Nem vagyok büszke rá, de bevallom, minket felzabálnak a hétköznapok. Rólunk aztán biztos nem lehetne a türelem szobrát kifaragni. Este hat óra felé már idegzsábák vagyunk a férjemmel. Fel-felemeljük a hangunkat, a társalgás klasszikus “adok-kapok”, ami megmérgezi az estéket: “anyu és apu között mindig kiborul a bili, robban a balhé, képtelenek türtőztetni magukat és mindezt előttem”, valahogy ezt látom a gyerek szemén. Tudom, a legjobb lenne elkerülni a veszekedéseket, de talán nem a világ vége, bárkivel előfordulhat. Azzal is tisztában vagyok, hogy utána helyére kell rakni a dolgokat a gyerekben és megnyugtatni őt.

Egy tökéletes világban anyu és apu biztosan állandóan mosolyognak egymásra, kézen fogva sétálnak ezer év házasság után is, a vacsoránál kedélyesen beszélgetnek, este a kanapén összebújva nézik a focit / Love actually-t (esélyegyenlőség nevében), minden jelentéktelen pillanatot kis szerelmes suttogással töltik ki, miközben a szemük világa perzsel a szexualitástól. Nálunk nem így van, mi sajnos “csípős paprika” világban élünk. Ezzel tisztában vagyok, ezért szeretek gyerekpszichológiával kapcsolatos könyveket olvasni, ami számomra szamárvezető. Útmutatót keresek, hogy mivel tudom jóvá tenni bűnömet (persze a józan paraszti eszemet is használom). Természetesen Dr. Ranschburg Jenő, Dr. Vekerdy Tamás és Dr. Bagdy Emőke (a teljesség igénye nélkül) nálam is alapművek, de ma már szeretek kitekinteni, miután látom, hogy Franciaországban néha egészen másképp nevelik a gyerekeket, mint Magyarországon. Mostanában Françoise Dolto könyveit bújom, de ma egy harmadik útra találtam rá, mégpedig Marzia Rubega újságíró cikkére, melyet Anna Coppola De Vanna családi pszichológus és pszichoterapeuta és Ilaria De Vanna szerzővel készített a Senti che urla! Quando i genitori litigano (azaz Nézz már, micsoda üvöltözés! – Amikor a szülők veszekednek) könyvük alapján.  

A könyv szinopszisa:

A szülők veszekedésének elsősorban a gyerekek isszák a levét, ők az áldozatok. A szülők képesek annyira belemerülni a konfliktusba, hogy már nem veszik észre annak káros hatásait a gyerekre. (…) A könyv a szülők útmutatójává válhat, hogy felismerjék a konfliktusok gyerekre tett hatásait. A kötet a felnőtteket visszavezeti az egyetlen és igaz nevelési kihíváshoz: bebizonyítani, hogy a konfliktusokat nem kizárólag destruktív módon lehet kezelni.

1) Relax! A 24 órás boldog család nem létezik.

Én személy szerint nem hiszek a Ráma margarin típusú boldog családban, ahol 24/24-ben vigyorognak (lassított felvétel, mindenkinek fülig ér a szája a reggelinél, kicsorduló boldogsággal öntik a bögrébe a tejet és narancslevet, asztalon egy ünnepi reggelit megszégyenítő élelmiszer kavalkád és még csak hétfő reggel van…).

Még a legnagyobb egyetértésben élő párok is képesek összeveszni. Ez teljesen normális. Mindenkinek lehetnek rossz napjai. Ez még annál is normálisabb. Egy élesebb szóváltás könnyűszerrel civakodássá fajulhat. Ez is rendben van. Amíg nem extrém helyzetekről van szó és nem családon belüli erőszakról!

2) Meg kellene próbálni kezelni a dührohamokat

A harag kezelése a felnőtteknél sem magától értetődően könnyű feladat. Nem mindig sikerül lefékeznünk magunkban a sodródó érzelmeket. Ismerjük be, olyankor nagyon hasonlítunk a 3 év körüli gyerekekre. Ők is könnyen haragra lobbannak, összekapnak testvérével (testvéreivel), csak hát megint ők húzzák a rövidebbet, mert mindig rájuk parancsolunk, hogy azonnal hagyják abba a veszekedést és nekik engedelmeskedniük kell, különben a szülő idegrendszere elpattan, mint a túl nagyra fújt szappanbuborék.

A felnőttnek meg kellene próbálniuk felismerni és visszafogni a dührohamot.

3) Ha idáig elértél a bejegyzés olvasásában, akkor nyilván érdekel a téma és nem szeretsz veszekedni a gyerek előtt

Amennyiben a szülő felteszi magának a kérdést, hogy mennyire tesz rosszat azzal, hogy a gyerek előtt veszekszik, máris megadta magának a választ.

4) A legjobb lenne, ha gyakorlatilag nem veszekednénk a gyerekek előtt

Még a legkisebb gyerek előtt sem jó veszekedni. Teljesen el kellene kerülni. De ha már megtörtént, ne dőljünk rozsdás kardunkba.

Időnként a szülők mindenért hibáztatják önmagukat és attól tartanak, hogy a gyereknek örök traumát okoztak. Nem így van: a vitára úgy kellene tekinteni, mint ami megtörténhet. Ha nem bírjuk ki, ha nem vagyunk olyan kipihentek, hogy elkerüljük, akkor fontos, hogy beismerjük a gyereknek: megtörtént, tévedtünk, nem így kellett volna.

Az a lényeg, hogy a ne bagatellizáljuk el azt a tényt, hogy a gyerek igenis végignézett egy kellemetlen szituációt. Felnőtt módon kell viselkedni, azaz ha már ekkora baklövést követünk el, próbáljuk “megjavítani”, jóvátenni. Az nem felnőtt viselkedés, ha úgy teszünk mintha mi sem történt volna, vagy a jelenetnek nem volt jelentősége.

5) Ha már megtörtént a balhé, ne drámázzunk, inkább nyugtassuk meg a gyereket

Valamennyire jogszerű, hogy a szülő nem tudja befogni a száját, ha provokálják, még akkor sem, ha a gyerek is jelen van: bárkivel megtörténhet. Akkor van baj, ha a felnőtt nem nyugtatja meg a gyereket és nem kér tőle bocsánatot.

“Kicsi még, nem érti”, ez rossz kifogás! Ezzel csak azt üzenjük a gyereknek, hogy semmibe vesszük őt. Az az igazság, hogy az óvodáskorú gyerek lehet, hogy nem teljes egészében érti a vita tárgyát, de azt igenis felfogja, hogy anya és apa között valami nem jó dolog történik.

6) El kell magyarázni a gyereknek, hogy a veszekedések előfordulnak, de aztán el is múlnak

Arra kell törekedni, hogy rögtön a veszekedés után nyugtassuk meg a gyereket. Amikor elcsitult a vihar- Nagyon fontos, hogy fizikailag közel legyen hozzánk (például öleljük át) és mondjuk el neki, hogy “megeshet, hogy anya és apa veszekszik, de ettől még mi téged nagyon szeretünk!”.

Meg kell értenie, hogy néha a felnőttek furcsák. Azt kell megtanítani számára, hogy a veszekedés egy “baleset”, egy esemény. Valami, ami elmúlik. Kicsit olyan, mint amikor elesünk, lezúzzuk a plezúrt a térdünkről, fáj is, de aztán egy idő után elmúlik, meggyógyul a seb.

7) A nagyon kicsik is megérzik a feszültséget

Egy óvodáskorú gyereket szavakkal, tekintettel és babusgatással lehet megvigasztalni.

De az nem számít, ha az akaratlanul tanúvá vált gyerek még annál is kisebb?

De, nagyon is számít! Az egy éven aluli gyerekek is megérzik a hangok és mozdulatok váltakozását, a hang tónusának megváltozását, a tekinteteket és kezek mozgását.

Minden gyerek életében szerepet játszanak a ház ritmusai, zajai. Egy sikoltozó, kiabáló hang a baba számára lárma, hangzavar. Egy egy évesnél kisebb gyerek még megijedhet egy élesebb hangtól, de már nem kakálja össze magát tőle.

Anna Coppola De Vanna nézete az, hogy elengedhetetlen a nonverbális eszközökön keresztül megnyugtatni a gyereket. Elég, ha megringatjuk, ha megöleljük és a kezünkkel és hangunkkal megértetjük vele, hogy ami történt, nem rombolni akartunk. A gyerek megnyugtatása alapvető lépés a veszekedés után.

8) Igaz, hogy a veszekedés nem a világ vége, de ettől még a gyerek szenved tőle

A “nem tökéletes” családi életben, ha a gyereket megvigasztaljuk a vita után, akkor tényleg nem dől össze a világ, de ettől még nem alábecsülendő a civakodás gyerekre tett elbizonytalanító hatása. A gyerekben félelmet kelt a veszekedés.

9) Meg kell próbálni a párkapcsolati problémákat nem a gyerek füle hallatára lebonyolítani

Természetesen néha nehéz elkerülni a vitát, mindazonáltal a párkapcsolati gondokat külön térben kellene lerendezni, például a hálószobában, nappaliban, de mindenképpen a gyerek hallótávolságán és látószögén kívül. Nem szerencsés a gyerekeket megijeszteni a felnőttek összeugrásával.

10) Arra kellene törekedni, hogy a nevelésben közös nevezőn legyenek a szülők

Az különösen rossz, ha a civakodás a gyereknevelési nézetekről szól, vagy olyan téma, ami kapcsolatban áll a gyerekkel. Ha anya mást gondol a nevelésről, mint apa, akkor azt külön kellene megtárgyalniuk, törekedve a megoldásra. Minden gyereknek az a legjobb, ha a szülei szövetségesek és nem egymás ellenségei.

Mindenesetre, ha minden józan törekvés ellenére mégis kitört a vihar, a pszichológus szerint az a legjobb, ha a valósághoz legközelebbi magyarázatot adjuk a gyereknek: “Veszekszünk, de aztán kibékülünk”, vagy “Anya és apa néha nem bírja ki veszekedés nélkül, de te ne aggódj, már megnyugodtunk!”.

A szülőknek kedves, simogató, hatásos és hatékony szavakkal kellene megnyugtatni a gyereket, mint amikor a fájó, vérző sebet gyógynövényes pakolással gyógyítjuk meg, mondja Anna Coppola De Vanna.