A könyvtár szerintem egy végtelenül értékes kincsesbánya. Azon felül, hogy kikölcsönözhetünk vagy a helyszínen tanulmányozhatunk könyveket, a hely maga és a működési mechanizmusa is nevelő hatású, főleg a gyerekek számára.

A könyvtár megtanít kölcsönkérni és visszaadni, amikor már végeztünk a kiszemelt könyvvel (sajtóanyaggal, CD-vel stb.).

A könyvtárak ma már sokrétűek, “médiatárnak” is nevezik, mivel a könyveken kívül az audiovizuális anyagokat (hanganyagokat, videofelvételeket) is elfogadták kulturális bizonyítéknak, ugyanúgy, mint az írott anyagokat.

A könyvtár könyveit és audiovizuális anyagait mindenki használhatja, ezért tisztelettel, körültekintően és gondosan kell bánni velük.

A könyvtár olyan hely, ahol csend honol, ahol nemcsak a tárgyakat kell tisztelni, hanem embertársainkat is, akik az olvasótermeket használják.

A fent említettek mind nevelő hatással bírnak, ezért a gyerekeimet már kisgyerek koruk óta viszem magammal a könyvtárba, a gyerekrészlegbe.

Mindig nagy lendülettel indulok a könyvtárba, de sajnos még mindig letörik a szarvam és hisztirohamot kapok (amit kénytelen vagyok elfojtani magamban és még mosolyogni is hozzá), mivel a fiam még nem “könyvtár kompatibilis”, de én töretlenül megyek és viszem magammal őt is, mert mindig lányos naivitással hiszek benne, hogy a legutóbbi alkalom volt az utolsó, amikor “rohanógörcsöt” kapott és azóta már megkomolyodott.

Amint belépünk a könyvtárba és a gyerekrészlegre érünk, Öcsisajtot elkapja a gépszíj. Jobb esetben csak megpróbálja megkaparintani azt a könyvet, amit a nővére nézett ki magának, ezzel kész is a balhé a két testvér között. A másik rosszabb esetben eszement futkározásba kezd, én pedig képtelen vagyok őt jobb belátásra bírni. Valami megmagyarázhatatlan vonzó van a könyvtárban számára, csak az éppen nem a könyvekről szól. Gyanítom, a könyvlabirintust ő varázslatos kifutópályának tekinti. Vele zárt helyiségben lenni annyit tesz, mint egy csapat orrszarvút betessékelni egy teaházba és meisseni porcelánban felszolgálni számukra az ötórai sütit és teát. Halkan, suttogva beszélni végképp képtelen. Ő a szaladgálás közben röhög és sikítozik.

Ha kedvesen és türelmesen azt kérem tőle (hozzávetőlegesen százszor), hogy ne rohangáljon a polcok között, azt ő úgy értelmezi, mintha számolnék: “egy, kettő, három, RAJT!”.

Olyan nincs, hogy én az online katalógusból keresgéljek, majd kikeressem a polcról a kiszemeltet, sorban álljak a pultnál, hogy kikölcsönözhessem, esetleg csak bele-belelapozzak egy-egy könyvbe, hogy ízelítőt kapjak. Ezek mind koncentrációt igényelnek.

Koncentrációt? Az lenni mi???

Ilyenkor én, mint a higany, futkosok a polcok között, hogy elkapjam Öcsisajt grabancát. Egyik szemem a könyveken, másik Öcsisajton, már-már egy kaméleonra hasonlítok ilyenkor, akinek az egyik gülüszeme jobbra, másik balra néz, de akár felfelé és lefelé is.

Tudom, hogy megvetéssel néznek rám a könyvtárban. Tudom és érzem, de nekem elhihetitek, szégyellem is magam, mint a fodrásznál járt pulikutya (tapasztalatból mondom, a pulikutyánk két napig nem állt szóba velünk és nem mutatkozott emberek és kutyák előtt, miután megnyírtuk és nyári frizurát kapott).

Vissza a kályhához: a könyvtár egy olyan hely, ahol a fiatal elmék számára kinyílik a világ. De sajnos számomra az a hely, ahonnan mindig félőrülten jövök ki és ahonnan hamarosan ki fognak tiltani.

Nem az a baj, hogy Öcsisajt nem túl értelmiségi, hanem az, hogy más anyukák hosszú időn keresztül ülnek a könyvtárban és olvasgatnak, mazsolázgatnak a könyvek között, és a gyerekeik is szépen, csendben ülnek és olvasgatnak, vagy a kisebbek nézegetik a képes könyveket, az én fiam meg nem. Én kimondom: ez engem frusztrál.

Öcsisajt ilyen. Ha megfeszülök sem tudom észhez téríteni. Két éves (na jó, két hónap múlva betölti a hármat) és semennyi nincs benne nővére nyugodtságából. Én meg én vagyok, a tökéletlen anyja, aki szülés előtt azt hitte magáról, hogy mit neki két gyerek?!? Majd és megmutatom és példás szülővé válok – gondoltam én. Ma már tudom, beletört a bicskám, belátom.