A Le Monde napilapban találtam rá “A kedvenc gyerek családi tabu” című cikkre. Azóta foglalkoztat a téma, amióta az egyik kedvenc barátnőm (micsoda zűrzavar, most akkor egyik, vagy kedvenc?) mondta, hogy annyira szereti a kisfiát, hogy az már szinte szerelem. Nekem még nem volt gyerekem akkoriban, azt gondoltam, túloz, vagy nem találja a szavakat a szeretetére, nem tudja kifejezni magát. Ma már vannak gyerekeim, az egyik ráadásul fiú, így kristálytisztán értem a barátnőmet. Én is földönkívüli rajongással vagyok a fiam iránt. A lányom pedig az örök princesszem. Talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a szeretet mennyisége ugyanannyi, a minősége különbözik. De nézzük, mit ír a témáról a Le Monde.
Catherine Sellent – a nantesi egyetem neveléstudomány karának professzora, klinikai pszichológus és szociológus -, valamint Claudine Paque – aki ugyanazon egyetemen kommunikációs professzor – írt erről a kérdéskörről könyvet (L’enfant préféré, chance ou fardeau? / Belin kiadó).
A szerzők azt írják, hogy a mai francia társadalomban rendkívül rosszul tekintenek azokra a szülőkre, akik az egyik gyereküket jobban szeretik a másiknál. A szülői részrehajlás valójában egy olyan jelenség, amiről nem illik beszélni, amit szégyellni kell.
Ahhoz, hogy a témát kellőképpen kivesézhessék, sok szülőt meginterjúvoltak. Ezek során az derült ki, hogy igenis sok szülő jobban kedveli az egyik gyerekét, mint a másikat (vagy a többieket). A szülők 80%-a bevallotta, hogy van kedvence. Azok a szülők, akik az elején tagadták, az interjú során ráébredtek, hogy nekik is van kedvencük.
Arról is írnak a könyvben, hogy a kedvenc státusz milyen hatással van a kedvenc gyerekre és az utána következő generációra (például a “kis kincs” gyereke magától értetődően a nagyszülők kedvence lesz). Elmerengtem, hogy nálunk ez hogy volt, hogy van. Testvéremet vagy engem szeretnek jobban a szüleim? Nem tudom megmondani, azt hiszem nekik sikerült egyformán szeretni minket. Jó munkát végeztek! <3
Az egyik nagyanyám biztos, hogy öcsémet többre tartotta, mert hát fiú, azaz gyerek (régen így mondták, vagy gyerek született a családba, vagy lány), de engem is nagyon szeretett, nem mondhatom, hogy végül kivételezett volna. A másik nagyszülőknek annyi unoka jutott, hogy ott aztán végképp nem volt kedvenc. Vagy volt? Mert az egyik kapott tőlük biciklit, a többi nem? Amikor jött haza a koleszból péntekenként mindig 100 palacsintával kellett készülnünk, talán ez már egy leheletnyi részrehajlás lehetett? Igazából cseppet sem nehezteltünk öreganyánkra ezek miatt, mert éreztük, minket is nagyon szeret.
Meglehetősen érdekesnek találtam a cikket, hiszen mint gyakorló szülő, természetesen én is azon vagyok, hogy ne kivételezzek. Emlékszem miket agyaltam azon, hogy a másodszülött nehogy megérezze azt, hogy én őt nem szerethetem annyira, hiszen az én szívem az elsőszülötté, for ever. El sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egyformán szeretni. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy a másodszülött, amint megszületik, azonnal megsértődik, mert én az elsőszülöttért élek-halok. Közben szó szerint azon sírtam-ríttam, hogy az elsőszülött ne sértődjön meg, hogy testvére érkezik. Tiszta káosz volt a fejemben szülés előtt.
Cathrine Sellent azt mondja, hogy a dolog onnan indul ki, hogy nem a szülőknek vannak preferenciái, hanem a gyerekek természetüknél fogva és általánosan féltékenyek egymásra. Rengeteg gyerekkönyv mesél erről és sajnos előfordul, hogy még nagyobb kavarodást okoznak a gyerekek fejében azzal, hogy például azt mutatják “mind a kedvenceim vagytok”. Felteszi a kérdést, vajon a féltékenység csak a fantázia szüleménye vagy valós érzés? A gyerekek megérzéseire figyelni kell, mert nem csalnak.
A kedvencke kialakulása a fizikai és lelki azonosuláshoz, nárcizmussal átitatott tükörképhez kapcsolható. Önmagunk keresése, illetve rátalálása az egyik gyerekünkben. A szülők ezt “affinitásnak” nevezik (a társadalom ezt jobban elfogadja). A “nyertes kedvenc” elnevezés, ami arról szól, hogy a szülő a kiválasztott gyerekre vetít kiváló tulajdonságokat, illetve úgy néz ki, hogy a szülő régi vágyait viszi véghez. Olyanokat, amiket ő maga nem tudott megvalósítani, de álma volt valaha (apák a fiúban a nagy focistát látják, az anyák a lányba az operaház balerináját… kis túlzással). A nemek közötti preferenciáknak is szerepe van a kedvencke kialakulásában (“Végre fiam született!”, illetve “Mindig lányra vágyódtam!”), de a testvérek születési rendjének is (az első gyerekkel válunk szülőkké, az kis utolsóval a reprodukció végére érünk), élettörténeti fázisoknak is (bimbózó szerelemből született gyermek), de a fogyatékkal élő iránt is érezhet a szülő erősebb szeretetet, hiszen gyengébb, őt óvni kell. Ez utóbbi az egyedüli, ami nem okoz felháborodást az emberekben. Végül azt is mondhatjuk, hogy a kedvencke sokszor a könnyen kezelhető gyerek, akitől kompetensnek érezheti magát a szülő, akitől úgy érezheti, hogy jól neveli a gyereket.
A “kedvencség” nyomot hagy az emberen. Általában véve profitálhat belőle, mivel a szülő hisz benne, a legjobbnak festi le, ezáltal a gyerek is szilárdan hisz önmagában. Freud, aki szintén ilyen cipőben járt, “győztes nárcizmusnak” nevezte ezt a jelenséget. A gyerekeket kár alábecsülni, pontosan tudják, hogy a kedvencnek többet szabad. Nem kételkednek a saját értékeikben, az iskolában is jól teljesítenek és még a tanárok kedvenckéivé is válhatnak. Igen ám, de ez egy aranykalitka. Párhuzamosan szerencsés dolog és szenvedés. Ez a fajta önértékelés bűntudathoz vezet, hiszen a többi, “hagyományos” gyerek rovására megy a kedvenccé válás. Azon felül mindenáron meg kell felelnie a szülői elvárásoknak, csak a kijelölt (élet)úton haladhat, félelmet kelt a gyerekben, hogy esetleg kiábrándulnak belőle, azaz hogy trónfosztottá válik. A testvérek közvetítői szerepre ösztönzik (szülők és testvérek között a kedvenc a nagykövet). Ez az ára annak, hogy ne háborúzzanak, ne ellenségeskedjenek vele, ne mellőzzék a testvérek. Mindemellett meglehetősen nehézkessé válik önállóvá válni, miután érzelmi adósnak érzi magát a gyerek. Az idősödő szülők is többet várnak a kedvenctől, aki könnyen átfordulhat hálátlan, méltatlan gyerekké, ha nem a megszokott módon viselkedik.
De mi van azokkal a gyerekekkel, akiket a szülők nem tüntettek ki kedvenc plecsnivel? Ezek a gyerekek is sérülnek. A könyv szerzőinek elmeséli az egyik interjúalany, hogy a testvérével mindketten játszottak zeneszerszámon gyerekkorukban, de a szüleik csak a nővérétől kérték, hogy játsszon valamit Karácsony estjén. Az ilyen sértett gyerekek fel akarják hívni a figyelmet önmagukra és van, aki az ilyen és hasonló helyzetek miatt rendkívül jól teljesít az iskolában. Mindenesetre szabadabban valósíthatja meg önmagát, nincs megkötve a keze.
Azok a gyerekek, akik szenvednek a helyzettől, nem, illetve keveset beszélnek erről. Bosszús kifejezéseket használnak (“Te vagy a mama kedvence…”), de arról nem beszélnek, ami kiváltotta ezt az érzelmet. Van bennük bizonyos “omertà”, azaz makacs hallgatás, betyárbecsület. Azért, hogy az oltalmazónak mondott családi egységet ne veszélyeztesse? Azért, mert nehéz a szülőket felébreszteni, hogy tisztán látható a kivételezés? A dolgok néha az öröklés körül robbannak ki, vagy a következő generációnál, amikor a nagyszülők a saját gyerekünkbe kevesebbet invesztálnak, mint az örök kedvenc gyerekébe. Ez jelentős mérget szokott szítani.
Ha van is a családban kedvencke még nem jelenti azt, hogy a másik, vagy többi gyereket ne szeretnék a szülők. Őket is szeretik, csak másképp.
A kedvencség mindig is létezett. Nem mindig tekintettek rá ferde szemmel. A Teremtés Könyvében Káin és Ábel története is testvérféltékenység.
Egészen 1792-ig törvényesen elfogadott volt az ún. elsőszülött joga, melyet a francia forradalom során töröltek el, majd részlegesen visszaállították 1826-ban. Az elsőszülött jogát 1849-ben véglegesen eltörölték Franciaországban.
Ti mit gondoltok erről? Van kedvenc? Nincs kedvenc?
Legutóbbi hozzászólások