A TV előtt leckét ellenőriztem, bébiételt melegítettem, zsonglőrködtem a programok szervezésén, hiszen fejben a jövő heti ünnepekre készültem. Már-már elméláztam volna, amikor elhangzott három mondat.
– Azt hiszem, most már elárulhatjuk. – kezdte Stéphane Guillon, francia színész és humorista.
– Elég sokat járt a forgatásra (Francois Hollande, a szerk. megjegyzése). Nem tweetelted? – válaszolta Julie Gayet színésznő, akiről manapság zeng a francia sajtó, a Les âmes de papier című francia film női főszereplője, aki egyben a francia elnök… kedvese.
– Nagyon tetszett neki a film. Tessék! Az elnök úrnak tetszik a film. – biztosított minket a humorista. – A nője már kevésbé tetszik neki… – tette hozzá. És itt röhögőgörcsben tört ki a két férfi meghívott.
Én meg leesett állal habogtam: – Tessék? Mit mondott? Jól hallottam? Jól értettem?
Biztos, ami biztos, amikor másnap kirakták a beszélgetés ismétlését a Canal Plus oldalára, még a férjnek is elküldtem, és még meg is dicsért, hogy miket nem találok. De addigra már a fél francia sajtó ezen lovagolt, és azután egyre több infó szivárgott ki, amit én viszont már nem kommentálnék. Szerettem volna, kutattam, és neki is álltam írni, megosztani veletek a szaftos képeket, a napi facebook humort…
DE! Történt valami.
Valami, ami megrázott, felzaklatott, feldühített, elgondolkodtatott. Még mindig a hatása alatt állok, pedig napok teltek el azóta.
Már kész volt a Hollande bekezdés, gondoltam gyorsan összeporszívózok babaetetés előtt, utána Csuvi úgyis aludni tér, nem zajongok, inkább írok tovább.
Megállt a kezemben a porszívócső. Délelőtt fél 12-kor elhangzott egy szó a TV-ben, amivel én együtt élek lassan 8 éve. Ez a szó a mai napig megvisel, a gyomrom összeszorul, de már megtanultam együtt élni vele. Handicapé, sérült. Már nem keresem a felelőst, nem vádaskodom, nem akarom visszafordítani az időt arra rettenetes vasárnapi előestre. De a fejem a mai napig felkapom. A szó elhangzott, és egy gyönyörű nő ült a Tv képernyőn.
Büszkén, fiatalon, gyönyörűen sminkelve. És mesélt. Kimondott olyan szavakat hangosan (nekem nagyon hangosnak tűntek), amiket még magamnak sem merek kimondani, nemhogy közel 4-5 millió nézőnek (ennyien nézzük ezt a műsort hétköznaponként, mi nők). Ezzel a gyönyörű nővel ült szemben másik öt, akik megjárták már a politikai elitet, az újságírás csúcsát: Laurence Ferrari, Roselyne Bachelot, Hapsatou Sy, Élisabeth Bost és Audrey Pulvar. Mind az öten könnyes szemekkel hallgatták a történetét. Az Én történetemet. Elmesélte az elmúlt 8 évem mindennapjait. Sőt továbbment. Nemcsak vette a bátorságot, és kimondta hangosan, hogy a mai francia társadalom kirekesztő, a szociális háló nem működik, és a szakembereknek fogalmuk sincs a fogyatékkal élő gyermekek családjainak a mindennapjairól, de még dokumentumfilmet is készített róla. Elektrosokknak nevezte el a misszióját, hogy végre…
De ne fussunk ennyire előre, nem akarom lelőni a poént, még beszéljünk erről a nagyon bátor, fiatal, gyönyörű, sikeres nőről.
Églantine Eméyé – így hívják. Valódi nagycsaládban nőtt fel, rajta kívül még hét testvérével élte mindennapjait Új-Kaledóniában.
Már tiniként felfigyeltek rá, amikor még modellkedett, de csak az érettségi után költözött Párizsba, és leszerződött a híres Ford modellügynökséghez. Nem sokkal később, már Miss Météo volt a Canal Plusnál, ami megnyitotta előtte az utat a kulturális tv-műsorok vezetéséhez. Magánélete is gyönyörűen alakult, 10 éve megszületett nagyobbik fia, Marco, majd 8 éve kisfia, Samy.
Samy a születése után nem vett levegőt, újra kellett éleszteni. Az életét meg tudták menteni, de a baba agya maradandó károsodást szenvedett az oxigénhiánytól. Az első tesztek biztatóak voltak, és az orvosok nyugtatták az anyát, hogy minden rendben lesz, az agy csodákra képes, és úgy néz ki a kisfiú megúszta maradandó sérülés nélkül. Hiába érezte Églantine (Anyai ösztön? Tapasztalat az első baba után?), hogy valami nincs rendben, ő volt a túl aggódó anyuka. A kisfiú nem, vagy csak nagyon ritkán sírt, nem fogta meg a tárgyakat, rongybaba volt, csuklott a feje minden irányba, ha felvette. Szerette volna a homokba dugni a fejét, de a tények egyre nyilvánvalóbbá váltak, és a baba 7 hónapos korában végre találkozott egy gyermekorvossal. Nemcsak hogy meghallgatta, hanem azonnal kivizsgálta a babát, aki folyamatos, csak néhány másodpercre abbamaradó epilepsziás rohamokat produkált. Ő volt az első orvos, aki kimondta: halmozottan sérült lesz Samy. Az autizmus csak ezután jött, hiszen ezt kisgyermekkorban biztosan nem tudják diagnosztizálni.
Ez mindennél rosszabb volt, Samy fokozódó agresszivitása. Nem tudta hogyan kommunikáljon a külvilággal, az édesanyjával. Ütötte a fejét a falba, padlóba, majd elkezdte az öklét használni. Samy nem aludt az elmúlt 7 és fél évben, csak pár órát éjszakánként. Édesanyja a fáradtságtól teljesen kiborulva tántorgott át egyik éjszaka testvére lakására, akinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy indít egy weboldalt Églantine ismerőseinek, barátainak, szeretteinek. Így nem kellett mást tennie Églantine-nak, amikor már nagyon fáradt volt, csak jelezni, és valaki átment hozzá a kisfiúra vigyázni, ő pedig, hogy tudjon aludni, átment ehhez az ismerőshöz. A sírás, kiabálás fokozódott és Églantine eljutott a legrosszabb stádiumba, ami, ahogy fogalmaz: – nagyon keskeny sáv a normális és az “elveszíted minden önuralmad” között, mégpedig amikor elkezdett a fájdalomtól visszaütni. Tudta, hogy baj van, ezért még aznap éjjel üzenetet hagyott egy pszichológusnál, hogy azonnal tenni kell valamit, mert még egy ilyen éjszaka, és kihajítja a gyermeket az ablakon, és utána veti magát. Ez volt a mélypont.
– És hol van, hol volt az apuka az elmúlt 8 évben? – jött az első kérdés a Grand8 hölgyektől az első döbbenet után.
– Elég sokkoló lesz a válaszom, 80%-ban egyedülálló szülő neveli a sérült gyermeket és ha van, testvérét, testvéreket, többnyire az Édesanya. – válaszolta Églantine és hozzátette:
– Azt szeretném, ha az emberek végre nem tabuként kezelnék az értelmi sérülteket, és a sérüléseiket. Amikor sérült emberről beszélünk, mindenki egy tolószéket lát. Ezeket a családokat nem lenne szabad magukra hagyni. Veszélyes, toxikus, beszivárog minden kapcsolatukba, ebbe házasságok, szülő-gyermek kapcsolatok, barátságok mennek tönkre. Melyik szakember meri ezeket a családokat magára hagyni? Iskola, fejlesztés, szociális segítség nélkül. Takarítani? Még enni sincs ideje az anyának bizonyos esetekben, hiszen vannak olyan állapotú gyermekek, akiket egy pillanatra sem lehet magukra hagyni. Az alvásra én így találtam megoldást, én aludtam az ismerős ágyában, az ismerős pedig az enyémben, és felügyelte Samyt. A társadalom hárít, a környezet hárít, mintha nem is léteznénk. Ha nem létezik, nem is kell rajta gondolkodni. Úgyis a szülők hibája, úgyis az anya hibája. – Fűzte hozzá.
– Valaha mondta neked valaki, hogy a te hibád, hogy Samy így született, hogy nem vett levegőt?” – kérdezte a riporter.
– Nem ezt soha senki nem mondta. Viszont volt olyan pszichológus, aki azt mondta az autizmus azért jött ki, mert betegségtudatot tápláltam a gyerekbe, betegként kezeltem, rosszul kommunikáltam vele, Samy válasza erre az autizmus.
– Eszedbe jutott valaha a gyermekgyilkosság?
– Minden nap, amikor rá kellett vetni magamat a fiamra, mert már nem bírtam nézni, hallgatni, látni, mit művel. De magamat is meg akartam ölni, közvetlenül utána.
– És Marco?
– A nagy testvérnek ez lett a “normális”, hiszen Samyt ő csak így ismerte. Ő sem aludt sokat, gyakran elaludt tanítási időben a suliban. Megoldást kellett találni, de egyik intézet sem volt Samy problémájához megfelelő. (Szerkesztő megjegyzése: a minap bemutatott az M6 nevű csatorna egy dokumentumfilmet az IME intézményekről, ahol bejáró vagy ott alvó, mozgásban és/vagy értelmileg sérült gyermekeket látnak el. A rejtett kamera minden típusú abúzust rögzített). Végül Dél-Franciaországban, 900 km-re Párizstól találtam egy megfelelő helyet, megfelelő kezelést, amire Samy azonnal reagált. Azt nem mondom, hogy jól, de JOBBAN van. Például átalussza az éjszakát. 7,5 éve nem aludta át az éjszakát.
– Tehát akkor odaköltözött a család?
– Nem, hiszen a munkám ideköt, valamiből fizetni kell Samy terápiáit, ami havonta kb. 3000 Euro-ba kerül, és a biztosító nem túl bőkezű velünk. Minden 2. hétvégét, és az iskolai szüneteket velünk tölti. – Mesélte Églatntine.
– Milyen érzés volt otthagyni Samyt? Gondolom az önmarcangolás, a bűntudat…?
– Megszakadt a szívem, de láttam, hogy soha előtte nem áradt akkora nyugalom belőle, mint az ottani kezelés alatt. Döntenem kellett, hogy neki mi a jó! Nem nekem, neki! Bár tény, hogy az utolsó fél év már pokoli volt.
A beszélgetés véget ért. Elkezdtem ébredezni a hatás alól, azt hittem 10 hónapos Csuvim sír, de ő csak nézett rám kíváncsian, megijedve. A sírás belőlem tört fel, lassan, mint egy kiskutya, nyüszítve, ami átváltozott forró, könnyű zokogássá. Próbáltam fékezni, csitítani magam, nem szabad, ő még kicsi, nem érti, nem láthatja, a nagyok már értik, tudják, de ő még olyan kicsi, még ráér megtudni mi ez. Elbújtam egy ajtó mögé, hogy rendbe szedjem magam. Majd mosolyogva leültem vele játszani, és mondókázni. Nézte a szemem, és tudtam, hogy tudja. Anya szomorú, nem tudom becsapni, megérintette kis keze az arcom, és rám mosolygott. Ez a mosolyom őszinte volt. Még aznap délután írtam egy nyílt üzenetet a Facebook-on a férjemnek, mellékelve a videót. Csak annyit írtam alá: Merci! Je t’aime. (Köszönöm, szeretlek!)
Igen, ebben a pillanatban két dologról beszél a francia sajtó: Hollande kamaszok számára sem példamutató viselkedéséről (nem lépünk meg a testőrök elől, csakhogy privát bulit csaphassunk, és motorozgassunk égbe-világba), és Églantine Émayet-től. És én inkább róla írok Nektek, magyar nőknek. A Gala magazintól, a Salut Les Terriens-en keresztül a Le Grand 8-ig mindenki róla beszél. Ő nem egy rossz példakép. Előttem bizonyított, nekem bizonyított. Mert tudom, hogy miről beszél. Értem és érzem. Mert én IS ebben élek. Csöndben, halkan, “más” anyaként. A dokumentumfilmet kedden este vetítik a France5 csatornán. Még nem tudom lesz-e elég bátorságom bele- vagy végignézni.
Posztolok pár részlet a filmből, a mindennapokról:
Amikor a speciális (kifejezetten mozgássérült) taxiban nincs gyermekülés, és az anyának kell minden reggel levinnie a taxihoz a gyerekkel együtt, hogy szállítható legyen a gyermek…
Az éjszaka Samy-vel. Minden éjszaka ilyen volt… még a megfelelő terápia előtt…
Ez már Dél-Franciaország…
Utóirat:
A cikk után, mi “más ” anyák egymás között: – Szóval mondjátok… mennyit bír el a mai magyar társadalom? Mennyit írjak még bele? – Megmondom neked, mennyit bír el a társadalom. Annyit, amennyi a mai BA poszt alatt van, az el nem vetetett Down-szindrómás kislány sztorija alatt. “MIÉRT KELLETT MEGTARTANI???” (Vannak támogató kommentek is azért, szép számmal.) A mai Magyarországnak egyetlen válasza van erre: a TE problémád. Oldd meg, én pedig majd megítéllek érte. Ha vállalod, és te ápolod, akkor egyenes az utad az anyagi csőd felé, senki nem csodálkozik, ha szétszakad a család, nem gondolsz az egészséges testvérre??? Ha dolgozol, akkor a bejárós intézmény biztosan nem megfelelő – mások szerint. Ha bentlakásos intézménybe adod (még ha hétvégére, szünetre hazaviszed is): SZARANYA vagy, elhagytad a gyerekedet. – Tehát ne feszegessem a hurkokat. Akkor mi lesz velünk, főleg veletek? Én itt vagyok, talán most elindul valami, talán a film elég sokkoló lesz…! – Nem ezt mondtam, csak erősítsd meg a te lelkedet, de nagyon. – Szerintem egy ilyen cikkre mindenki pont úgy fog reagálni, amit amúgy is gondol, csakúgy, mint a filmre. Ha érzékeny, bőgni fog, ha nem az, akkor szentségel, hogy minek ilyen gyerek a földre az ő pénzéből, meg hasonlók… és talán akad pár ember, aki elgondolkodik, de ahhoz elég az első verzió, én ezt nem fokoznám. Aminek kell, az lejön. És ennyi, fontos is hogy lejöjjön. – De a lényeg hogy ez bárkivel előfordulhatott volna. Normál gondozott terhesség, normál szülés, megszületett, és a gyerek O2 hiányos lett, nem sírt föl. Itt az anyának nem volt választása, semmibe nem szólhatott bele, nem dönthetett, csak feküdt a szülőágyon. Stb., stb., stb., mi “más” anyák, egymás közt.
Én nagyon büszke vagyok RÁD ezért az írásért, és azért, hogy ez fel lehet vállalni!
Felvállalni azt,
hogy az ember ereje – még akkor is ha NŐ – véges,
hogy KELL a segítség, és
hogy VAN segítség!
Természetesen azáltal, hogy oldjuk a tabukat egyre többen válnak láthatóvá azok közül akiknek, jól jön a támogatás, éppen ezért segítenek a Bemutatható Példák, hogy igenis legyen figyelem – mégpedig össztársadalmi, és legyen támogatás, a “közös pénz”ből !
Bár valaki meghallgatná ezt, bármilyen fenn ! (:9) és bár tennénk ezért, bármilyen sokan!
én sokkot kaptam ettől a poszttól, és nagyon nehezen tudok felocsudni… Nincs az a szó, ami erre megfelelő lenne… :'( Isten áltdja az ilyen NŐT (nagybetüvel)
A közzétett írások kizárólag a jelen blog íróinak tulajdonát képezik és csak írásos beleegyezés után közölhetőek más oldalakon, vagy nyomtatásban!
Ez alól kivételt képeznek azok a gyűjtőportálok, ahol nem közlik az egész írást, csak annak első pár sorát, folytatásért pedig a blogra kattint az olvasó.
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
Én nagyon büszke vagyok RÁD ezért az írásért, és azért, hogy ez fel lehet vállalni!
Felvállalni azt,
hogy az ember ereje – még akkor is ha NŐ – véges,
hogy KELL a segítség, és
hogy VAN segítség!
Természetesen azáltal, hogy oldjuk a tabukat egyre többen válnak láthatóvá azok közül akiknek, jól jön a támogatás, éppen ezért segítenek a Bemutatható Példák, hogy igenis legyen figyelem – mégpedig össztársadalmi, és legyen támogatás, a “közös pénz”ből !
Bár valaki meghallgatná ezt, bármilyen fenn ! (:9) és bár tennénk ezért, bármilyen sokan!
én sokkot kaptam ettől a poszttól, és nagyon nehezen tudok felocsudni… Nincs az a szó, ami erre megfelelő lenne… :'( Isten áltdja az ilyen NŐT (nagybetüvel)
Hát én bőgtem 🙁
De most a hirtelen sokk miatt nem is tudok mit írni…