Anya - szingli szótár
Amikor az embernek gyereke születik, kettéválik az idődimenzió. Lesz gyerek előtti és gyerek utáni időszámítás, pont úgy, mint a töriórán a Kr. e. és Kr. u. időszámítás. Nálam ez úgy csapódott le, mintha a szülés után a hormonháztartásom programfrissítést végzett volna a hallásomon is. A szavak és kifejezések más értelmet nyertek, amióta gyerekem van. Ezekből mazsoláztam.
- Vakáció: gyerek előtt napsütést, medencét, koktélt, táncolást vagy síelést és bombardinót*, édes semmittevést jelentett. Gyerek után a napsütés ugyan megmaradt, de az édes semmittevésnek búcsút mondhattam. A vakáció a 24 órás gyerekfelügyelet, gyerekviták, végtelen hosszú autóutak szinonimájává vált. Röviden, csupa boldogság.
-
Fürdés: finom, meleg víz, fürdőhab, mangóillat, apró mécsesek és Helen Humes – ez volt a fürdés definíciója mielőtt anyává váltam. Ma már csobbanást, hangoskodást, fürdőjátékon összeveszést, (egyszerre fürdetem a két gyereket). A fürdőszoba pedig rendszeresen átváltozik uszodává.
- Délig alvás: tessék? Hogy mi? Délig aludni? Nem rémlik. (Program eltávolítva delete gombbal.)
- Éjszakázás: mielőtt szülő voltam, bulit, spicces éjszakát, hajnalig tartó táncolást jelentett (és macskajajt is). Miután a gyerek megszületett az éjszakázás ezeregy szoptatást, fogzást, felriadást, cumikeresést és hasonló vidámságokat jelent.
Mi is “majdnem pont” ilyenek voltunk.
- Tagliatelle alla bolognese: azt hiszem alapvetően mindenki számára egy finom olasz tésztaételt jelet, de nekem már egy istenverte szósz jut eszembe róla, amit a gyerekek evés közben a fülükig elkennek, de még a hajukra is jut, és persze meglehetősen nehéz kimosni a ruhájukból.
- Tévésorozat: régen megvoltak a heti fix sorozataim, nevezetesen Született feleségek, Grace klinika, Dr. House, Friends, amiket a barátnőimmel összeülve néztünk meg. Hárman-négyen összejöttünk Krisztinél, elkészítettük a vacsorát, amit beszélgetés közben elfogyasztottunk, aztán összekucorogtunk a kanapéjára, bebújtunk a pihe-puha plédek alá és békésen megnéztük a sorozatainkat. Így relaxáltunk a fárasztó munkanap után (hm, azt gondoltam, hogy fárasztó volt a munkanap, ma már nyaralásnak tűnik egy kiadósabb munkanap is). Ma, ha valami olyan sorozat megy a tévében, amit szeretnék megnézni, akkor biztos, hogy csak minden harmadik részt sikerül elcsípnem, abból is csak a közepéből egy fikarcnyit, mivel az egyik az alvókáját keresi, a másiknak pisilni kell, aztán utolsó puszit kérnek, majd jön a “rosszat álmodtam” kifogás.
És ezek csak szemelvények…
* Az olasz sípályák elengedhetetlen itala. Kávét, tojáslikőrből és konyakból esetleg rumból, whiskeyből áll.
A dologkerülő szomszédasszony
Van egy csapat barátnőm, akik időben szültek. Nem úgy, mint én, aki közel negyven évesen (egyáltalán mi számít későnek?). A húszas éveink vége felé jártunk, amikor én még csak a munkára és a tivornyázásra kikapcsolódásra összpontosítottam, a többiek pedig már a csecsemőjüket ringatták (és van a csapatnak egy harmadik része, akik köszönik szépen, nem kérnek a csapdából: tudatosan nem szülnek gyereket).
Kriszti barátnőmet a munkahelyemről hívtam fel, hogylétéről érdeklődni, mikor mondta, hogy tartsam a vonalat, csak átveszi a ételfutártól a kaját és már jön is folytatni a csacsorászást. Csak pislogtam! A kislánya pár hónapos volt, még mászni sem tudott, tehát nem csinált átláthatatlan kupit, mint egy két-három éves, magyarán nem arról szólt az élete, hogy egész nap rendet kellett raknia és takarítania. Mondtam magamban: WTF mi van??? Nem ér rá összedobni egy krumplilevest, zöldborsófőzeléket fasírttal, desszertnek pedig egy máglyarakást? Otthon dekkol a kisbabával, aki még mást sem tud, mint hason fekve gügyögni, hát igazán ráér… Micsoda naplopó, – gondoltam magamban – ennél már csak az a durvább, amikor a két saroknyira lévő postára is autóval mennek az emberek. Persze, mert akkoriban a csapatban én egy minden lében kanál fazon voltam, aki állandóan úton volt, nem loptam a napot, mindenre jutott időm. Abszolút nem voltam tisztába azzal az életformával, amiben Kriszti élt, nevezetesen az anyasággal.
Aztán telt-múlt az idő, konkrétan kerek 10 év, mire nekem is lettek gyerekeim és megvilágosodtam. Igen, nekem ennyire lassan esik le a tantusz. A csecsemők mellett nehéz megszervezni az életet, hiába voltam én a munka hőse, hiába tudtam a munkahelyemen százféle feladatot elvégezni egyszerre, hiába volt végtelen energiám este is, a gyerekneveléssel számtalan meglepetésben volt részem (nekem is). Az első időkben az az ismeretlen, végtelen aggódás a csecsemő iránt. Aztán lassan kialakult a masszív magány (hm, hova lett a tekintélyes “udvartartás”, azaz a sok barátnő?). Olyan is előfordult, hogy már elmúlt dél, mire rádöbbentem, ma még nem is ettem semmit, össze kellene dobnom valamit, legalább vacsorára, amikor hazaér a férjem. És akkor Kriszti jutott eszembe. És akkor igazat adtam neki. Ő csinálta jól! Megrendelte az ennivalót és legalább egy elintéznivalót kipipált. Felhívtam őt megint, elmesélni neki a felismerést. Szó, szót követte, megkérdeztem, melyik futárszolgálatot ajánlja. Ugyanis ő még mindig nem szeret főzni, ebből kifolyólag sűrűn rendel ételfutártól. Ő már mindegyik kajafutárt kipróbálta (jah, hát 10 év alatt volt ideje), most a foodpandát alkalmazza (érted! Okostelefon applikáció). Utánanéztem, hogy hogy működik és jól meglepődtem, ugyanis nemcsak Budapestre szállítanak ki, hanem a nagyimhoz, Gyomaendrődre is (+ 48 egyéb városba)! Nem piskóta! Szólok is nagyanyámnak, rendeljen ő is. Sajnos szegénynek kikészültek az ízületei, már nem tud rétest sem húzni (93 éves, már vagy 10 éve tropák a kezei, nem is várom el tőle). Az is szuper, hogy többféle konyhával dolgoznak, ami azt jelenti, hogy jobbnál jobb éttermekből válogathatok. Ja, ezzel egy másik nagy dilemmát is kiiktattam, mégpedig a “mi legyen az ebéd?” körüli nyűgöt. Ugyanis ezzel is csak az idő megy, mert az embernek nincs mindig ötlete, ha nem gasztroblogger: tegnap már volt borsóleves, rizses hús, kakaós csiga, tegnapelőtt már volt gulyásleves és palacsinta, már a gyorsételeket is unom (fagyasztott halrudacskák, fagyasztott szilvás gombóc, fagyasztott pizza…).
Hm, nem hülye Kriszti! Nem elég, hogy áldozhatott a hobbija oltárán és egész nap horgolhatta a szebbnél szebb skandináv ihletésű párnáit (na jó, gyereket is nevelt menet közben 😉 ), de még változatosan is étkeztek.
Aztán szépen kipróbáltam én is ezt az életstílust és egyelőre úgy néz ki, bevált. A szomszédasszony lándzsás tekintetével nem foglalkozom, tudom mire gondol: mekkora egy léhűtő vagyok.
A foodpandát azért szeretem, mert van ott minden, ami szem-szájnak ingere: a magyar konyha az alap nálam, az olasz konyha az örök szerelem, a mexikói konyha izgalmas, mindig vágyom Mexikóba, így legalább kicsit kaphatok az életérzésből, a japán konyha manapság elengedhetetlen, ha az ember trendi akar lenni (a valódi menő barátnőim mind sushi bárba járnak), az amerikai konyháért a férjem rajong (isteni, valódi hamburgerek, nem mekigyári, bár az is finom, csak hát…), a vegetáriánus ételeikre pedig azért van szükségem, mert nekem néha elegem van a húsevésből, pláne, ha kihalófélben lévő állatokról nézek dokfilmet.
Menjek/maradjak - a mosoly
Reggel 6 óra. Az ÉN pillanataim egyike. Még csendes a ház, még nem ébrednek a “vadak” reggelire éhezve iskolába vonulás előtt. Ezek azok a percek, amikor a kávésbögrébe éppen nem belefulladva görgetem a kurzort, hogy valami információ jusson az agyamba a ház 4 falán túlról.
Nyitom, érdekes, olvasom. Figyelem az órát, még van 10 percem, nézzük a híreket, többek között az nlcafét is. Hatalmas kép, három srác, új doksifilm a külföldre szakadtakról. Érdekel, hiszen én is érintett vagyok, még ha közöttük is “kívülállónak” számítok. Pár napja olvastam a kritikát, de itt a készítő nyilatozik. OK, lássunk neki, még 9 percbe belefér. Olvasom, és olyan ismerős a név. Újra olvasom, igen, megtalálom az utalást, amit kerestem. A név nagyon ismerős, lássuk, van-e a cikkben kép róla, de már vészesen fogy az időm. Edut kelteni kell, mindjárt itt az iskolabusz. Első kép, nem az igazi, második, hát a franc se tudja, én is öregedtem azóta 15 évet, akkor biztos Ő is. És a harmadik kép, egy homályos arc, de ott a mosoly. Megvagy. Igen én Téged ismerlek. Te is közöttük voltál, a sok száz fiú és lány között, akivel összehozott a sors.
Akkoriban, 15-20 évvel ezelőtt, Magyarország még nem volt az EU tagja, még csak vízummal lehetett nemhogy dolgozni, de a legtöbb országba egyáltalán beutazni, például az Amerikai Egyesült Államokba. Abban az időszakban két lehetőség volt a külföldi munkavállalásra. Vagy kőgazdag szülőkkel rendelkeztél, akik kifizették a külföldi tanulmányaidat, vagy elmentél melózni, ami abban az időben 2 munkahelyre korlátozódott. Gyümölcsszedés vagy gyermekfelügyelet. Na én az utóbbiban dolgoztam. Au-pair voltam, átéltem, majd később külföldi au-pair közvetítő lettem (azt hagyjuk, hogy melyik cégnél, nem volt sok, sőt, gyakorlatilag konkurencia nélkül dolgoztunk).
Imádtam a munkámat, nagyon szerettem az embereket akikkel dolgoztam, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt. Akkoriban, ha valaki kijutott külföldre dolgozni, arra felnéztek, az egy kuriózum volt. Bátorság, kitartás kellett hozzá. De valamiért a jelentkezők többsége azt gondolta, hogy gyerekre vigyázni annyi, mint berakom a TV elé, aztán majd ellesz a kölök. Meg a felügyelője is.
Szűrővizsgákon vittük végig a jelentkezőket, hiszen a felelősség hatalmas volt a vállunkon. A fogadó család, az USA nagykövetség, és a jelentkező fiatal családja részéről is. Hiszen a program maga nagyon kecsegtető volt, repülőjegy, betegség és balesetbiztosítás, egyetemi kredit, 130 dollár heti zsebpénz. A én feladatom ebben, hogy pár óra alatt (pszichológia teszt, nyelvi teszt, gyermekfelügyelet) el kellett döntenem, hogy odaengedem-e ezt a fiatalt az USA nagykövetség ablakához, ahol szinte biztosan kap J1-es vízumot (nagyon ritka volt a vízum elutasítás egy ennyire ellenőrzött programnál), és nem fog lelépni abban a pillanatban, hogy a lába földet ér New Yorkban. Biztosnak kellett lennem, hogy a jelentkező a legjobb tudása és teljes lelkiismerete szerint foglalkozik a rábízott gyerekekkel, és nem csak az egyetemi kreditek miatt választotta a kiutazást.
Hú, nehéz meló volt, de ugye mondtam már, hogy imádtam? És micsoda lányokat, fiúkat ismertem meg.
Ma már ilyen segédfilmekkel segítik az RM (regional manager) munkáját. Ha nekem ilyenem lett volna 15 évvel ezelőtt… Jaj nagyon elkalandoztam.
Az évek, ahogy teltek folyamatosan kaptam a visszajelzéseket a régi au-paireimtől. Ki, merre, hogyan jutott tovább az életben, mennyiben segítette a külföldön szerzett munkatapasztalat az életét. Akkoriban a többség még vissza akart jönni, hogy Magyarországon kamatoztassa a megszerzett tudást, hogy befejezzék az egyetemet, főiskolát, amit félbeszakítottak, az áhított nyelvvizsga miatt (na ezen a téren szinte mindenki 100%-osan teljesített). De ahogy teltek az évek a tendencia elkezdett megfordulni, és már egyre kevesebben akartak hazajönni, és ugródeszkának használták a vízumukat és miután az lejárt, többet nem láttam őket, csak e-mailekből, majd IWIW-en és Facebook-on maradt meg a kapcsolat.
Visszatérve a ma reggelre, miután Edi beült az iskolabuszba, Emma lekerült a lovardába edzésre, és a bébi is meg lett etetve, megkerestem a mosoly tulajdonosát. Hol máshol, ha nem fészbukon. És pár órára elfelejtettem a nyomoromat, hogy ami energiám volt és a munkámba raktam, azt most máshol kell “kamatoztatnom”. Tódultak fel az emlékek, és megállíthatatlanul bearanyozták a délelőttömet.
A mosoly ezt írta nekem:
“Figyelj, fura, de éppen azok közé tartozol, akik “elindítottak” a pályán, ezért mindig hálával gondolok rád. Jó, hogy megtaláltál. Nekem az az első amerikai trip iszonyú meghatározó volt az életemben, a mai napig.”
PS: Ja és a “jószándékú” kommentelőnek egy másik cikk alatt azt üzenem, hogy a “rendező úrnak” nem kellett repülőjegyet fizetni, fizette a fogadó család, akinek a gyermekeire vigyázott. 😀 Ja, hogy a “rendező úrnak” nem derogált szaros pelenkát cserélni, és leckét ellenőrizni, hogy megtanuljon tökéletesen angolul, és eljusson oda, ahol most tart? Érdekes, hogy az emberek hogyan reagálnak mások sikereire Magyarországon. Én örülök neki, és mérhetetlenül büszke vagyok a “rendező úrra”.
Jobb egy kutya, mint egy gyerek?
Most azt fogjátok hinni, hogy kamuzok. Pedig nem! Anyósom valóban többször kijelentette, inkább vett volna kutyát, mint szült volna gyerekeket. Ezt több esetben hallottam a saját két fülemmel is. A gyerekei előtt is simán kimondja. Aztán persze megbánja, de ez akkor is nonszensz.
Értem én, hogy mi nők kissé bonyolult emberi lények vagyunk. Értem én, hogy a gyerekei sok csínytevéssel szereztek neki sok ősz hajszálat. Értem én, hogy após viselkedése sem volt hímes tojás annak idején. Értem én, hogy sokszor váltott volna Üzbegisztánba jegyet és csak oda útra. Tudom, hogy a gyerekei sokszor lehetetlen helyzetbe hozták.
Én még gyerekcipőben járok, az enyémek még kisgyerekek, még nem okoztak nagy fejtörést. Hol van még a kamaszkor? Hol vannak a korai felnőttkor hülyeségei?
Anyósomnak négy gyereke van. Elmondása szerint imádott szülni. Még az ikreket is hüvelyi úton hozta világra és az is csodálatos élmény volt számára, pontosan annyira, mint az előző két szülése. Gondolom a hormonjai nem hagyták nyugodni, hiába cserélt pelenkát éveken keresztül, hiába voltak Mont Blanc méretű táskái a szemei alatt, a szülés élménye mindig megállíthatatlan vágyat csiholt belé, hogy szüljön, még, még és még. Jó, bevallom, ha újszülöttet látok, én is elolvadok, mint a tábortűz felett a pihe-puha pillecukor (de ettől én még nem fogok harmadikat szülni, nem, nem és nem!).
Az én hormonjaim nem játszottak velem csúnya játékot. Terhesség alatt nem volt hányingerem, nem zabáltam magam 100 kilósra, nem szenvedtem meg a szülést, de ettől még a csecsemőimhez én is százszor felkeltem éjszaka, hogy szoptassak és pelenkát cseréljek, nagyobb korban lázat csillapítsak betegség esetén és akkor még a nappalokról nem beszéltem. És a baby bluesról sem. Mégis játszottak velem hormonok? Én mindenesetre küzdök és harcolok ellenük, amikor azt dalolják elbűvölő hangon a fülembe, hogy szaporodjak, még, még és még (Odüsszeia, Homérosz, szirének, megvan?). Nem engedem, hogy a hormonok diktáljanak. Anyós engedett, de aztán előfordult, amikor fejét csapkodta a falba.
Egyszer csak megvilágosodtam. Anyós, hogy csillapítsa a megfékezhetetlen és szüntelen szülési vágyát elkezdett kutyákat vásárolni magának. (Franciaországban nem láttam még kóbor kutyát, sintértelepről sem tudok, persze ettől még létezhetnek, de az én statisztikám azt mutatja, hogy a franciák inkább bemennek a boltba és vesznek egy méregdrága bolhazsákot.)
Nem viccelek! Anyós ma szám szerint három kutyát nevel és két macskát. Nem, nem lakik kertes házban. Sima lakásban él. Van egy világító kék szemű törpe skót juhásza, egy spánielje és egy yorkshire terrierje (remélem jól mondom…) és két elhunyt kutyája. A macskái is “márkásak”, de sajnos én azokhoz nem értek, nem tudok beszámolni a pedigréjükről.
A három luxus kutya a maszatkámmal.
Sokszor töprengtem rajta, mi lehet az oka, hogy inkább kutyázik, mint gyerekezik (sajnos az unokái iránt sem érdeklődik túlságosan, magyarul soha, de ha nála vagyunk, mégis jól elvannak. Hm, ez már-már Brigitte Bardot-ra hajaz). Nézzük, mire jutottam:
Egy kutya nem gyötör meg minket a “terrible two” korszakkal. Azért ez nem elhanyagolható érv. Elég pár alkalommal elvinni az ebet a kutyaiskolába és megúszhatjuk az akaratos, földön fetrengős, két évesekre jellemző hisztiket.
Egy kutyát otthon lehet hagyni egyedül is. Elmehetünk nélküle is vásárolni, ha kedvünk szottyan, de akár fodrászhoz is. Egyedül! Utána akár még beülhetünk egy kávéra a kedvenc barátnőnkkel és beszélgethetünk is. Gyerekekkel ez szinte lehetetlen (a beszélgetést garantáltan meghiúsítják). A kutyának elég kirakni egy tál vizet, pár kutyafalatkát, elég megsimogatni őt és már indulhat is az ember, tiszta lelkiismerettel. És még bébiszitterre sem kell költeni! (Na jó, azért a kutyát is le kell vinni pisilni, kakálni, kiugráltatni, tiszta sor!)
Egy kutya óriási szeretetet tud adni. Megkockáztatom, ugyanannyit, mint egy gyerek (gondoljunk csak a kamaszkorra, amikor a szeretett utód inkább bezárkózik egy hétre a szobájába, mint hogy a szüleivel mutatkozzon). Jó, jó, korrigálok: közel ugyanannyi szeretetet. Persze ezt csak a kutyások érthetik igazán. A nem kutyások ilyen állításokon kiborulnak. De a kutya tényleg csak szeretetet és törődést kér. Ha beteg az ember, ha fáradt, ha elment pár órára otthonról, a kutya nem kér semmi mást, csak szeretetet, egy kis közös sétát, néhány finom falatot. A gyerek pedig követelőzik, játszótérre akar menni, Peppa malacot akar nézni, köszöni, de nem kér töltött cukkinit, csak pattogatott kukoricát, nem akar fürödni, nem akar kijönni a kádból, nem akar puszit adni, nem akar anyja nélkül aludni…
A kutyával megspórolhatjuk magunknak a szülés kálváriáját. Nincs méhösszehúzódás órákon keresztül, nincs epidurális érzéstelenítés, nincs alvázhímzés. Elég megtalálni egy jó kutyatenyésztőt, de még jobb, ha kutyamenhelyre megyünk és ott választunk magunknak egy blökit.
A kutyán nem kell pelenkát cserélni. Sem kimosni a ruháit. Sem tápszert készíteni éjnek évadján (szoptatásról ne is beszéljünk!). Sem összeszedni a sok földön heverő játékát. Sem szülinapi tortát készíteni számára (persze manapság ciki a sima torta, elvárás a kreatív formatorta és ciki cukrászdában csináltatni, elvárás, hogy anyu dobja össze otthoni körülmények között). A legrosszabb, ami történhet, hogy a bolhazsák esetleg kicsit hullatja a szőrét és emiatt heti egyszer-kétszer porszívózni kell.
Idáig jutottam. A végén még megértem anyósomat…
Viccet félre! A kutya hűséges társunk. Ha már van gyereke az embernek, akkor a kutya nemcsak a mi jó pajtásunk lehet, hanem a gyerekünk játszótársa, odaadó, hűséges barátja is.
A zenélő doboz
Aigues-Vertes, apró pici falu Genf mellett, 115 lakost számlál. Pont ugyanolyan, mint a környék összes kis falva. A helység magasabban fekvő részében gyönyörűen művelt, rendben tartott kert öleli körbe a templomot, színes lakóházak sorakoznak, teázó és egy pici élelmiszerbolt működik benne. Lejjebb egy kis étterem, a színház és a városháza helyezkedik el. A temető? A paradicsom- és a burgonyaföldek után található. Miért különleges és miért a szívem csücske? Mert minden egyes lakója enyhén vagy halmozottan sérült. A polgármestertől a péken keresztül a postásig. A falu, mint létesítmény, immáron 50 éve Bernex falu része. Falu a faluban.
Lassan 7 éve, hogy ennek az apró közösségnek a tagjai beengedtek maguk közé, hatalmas mosolyukkal, szeretetükkel körülölelve. Könnyekig meghatódtam, pedig csak egy egyszerű terápiára érkeztünk hozzájuk. Betolakódónak éreztem magam a heti egy alkalmas látogatásainkkal, de ahogy telt az idő, a heti 1 óra ellenére mi is lakókká, a közösség részévé váltunk. Az akkor 18 hónapos Eduárd itt kezdte lovas pályafutását, hiszen környékünkön ez az egyetlen lovarda, amelyik hippotherápiával (lovasterápia) foglalkozik. A lovasterápiáról majd legközelebb mesélek, sokkal fontosabb és sajnos aktuálisabb ennek a falucskának a létjogosultsága, és példamutatása.
Félelemmel és elszörnyedve olvasom és hallgatom szülőtársaim történeteit a kibontakozóban levő (keresem a szavakat, de nehéz erről beszélni, még nehezebb írni) kirekesztő magyar törvényhozásról, jogszabályokról, a sérült gyermekek szegregálásáról.
Eldöntöttem, igenis megmutatom ennek a nagyon széleskörű olvasótábornak, hogy létezik olyan hely, ahol megfelelően kezelik a másságot. Létezik olyan hely, ahol a sérült embereket nem közösítik ki, hanem a társadalom részeként élnek, dolgoznak, szórakoznak, saját önállóságuk van és TELJES ÉLETET élnek.
Megmutatom egy napjukat, menjünk sorban:
8:25 óra – A falu lakói számára az élet lassan indul. Elkezdenek szállingózni a közösségi ház felé. Senki nem akar lekésni a falugyűlésről. Jerome, az ács, egy elemlámpával játszik, megállítja az összes lakót és biztosít mindenkit arról, hogy ő márpedig nem megy a gyűlésre. De természetesen pár perc múlva már ő is ott ül a 115 fős közösség soraiban. A szokásos hétkezdő ülésén vagyunk, amely lehetővé teszi a pedagógusok számára, hogy kiosszák a heti “feladatokat”. Majd ezt követően a falu lakói elmesélik mivel töltéttek a hétvégéjüket, mit láttak, mit hallottak, mesélnek, véleményt nyilvánítanak. Az egyik fiatal srác, egy fényképsorozat segítségével megmutatja, hogy az édesanyjával töltötte a hétvégét La Praille-ban, és még egy érmet is nyert a pétanque (hagyományos francia golyójáték) versenyen.
Nekünk apróságnak, felesleges “meeting-nek” tűnhet, de pont ugyanazt teszik, amit mi “normális emberek” minden hétfőn reggel a munkahelyükön. Pletyiznek, véleményt nyilvánítanak, elmesélik a hétvége történéseit (“Én már mosni apám autó, egy fehér Mercedes,” magyarázza Marius). Vannak a falunka olyan lakói, akiknél kifejezetten bravúrnak számít, hogy nyilvánosság előtt beszélnek.
9:15 óra – Ahogy a találkozó véget ért, mindenki elindul a dolgára, az iskolába, a műhelybe vagy épp az edzőterembe. Robertonak, Rebeccának, Michelnek és Jeromenak matematika órája lesz. Idén a 100-as számkört, a súly és hossz mértékegységeket tanulják. Bettina, a tanáruk, kioszt mindenkink egy vonalzót és egy körzőt. Indul a tanulás.
Eközben Laurence, a postás, aki autista és már igen-igen közeledik a nyugdíjkorhatárhoz, fiatalabb, szintén autista váltótársát tanítja be a feladatokra, hiszen pár héten belül átadja neki a munkáját.
10:00 óra – Ez a szünet ideje. A falulakók nagyon pontos napirend szerint élnek, hiszen nehezen alkalmazkodnak a váratlan eseményekhez és szituációkhoz. Valérie és Silvana elmesélik, hogyan érezték magukat az állatkertben, mi mindent láttak. Majd ezt követően Valérie begyűjti a farmról a tojásokat, hogy süteményt süssenek a pékség számára. Előtte az UNICEF-nél “dolgozott” képeslapokat, gyertyákat készítettek, most süteményeket süt délelőtt, délután pedig a gazdaságban segédkezik, és nagyon élvezi a munkát.
11:00 óra – Bekukkantunk a textilműhelybe, ahol javában zajlik a munka. Itt Celine arról mesél majdnem sírva, hogy amikor a múltkor felszállt a buszra, egy hölgy nagyon “csúnyán” rámutatott és azt mondta, az unokájának “Látod így néz ki egy fogyatékos”.
12:00 óra – Ebédidő és egy kis pihenés után…
13.30 óra – Irány a gazdaság. Gyönyörű épületek mellett haladunk el, a szőlőskert után hatalmas melegházak mellett sétálunk el a lovarda irányába. Itt vár már minket Bichette és Karen, a pici póniló és gazdája. Karen pszichológus, és heti 1 alkalommal minden hétfő délután vár minket lovasterápiára. Napsütésben, esőben, hóban, fagyban, kánikulában, mindíg. Eduárd köszön, megöleli megpuszilja barátját, majd szépen megtisztítja a póniját, azután együtt felnyergelik Karennel és indul a móka. Ahogy a paci lépeget, úgy mozog Edi csípője. Mintha járna magától. 18 hónapos kora óta Bichette az egyik legjobb barátja. Miközben járjuk és keresztülgázoljuk az erdőt, Edi elmeséli Karennek mi történt az oviban, aztán iskolában, vagy épp a hétvégén. Karen kérdez, Edi válaszol, közben integetünk, beszélgetünk a lakókkal akik almát szüretelnek, vagy gyomlálnak, vagy állatot etetnek. Malacokat simogatunk, tehenet fejünk és tyúkokat etetünk. Az elején anya gumicsizmában, futóbabakocsiban maga előtt tolta Emma babát, majd ahogy egyre nagyobb lett a bébi a saját pici lábán jött, mostanában már a saját kis póniján lovagol tandemben, együtt Edivel. Gyorsan megy ám az idő hétfő délután. Nagyon gyorsan, amikor az ember jól érzi magát.
És én minden hétfő délután megnyugszom. Mert tudom, hogy van hová, van irány, van jövő. NEKI. Nemcsak a másik háromnak, hanem a halmozottan sérültnek is. Ez a hely olyan nekem, mint amikor kislány voltam, és kinyitottam a zenélő dobozomat, amiben egy balerina forgott. Ugyanazt a nyugalmat érzem amikor belépek a falu kapuján, mint amikor kinyitottam a zenélő dobozomat.
Lehet utánuk csinálni, példát venni róluk. Nem kirekeszteni és eltüntetni a fogyatékkal élőket, hanem integrálni a mindennapokba.
A TF1 tévécsatorna csinált egy nagyszerű riportot, hogy bemutassa ezt a csodálatos falucskát. Még ha nem is beszélsz franciául, kukkants bele, nézd meg a lakóházakat, a kávézót, a gazdaságot és legfőképp ismerd meg a lakókat. Rendes, kedves emberek, nem marslakók, és ami a magyar törvényhozás felé ebben a pillanatban a legfontosabb üzenet: adófizető állampolgárok! Nem eltartandó népség!
Legutóbbi hozzászólások