagyományos” gyerek rovására megy a kedvenccé válás. Azon felül mindenáron meg kell felelnie a szülői elvárásoknak, csak a kijelölt (élet)úton haladhat, félelmet kelt a gyerekben, hogy esetleg kiábrándulnak belőle, azaz hogy trónfosztottá válik. A testvérek közvetítői szerepre ösztönzik (szülők és testvérek között a kedvenc a nagykövet). Ez az ára annak, hogy ne háborúzzanak, ne ellenségeskedjenek vele, ne mellőzzék a testvérek. Mindemellett meglehetősen nehézkessé válik önállóvá válni, miután érzelmi adósnak érzi magát a gyerek. Az idősödő szülők is többet várnak a kedvenctől, aki könnyen átfordulhat hálátlan, méltatlan gyerekké, ha nem a megszokott módon viselkedik.
De mi van azokkal a gyerekekkel, akiket a szülők nem tüntettek ki kedvenc plecsnivel? Ezek a gyerekek is sérülnek. A könyv szerzőinek elmeséli az egyik interjúalany, hogy a testvérével mindketten játszottak zeneszerszámon gyerekkorukban, de a szüleik csak a nővérétől kérték, hogy játsszon valamit Karácsony estjén. Az ilyen sértett gyerekek fel akarják hívni a figyelmet önmagukra és van, aki az ilyen és hasonló helyzetek miatt rendkívül jól teljesít az iskolában. Mindenesetre szabadabban valósíthatja meg önmagát, nincs megkötve a keze.
Azok a gyerekek, akik szenvednek a helyzettől, nem, illetve keveset beszélnek erről. Bosszús kifejezéseket használnak (“Te vagy a mama kedvence…”), de arról nem beszélnek, ami kiváltotta ezt az érzelmet. Van bennük bizonyos “omertà”, azaz makacs hallgatás, betyárbecsület. Azért, hogy az oltalmazónak mondott családi egységet ne veszélyeztesse? Azért, mert nehéz a szülőket felébreszteni, hogy tisztán látható a kivételezés? A dolgok néha az öröklés körül robbannak ki, vagy a következő generációnál, amikor a nagyszülők a saját gyerekünkbe kevesebbet invesztálnak, mint az örök kedvenc gyerekébe. Ez jelentős mérget szokott szítani.
Ha van is a családban kedvencke még nem jelenti azt, hogy a másik, vagy többi gyereket ne szeretnék a szülők. Őket is szeretik, csak másképp.
A kedvencség mindig is létezett. Nem mindig tekintettek rá ferde szemmel. A Teremtés Könyvében Káin és Ábel története is testvérféltékenység.
Egészen 1792-ig törvényesen elfogadott volt az ún. elsőszülött joga, melyet a francia forradalom során töröltek el, majd részlegesen visszaállították 1826-ban. Az elsőszülött jogát 1849-ben véglegesen eltörölték Franciaországban.
Ti mit gondoltok erről? Van kedvenc? Nincs kedvenc?
Még évekkel ezelőtt, az egyik régi TV2-es műsorigazgatóval volt alkalmam a magyar műsorstruktúráról – úgy általában – beszélgetni. Franciaországban akkoriban indult a Top Chef, majd egy évvel később a Masterchefcímű heti főző tévévetélkedő. Ismerte a koncepciót, és elmagyarázta, hogy egy ilyen műsor és mondjuk a Való Világ ára nagyjából egy és ugyanaz, az előállítási költség szempontjából. De sajnos “a magyar” ilyen típusú műsor elé nem fog leülni. Nem kaptam levegőt, és elkezdtem vele vitatkozni:
– Én is magyar vagyok, tökéletlen francia nyelvtudással, és igenis leülök megnézni. Miért degradáljuk le a magyar nézőket?
– Igen, de te nem ebben a környezetben élsz. A francia gasztronómia és a magyar gasztronómia teljesen más történelmi háttérrel és tradíciókkal rendelkezik.
– De igenis nézd meg mennyire sikeresek az új szakácskönyvek! Gasztroblogok egymás hegyén-hátán. És nézd meg odajutunk, hogy alapszakácskönyveket kell kiadni, mert a mai fiatalok azt sem tudják hol van a lakásban a konyha!
– Ahol ezek a műsorok sikeresek, ott az emberek már gyerekként jártak étterembe. Nem gyorsétterembe, hanem igazi terítős, textil szalvétás étterembe. Ahol meg kell tanulniuk viselkedni, és ezáltal az étkezés nem 3 perces “gyorsan harapjunk valamit”, hanem élvezeti forrás.
– Oké, ez tény, egy francia kiskölök pillanatok alatt kiszúrja a különbséget egy egyszerű szárnyas májkrém és a libamáj között.
– Na látod, itt Magyarországon, jó, ha a gyerekek reggelit kapnak, mert éppen futja, és nem a hónap végén vagyunk. Jó, ha az óvodában, iskolában megtanulják, hogyan kell késsel és villával enni, mert a szülőknek már erre sincs idejük és energiájuk.
– Éppen ezért kellene nektek is részt vállalni ebben. A ti befolyásotok hatalmas. Ha egy 10 éves gyerek tudja, ki az a Dundika, akkor azt is megtaníthatnátok neki, hogy hogyan kell elkészíteni egy rántottát, vagy egy quiche-t, amit itt egy 10-12 éves gyerek gond nélkül összedob.
Kezét, széttárja, és gondolom, mindenki tudja a választ, reklámbevétel, fenntarthatóság stb. stb. stb….
Hogy jövök én ahhoz, hogy fikázzam a magyar tévét, hiszen nem is élünk otthon, nem is élünk a “hatása” alatt? Tény, hogy amikor Magyarországon vagyunk elborzadok tőle, és 10 perc után kikapcsolom. Megdöbbenve kérdezem a családom, hogy képesek ez előtt ülni, és bámulni. A válasz mindig ugyanaz: nincs más.
Én már annyira megszoktam, hogy Franciaországban tök mindegy milyen (köz- vagy kereskedelmi) a tévézés, az színvonalas, tematikus, tehát az emberek ki tudják választani a számukra érdekes és értékes műsorokat. Igen, könnyű dolgom van! Van VÁLASZTÁSI lehetőségem.
Négy gyerek mellett így is alig marad időm tévézni, de amikor végre akad 2 percem, hogy csak bámuljak ki a fejemből, olyankor nem kell szenvednem, hogy akkor most mit is kéne nézni? Persze itt is vannak “szennycsatornák”, de azon csak szutyok megy, oda sem kapcsolok. És vannak értelmesek, reality műsorok (felejtsük már el a tehetségkutatókat). Tovább megyek, egy csomó olyan reality, amiből tanulni lehet.
Mivel imádok főzni, tanulni, kreálni és rajongok a főzőműsorokért, értelemszerűen a bámulás a fejemből ilyen típusú műsorokra szorítkozik. Ne sziszegj! 🙂 Nem a “vacsoracsata” típusú bulvárműsorra gondolok. Az itt nem működik, nem is csinálnak ilyet. Illetve csinálnak, de míg Magyarországon csak celebekkel eladható televíziós termék, addig a Franciaországban hétköznapi emberekkel is jól pörgő műsor.
Olyan főzőműsorokról beszélek, amiből tanulhatsz.
– Háziasszonyoktól, akik minden évben versenyeznek, és csened, lopod tőlük a recepteket, tanulod a fortélyokat. Alapdolgokat, hogy hogyan kell felvágni egy csirkét, a marhának, a sertésnek, melyik részéből, milyen ételt lehet főzni, és sorolhatnám.
– Éttermi séfektől, akik versenyeznek, és séfek díjazzák, mentorálják őket, mint Pierre Gagnaire, Philippe Etchebest, Paul Bocuse (róla mintázták a Disney Lecsó Gusto séfjét) a zsűri pedig külön és együtt is sok-sok Michelin-csillagos szakácsok, Jean – Francois Piege, Thierry Marx stb… hát mivel is hasonlítsam össze? Képzeld el, hogy versenyt hirdetnek filmrendezők között, és a zsűri Spielbergből, Kubickból, Hitchcockból vagy Sydney Pollackból áll.
Igenis pont ezért kellene ilyen típusú, értelmes műsorokra pénzt költeni, hogy a gyerek magától induljon el a konyhába és akarjon süteményt sütni anyuval, segíteni a vacsorakészítésben, vagy a terítésben. Ha már TV és ha már kereskedelmi TV, akkor igenis felelősek ezért, hiszen ötlet rengeteg van, csak a magyar média a bulvárműsorokat preferálja, amivel ledegradálja nézőit.
Én sem voltam konyhatündér, de nekem van egy fantasztikus nagymamám, akitől ellestem apróbb konyhai trükköt. Azt hittem TUDOK, aztán itt “franciahonban” elszégyelltem magam: csak az alapokat ismertem és amikor hétről hétre ismerősöknél – barátoknál vacsoráztunk és egyszerű, de nagyon ízletes ételeket raktak elém, megfogadtam, hogy megmutatom a magyar konyha gyönyöreit nekik. És vettem a fáradtságot, és megtaníttattam magam főzni.
Nem leszek nagy séf, de élvezem. A legszebb, amikor valami olyat teszek a gyerekek elé, amitől mondjuk én gyerekként elborzadtam, ők viszont csillogó szemekkel kérnek még cukkinis spagettit, vagy bármilyen halas ételt.
A szolgáltatószektor hatását pedig már csak mellékesen jegyzem meg (a most divatos főzőtanfolyamokra gondolok). Ma már születésnapi, karácsonyi ajándékba kapunk főzőtanfolyamot (imádtam, amikor egy egész estét a férjjel egy ilyen tanfolyamon töltöttük, egy életre bevésődött az emlék, a nevetés, a szerencsétlenkedés). De voltam már a kamaszommal is , ahol 3 fogásos menüt tanultunk együtt, és a picikkel, Emmával és Edivel is, a kis káposztafejűmmel. Süteményeket tanultak a picik készíteni, Edivel egy fantasztikus csokis – meggyes muffint kreáltunk. De csokoládét is készítettek.
Tudom, hogy Magyarországon is vannak már hasonló kezdeményezések. De nekem fizetnem sem kell azért, hogy egy 6 éves kölök – mint Emma – simán bekeverje a palacsintatésztát, ismerje a hozzávalókat és tudja, miből mennyi. Már az óvodában kötelező foglalkozás a sütés-főzés, és például maguk készítik a szülinapi tortájukat az óvónénik segítségével.
Sok minden miatt szerencsésnek érzem magam, hogy más típusú gyereknevelésben van részem, mint amilyet Magyarországon meg tudnék valósítani. Ingathatja bárki a fejét, persze, mert a pénz, meg a nyugalom. Igen, ez a nyugalom, amikor a kamasz hazaér a suliból, nem ezt a rendkívül értelmes műsort nézi leckeírás közben (mert ne dugjuk a fejünket a homokba, a kamasz néz TV-t, sok TV-t, ez itt sincs másképp), hanem a Top Chef előző esti részét, amit ő másnapi korai kelés miatt nem tudott végig nézni.
Hajrá Top Chef! (Ezt csak így zárójelben, az itt élő magyaroknak üzenem, mert ugye a Masterchef és a Top Chef műsornak is saját, külön rajongótábora van. 🙂 )
A közzétett írások kizárólag a jelen blog íróinak tulajdonát képezik és csak írásos beleegyezés után közölhetőek más oldalakon, vagy nyomtatásban!
Ez alól kivételt képeznek azok a gyűjtőportálok, ahol nem közlik az egész írást, csak annak első pár sorát, folytatásért pedig a blogra kattint az olvasó.
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
Legutóbbi hozzászólások