A fórumon örökzöld a “szoptassunk, vagy ne szopassunk?” téma és Chloé is linkelt egy francia blogot, ami szintén ezt a kérdést boncolgatta. Belelapozgattam a blogba, mazsolázgattam a bejegyzések között és rábukkantam arra a témára, ami engem a legjobban foglalkoztat mostanában: a “miért menjen gyorsan vissza dolgozni egy anya, ha ő a végtelenített GYES-t választotta”. Ez volt az egyik poszt témája. Felbugyogtak belőlem az elmúlt pár év emlékei.
Rajz: Tamkó
Emlékszem, az első oltásokra hordtam az elsőszülöttet, 6-8 hónapos lehetett és a doktornő mindig szívesen beszélgetett velem (Franciaországban az orvosok sokszor sietnek, mert futószalagon érkeznek a betegek, kevés az orvos, sok a páciens, nem érnek rá hosszan csacsorászni, én így tapasztaltam). Ki vagyok, honnan jöttem, mióta élek Franciaországban, mi a szakmám… És mindig a lelkemre kötötte, hogy siessek vissza dolgozni, mert ha egyszer kiesek a vérkeringésből (munkaerőpiacról) megnézhetem magam, felettébb nehéz lesz munkát találni. Én csak bólogattam és somolyogtam a bajuszom alatt, hogy hja, hát én a gyerekem két éves koráig otthon kívánok maradni, sőt hamarosan testvért szeretnék szülni számára, hogy ne legyen egyedül a világon. Kódolva voltak a gondolataim, mindenáron otthon szerettem volna maradni a gyerekkel, mondván kicsi még, az anyja mellett a helye. Ezt a tudatmódosító üzenetet kaptam Magyarországról, a családomtól, barátnőktől, fórumokról (brrr), kismamás újságokból (brrr+brrr). Így esett meg, hogy közel négy éve itthon dekkolok. Azért nem teljesen, mert kétszer már dolgoztam. Szembejött a munka, és én ráharaptam, csak sajnos segítség nélkül elég nehéz megoldani a gyerek(ek) elhelyezését, azaz megfelelő anyagi források híján gyerekfelügyelőt megfizetni (bölcsi, nörsz, baby sitter pénzbe kerül, nem kevésbe, bár ez relatív, kinek mi a sok).
Az első munka home office volt, egy jólmenő cég weblapjára kellett feltölteni az aktuális ajánlatokat (árajánlatokat bekérni telefonon, vagy emailen, aztán árakat kiszámolni, vendégcsalogató szöveget kreálni hozzá, végül mindezt és a fotókat feltölteni a weblapra). Abszolút ideális volt. Jobban mondva lett volna. De a gyerek otthon volt velem, bölcsibe nem fogadták be (na igen, telt ház volt, mint mindig, másnapra naná, hogy nem tudtak helyet biztosítani, de sokadnapra sem és akkor még nem ismertem a taktikákat, hogy igenis szokott lenni tartalék hely, és milyen szöveggel kell előállni, hogy tutira felvegyék), az halte garderie-t (heti pár alkalmas gyerekmegőrző) nem tűrte jól, állandóan rám telefonáltak a gondozónők, hogy menjek a gyerekért, nem viseli jól (hm, ez sem teljesen igaz, mert a gyerek egyik nap jól tűrte, másik nap nem, ezt váltogatta. Nem akarok vádaskodni, de nem sok esélyt adtak neki a beszokásra). A francia család, bár elég népes, nem segített. Fele nagyon messze lakik tőlünk, másik fele nagyon közel, és mégsem. Például anyósom, akinek nagyon laza volt az időbeosztása, egymás után háromszor -hétfő, kedd, szerda, szabadnapok- elfelejtette, hogy megígérte, kisegít pár órára, felügyel az elsőszülöttre, az ő legelső unokájára. Akkoriban még nem tudtam, hogy milyen segítséget kérhettem volna. Érdekes, hogy azt nagyon sokszor meghallgattam, hogy két fizetés kell a megélhetéshez, de azt nem mesélték el, hogy milyen úton induljak el Franciaországban (hogy itt nagyon, de tényleg nagyon sok gyerekre nörsz vigyáz, a bölcsis trükköket, hogy hogy kell a munkaügyi központban jelentkezni, az álláshitetéseket dekódolni, ugyanis telis tele vannak rövidítéssel, mozaikszóval stb.). Sajnos nem volt elég a gyerek alvási ideje a munkavégzéshez, ráadásul másfél szobás lakásban éltünk akkoriban, így felébredt, amikor telefonon kértem az árajánlatokat. Szép volt. A munkát nagyon szerettem, de a munkáltató és én is beláttuk, hogy egyelőre nem megy, sokkal több időre van szükség, a két óra alvásidő nem elég. Az éjjel még megoldás lett volna…
A másik munka csak részmunka volt, két hónapig tartott, és akkor is magamnál tartottam a gyerekeimet. Kénytelen voltam. Egyszerűen nem volt más választásom, anyagilag sem, éppen (konkrétan) nem volt hol laknunk, meg hát még mindig nem segített a család, pedig már közel egy éves volt a másodszülött is és anyósom már nyugdíjas volt. (Mi ez? Anyósfikázó bejegyzés?) Elmentem hát bentlakásos nörsznek. Óriási dolog volt, hogy a sajátjaimat is befogadták.
Kis fordítási munkák ritkán esnek be, de azok nem okoznak gondot, éjjel is meg tudom csinálni. Ma már megy. De ezek nem elegek a megélhetéshez (Franciaországban nem, azok a nyelvkombinációk, amiket én beszélek, nem túl jövedelmezőek ezek szerint, vagy én vagyok extrém loser).
Most munkát keresek, de nem találok (egyelőre!). És éppen szemben sem jön semmi (egyelőre!). Gondolkozom rajta, hogy pályaelhagyó legyek, de fáj. Elég nagy ász jó voltam a szakmámban, amihez elég sokat tanultam (magamhoz képest sokat), de ennyi gyereknevelő idő után sokat felejtettem és nem Franciaországban voltam jó, hanem Magyarországon. Nehezített pályán mozgok. Az is baj, hogy a béka feneke alá került az önbecsülésem. Ez a téma megérne egy külön posztot: hova süllyedhet az ember, ha nem kerek a karika…
Nézzük, mit ír a fent említett francia blogger.
Miért dolgozzunk mégis, ha eredetileg úgy döntöttünk (vagy esetleg nem mi döntöttünk, csak nem volt más választásunk), hogy otthon maradunk gyereket nevelni?
A francia blogger egy ún. “Nők és férfiak közötti egyenlőség” projecten dolgozik, ebből adódóan kezdte el feszegetni a szülési szabadságra (congé parental) vonatkozó törvénycikkelyt.
Elkezdte olvasgatni a témával kapcsolatos blogokat, fórumokat, információs oldalakat, és azt vette észre, hogy azok a szülők, akik azt az utat választották, hogy otthon maradnak a gyerekkel GYES-en, vagy akár tovább is, ingerültek. Ingerültek, mert úgy érzik, az állam bele kíván avatkozni a választott útjukba. Úgy érzik nyomás van rajtuk, hogy menjenek dolgozni, ezért ők azt vallják, hogy boldogok, a családi élet központi kérdés náluk, és egyéb sok más érvet hoznak fel, amivel próbálják alátámasztani az otthonmaradásukat.
Érthető érvek és annál is inkább tiszteletben kell tartani, mivel a HTB szerepet – főleg ha nőről van szó -, általában bírálják (nyilván negatív értelemben), kritizálják, lealacsonyítják…
A munkájának köszönhetően sok olyan nővel találkozott, akik elváltak, vagy meghalt a férjük, vagy baleset érte őket és ezáltal anyagi forrás nélkül maradtak. A mindennapi igényeiket sem tudták kielégíteni, a tartásdíj elmaradása, a nagyon gyenge nyugdíj, amiből a lakás bérleti díját sem tudták finanszírozni, azt eredményezte, hogy a végén létbizonytalanságban találták magukat. A létbizonytalanságból bizony nehéz kikecmeregni, ha már ott találja magát az ember. Sokan szégyellik, hogy mit szól hozzá a társadalom és még a segélyszervezetek küszöbét sem merik átlépni, hogy segítséget kérjenek és ennél fogva még lejjebb kerülnek: alultápláltság, az egészség megromlása, önbecsülés és önbizalom elvesztése, depresszió, alkoholizmus is kialakulhat és még mi mindent fel lehetne sorolni!
Tehát, attól, hogy háztartásbeli életmódót választja az ember, még tisztában kell lennie az azzal járó esetleges következményekkel.
Nem szaporította a szót, egyszerűen a mamantravaille.fr (ford.: anyadolgozik) írását idézte.
Minden embernek megvan az érve, hogy miért dolgozik, vagy miért nem dolgozik. Nem azért ír erről, hogy bíráskodjon, hanem csak azért, hogy tájékoztasson.
Anya dolgozik: 8 érv, hogy dolgozzunk akkor is (és főleg akkor), ha gyerekeink vannak.
1.) A társadalmi életért. Akármit is mondunk, nehezebb társadalmi életet élni, amikor kénytelenek vagyunk otthon maradni (pontosabban otthon ragadni). Mindig van mit tenni a gyerekek és a háztartás körül. Délelőtt ebédet főzni (ha ügyesek vagyunk, vacsorára is marad), a reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora mintha összefolyna, az egyéb háztartási feladatokat fel sem sorolom, lényegében mindig van valami tennivaló és, ha mégis menni szeretnénk? Mindenhova babakocsistól… mindig csak a játszótérre? Hát nem könnyű.
2.) A nyugdíjért. Rendben, még messze van a nyugdíj, de ha nem most termeljük ki, akkor nyugdíjas korban nagyon keveset fogunk kapni. Ha őszinték akarunk lenni önmagukkal, be kell látni, hogy a kevésből nehéz megélni.
3.) Azért, hogy felnőtt emberekkel tudjuk megbeszélni a kedvenc sorozatunk utolsó részét. Például a zombis Walking Dead-et, amit gyerekek egyáltalán nem nézhetnek, így velük ezt sehogy nem tárgyalhatnánk ki.
4.) Az anyagi függetlenségért. Elhagyni azt a férfit, akit már nem szeretünk, vagy aki nem szeret minket, esetleg agresszív stb… sokkal körülményesebb lelépni és albérletet találni, ha nem tudunk prezentálni három havi fizetéspapírt (Franciaországban komplett dossziét kell a lakástulajdonosnak átadni, amelyben szerepelnek adóbevallások, fizetési kimutatások, munkaszerződés, banki papírok stb.).
5.) Balesetek miatt. Igen, a férjünkkel is előfordulhat, hogy meghal, vagy elveszíti a munkahelyét. Mondhatni a legjobbakkal is megeshet.
6.) A jövőért. Ennyi idő alatt (26 hónap) alatt két lépcsőfokot is feljebb léphettem volna a karrierlétrán.
7.) Gondolkozzunk előre. Ahogy a karriermenedzselés sem könnyű, úgy hosszú kihagyás után visszakerülni a munkaerőpiacra is NAGYON nehéz.
8.) Jó okunk legyen osztozni a háztartási feladatokon. Elkerülni a “bocs Mucuskám, tudod, én dolgozom, kimosnád a cuccaimat miután megvacsoráztattad a kölyköket és megfürdetted őket? Köszi!”
Néhány kommentet is megosztunk, amit a fórumra írtak:
– hogy megbecsüljük önmagunkat, mert ez is fontos, mint ahogy az is, hogy saját fizetésünk is lehessen;
– felnőtt emberekkel beszélhessünk;
– szeretem a szakmám.
A magam részéről annyit mondhatok, hogy már verem a fejem a falba, amiért olyan elvakultan hittem abban, hogy úgy jó, ha én otthon maradok a gyerekekkel jó sokáig (2-3 évig). Most megnézhetem magam. Azért törekszem, igyekszem minél előbb visszakerülni a munkaerőpiacra. Persze, tisztában vagyok vele, a gyereknek az a legjobb, ha az anyja otthon dédelgeti legalább 3 éves koráig. Csak hát mi lesz utána? Ha olyan helyen él, ahol nem hemzseg a munka, pláne nem a szakmájában és ehhez még “kissé” leharcolt is (külsőleg, belsőleg egyaránt)? Persze, tudom, rázza meg magát, álljon talpra, törtessen, könyököljön.
Forrás: mamantravaille.fr, egalimere.blogspot.fr
Legutóbbi hozzászólások