Van egy csapat barátnőm, akik időben szültek. Nem úgy, mint én, aki közel negyven évesen (egyáltalán mi számít későnek?). A húszas éveink vége felé jártunk, amikor én még csak a munkára és a tivornyázásra kikapcsolódásra összpontosítottam, a többiek pedig már a csecsemőjüket ringatták (és van a csapatnak egy harmadik része, akik köszönik szépen, nem kérnek a csapdából: tudatosan nem szülnek gyereket).

Kriszti barátnőmet a munkahelyemről hívtam fel, hogylétéről érdeklődni, mikor mondta, hogy tartsam a vonalat, csak átveszi a ételfutártól a kaját és már jön is folytatni a csacsorászást. Csak pislogtam! A kislánya pár hónapos volt, még mászni sem tudott, tehát nem csinált átláthatatlan kupit, mint egy két-három éves, magyarán nem arról szólt az élete, hogy egész nap rendet kellett raknia és takarítania. Mondtam magamban: WTF mi van??? Nem ér rá összedobni egy krumplilevest, zöldborsófőzeléket fasírttal, desszertnek pedig egy máglyarakást? Otthon dekkol a kisbabával, aki még mást sem tud, mint hason fekve gügyögni, hát igazán ráér… Micsoda naplopó, – gondoltam magamban – ennél már csak az a durvább, amikor a két saroknyira lévő postára is autóval mennek az emberek. Persze, mert akkoriban a csapatban én egy minden lében kanál fazon voltam, aki állandóan úton volt, nem loptam a napot, mindenre jutott időm. Abszolút nem voltam tisztába azzal az életformával, amiben Kriszti élt, nevezetesen az anyasággal.

Aztán telt-múlt az idő, konkrétan kerek 10 év, mire nekem is lettek gyerekeim és megvilágosodtam. Igen, nekem ennyire lassan esik le a tantusz. A csecsemők mellett nehéz megszervezni az életet, hiába voltam én a munka hőse, hiába tudtam a munkahelyemen százféle feladatot elvégezni egyszerre, hiába volt végtelen energiám este is, a gyerekneveléssel számtalan meglepetésben volt részem (nekem is). Az első időkben az az ismeretlen, végtelen aggódás a csecsemő iránt. Aztán lassan kialakult a masszív magány (hm, hova lett a tekintélyes “udvartartás”, azaz a sok barátnő?). Olyan is előfordult, hogy már elmúlt dél, mire rádöbbentem, ma még nem is ettem semmit, össze kellene dobnom valamit, legalább vacsorára, amikor hazaér a férjem. És akkor Kriszti jutott eszembe. És akkor igazat adtam neki. Ő csinálta jól! Megrendelte az ennivalót és legalább egy elintéznivalót kipipált. Felhívtam őt megint, elmesélni neki a felismerést. Szó, szót követte, megkérdeztem, melyik futárszolgálatot ajánlja. Ugyanis ő még mindig nem szeret főzni, ebből kifolyólag sűrűn rendel ételfutártól. Ő már mindegyik kajafutárt kipróbálta (jah, hát 10 év alatt volt ideje), most a foodpandát alkalmazza (érted! Okostelefon applikáció). Utánanéztem, hogy hogy működik és jól meglepődtem, ugyanis nemcsak Budapestre szállítanak ki, hanem a nagyimhoz, Gyomaendrődre is (+ 48 egyéb városba)! Nem piskóta! Szólok is nagyanyámnak, rendeljen ő is. Sajnos szegénynek kikészültek az ízületei, már nem tud rétest sem húzni (93 éves, már vagy 10 éve tropák a kezei, nem is várom el tőle). Az is szuper, hogy többféle konyhával dolgoznak, ami azt jelenti, hogy jobbnál jobb éttermekből válogathatok. Ja, ezzel egy másik nagy dilemmát is kiiktattam, mégpedig a “mi legyen az ebéd?” körüli nyűgöt. Ugyanis ezzel is csak az idő megy, mert az embernek nincs mindig ötlete, ha nem gasztroblogger: tegnap már volt borsóleves, rizses hús, kakaós csiga, tegnapelőtt már volt gulyásleves és palacsinta, már a gyorsételeket is unom (fagyasztott halrudacskák, fagyasztott szilvás gombóc, fagyasztott pizza…).

Hm, nem hülye Kriszti! Nem elég, hogy áldozhatott a hobbija oltárán és egész nap horgolhatta a szebbnél szebb skandináv ihletésű párnáit (na jó, gyereket is nevelt menet közben 😉 ), de még változatosan is étkeztek.

Aztán szépen kipróbáltam én is ezt az életstílust és egyelőre úgy néz ki, bevált. A szomszédasszony lándzsás tekintetével nem foglalkozom, tudom mire gondol: mekkora egy léhűtő vagyok.

A foodpandát azért szeretem, mert van ott minden, ami szem-szájnak ingere: a magyar konyha az alap nálam, az olasz konyha az örök szerelem, a mexikói konyha izgalmas, mindig vágyom Mexikóba, így legalább kicsit kaphatok az életérzésből, a japán konyha manapság elengedhetetlen, ha az ember trendi akar lenni (a valódi menő barátnőim mind sushi bárba járnak), az amerikai konyháért a férjem rajong (isteni, valódi hamburgerek, nem mekigyári, bár az is finom, csak hát…), a vegetáriánus ételeikre pedig azért van szükségem, mert nekem néha elegem van a húsevésből, pláne, ha kihalófélben lévő állatokról nézek dokfilmet.