Most azt fogjátok hinni, hogy kamuzok. Pedig nem! Anyósom valóban többször kijelentette, inkább vett volna kutyát, mint szült volna gyerekeket. Ezt több esetben hallottam a saját két fülemmel is. A gyerekei előtt is simán kimondja. Aztán persze megbánja, de ez akkor is nonszensz.
Értem én, hogy mi nők kissé bonyolult emberi lények vagyunk. Értem én, hogy a gyerekei sok csínytevéssel szereztek neki sok ősz hajszálat. Értem én, hogy após viselkedése sem volt hímes tojás annak idején. Értem én, hogy sokszor váltott volna Üzbegisztánba jegyet és csak oda útra. Tudom, hogy a gyerekei sokszor lehetetlen helyzetbe hozták.
Én még gyerekcipőben járok, az enyémek még kisgyerekek, még nem okoztak nagy fejtörést. Hol van még a kamaszkor? Hol vannak a korai felnőttkor hülyeségei?
Anyósomnak négy gyereke van. Elmondása szerint imádott szülni. Még az ikreket is hüvelyi úton hozta világra és az is csodálatos élmény volt számára, pontosan annyira, mint az előző két szülése. Gondolom a hormonjai nem hagyták nyugodni, hiába cserélt pelenkát éveken keresztül, hiába voltak Mont Blanc méretű táskái a szemei alatt, a szülés élménye mindig megállíthatatlan vágyat csiholt belé, hogy szüljön, még, még és még. Jó, bevallom, ha újszülöttet látok, én is elolvadok, mint a tábortűz felett a pihe-puha pillecukor (de ettől én még nem fogok harmadikat szülni, nem, nem és nem!).
Az én hormonjaim nem játszottak velem csúnya játékot. Terhesség alatt nem volt hányingerem, nem zabáltam magam 100 kilósra, nem szenvedtem meg a szülést, de ettől még a csecsemőimhez én is százszor felkeltem éjszaka, hogy szoptassak és pelenkát cseréljek, nagyobb korban lázat csillapítsak betegség esetén és akkor még a nappalokról nem beszéltem. És a baby bluesról sem. Mégis játszottak velem hormonok? Én mindenesetre küzdök és harcolok ellenük, amikor azt dalolják elbűvölő hangon a fülembe, hogy szaporodjak, még, még és még (Odüsszeia, Homérosz, szirének, megvan?). Nem engedem, hogy a hormonok diktáljanak. Anyós engedett, de aztán előfordult, amikor fejét csapkodta a falba.
Egyszer csak megvilágosodtam. Anyós, hogy csillapítsa a megfékezhetetlen és szüntelen szülési vágyát elkezdett kutyákat vásárolni magának. (Franciaországban nem láttam még kóbor kutyát, sintértelepről sem tudok, persze ettől még létezhetnek, de az én statisztikám azt mutatja, hogy a franciák inkább bemennek a boltba és vesznek egy méregdrága bolhazsákot.)
Nem viccelek! Anyós ma szám szerint három kutyát nevel és két macskát. Nem, nem lakik kertes házban. Sima lakásban él. Van egy világító kék szemű törpe skót juhásza, egy spánielje és egy yorkshire terrierje (remélem jól mondom…) és két elhunyt kutyája. A macskái is “márkásak”, de sajnos én azokhoz nem értek, nem tudok beszámolni a pedigréjükről.
A három luxus kutya a maszatkámmal.
Sokszor töprengtem rajta, mi lehet az oka, hogy inkább kutyázik, mint gyerekezik (sajnos az unokái iránt sem érdeklődik túlságosan, magyarul soha, de ha nála vagyunk, mégis jól elvannak. Hm, ez már-már Brigitte Bardot-ra hajaz). Nézzük, mire jutottam:
Egy kutya nem gyötör meg minket a “terrible two” korszakkal. Azért ez nem elhanyagolható érv. Elég pár alkalommal elvinni az ebet a kutyaiskolába és megúszhatjuk az akaratos, földön fetrengős, két évesekre jellemző hisztiket.
Kommentek