Tudom, nagyon el vagyok maradva. Ígértem szuperbiztos altatási technikát például, de a mindennapok történései és a ráadások – mint például állampolgársági vizsga (ez is megérne egy misét); a kezdődő úszótábor és annak előkészületei (mosás, vasalás, vásárlás); a „végre tavasz van és jó idő: irány a kert!”- annyira lefoglaltak, hogy nemhogy írni, de még számítógép közelébe sem nagyon tudtam jönni. Annyian panaszkodnak, hogy milyen nehéz elszakadniuk például a Facebook-tól. Én simán napokig felé sem nézek – bár nekem soha nem is voltak addiktív problémáim -, bármikor ott tudok hagyni dolgokat vagy embereket, akik nincsenek rám jó hatással, vagy nem szimpik. Na de ez egy másik történet.

Visszatérve az előző gondolatmenethez: kell is mostanában a kikapcsolódás. Amikor belül problémám van, én kikapcsolok, de mindent, és csak alapjáraton üzemelek. Ilyenkor jár az agyam, emésztek, elemzek, döntéseket hozok (lehet az egy függönycsere, vagy, hogy hová ültessem a 16 cserép levendulát, amihez jutányos áron jutottam hozzá, vagy ablakpucolás). Amúgy tiszta haszon a családnak, amikor marom magam belülről, a hétvégén a mosó és szárítógép mellett, a sütő is egyfolytában üzemelt. 😀

Amin rágom magam éppen, az még egy januárban indult történet, de nem hagyott nyugodni. Még az Eglantine ügy kapcsán, a Les Maternelles című, extrém jó és színvonalas kismama műsorban mutattak be 3 olyan történetet, amelyekben különböző krízishelyzetbe került családok gyerkőceinek a viselkedését elemezte ki egy gyermekpszichológus, az édesanyák közreműködésével.

Az első családban az édesapa halála után anyuka egyedül maradt 3 kislányával, akiktől, természetükből adódóan, azt várta, hogy 3 teljesen különböző módon fogják feldolgozni édesapjuk halálát. Teljes megdöbbenésére mind a három lány kitűnő tanuló lett, és állandóan azt figyelték, hogyan segíthetnék édesanyjukat. A legnagyobb “kislány” már 15 éves, és anyuka azt gondolta, hogy a serdülőkor nehézségei miatt, vele lesz a legtöbb problémája.

A második családban a 2 testvér közül a kisebbik leukémiás, és anyuka arra volt kíváncsi, hogy vajon normális-e az, ahogy a nagyobb testvér “éli tovább” az életét, és tudomást sem akar venni kisebb testvére betegségéről. Állandóan jókedvű, bohóckodik, mindenkit, mindenhol nevettetni próbál, rengeteget csacsog, érdeklődő, jól tanuló kislány.

A harmadik családban egy 6 éves kislány tanítgatja a 7 éves nagy, és nem mellesleg autista bátyját a betűkre, hogy mihamarabb vele mehessen iskolába, és ugyanazt az életet élje, mint ő, hogy megmutatja neki milyen az iskolai élet, mit csinál egész nap a suliban. Ugye a felnőtt szív máris szorul ezektől a történetektől, és attól is, ahogyan ezek az anyukák beszélnek a helyzetükről, a mindennapok jó és kevésbé sikeres pillanatairól. Nyilván mindegyik történetben a gyerekeimre ismertem, és szembejöttek velem a mindennapok, az Én mindennapjaim. Ahogy végignéztem a kisfilmeket, ráismertem a gyerekeimre. A legnagyobbra, aki 16 éves, akiben már tombolnak a hormonok, de még nem is olyan régen, ő volt a tökéletes kislány. A jó tanuló, anyának mindenben segítő, jól nevelt kislány. És én milyen büszke voltam. És MEKKORA hülye! Hogy a fejemet tudnám verni a falba ilyenkor. Miért nem láttam a fától az erdőt?

Egyszerűen leforrázott a pszichológus válasza, amit az anyukának adott: Anyuka mégis mit várt a lányoktól? Ez a 3 lány retteg, hogy az anyjukat is elveszíthetik, ezért mindent megtesznek, hogy tehermentesítsék, ahogy csak lehet.

Az özvegy anyuka összetört, ott a kamerák előtt. Sejtette, hogy a segítség mögött a teher megosztása áll, de azt nem, hogy a rettegés motiválja ezt a segítséget.

A bogár a fülemben már mocorog, de még mindig csendre intem.

Sejtettem, hogy a második anyuka kérdései és a pszichológus válaszai sem lesznek egyszerűek: a gyerek hárít, nem akar beszélni a problémákról, mert anyuka így is kétségbeesett, nem akar kérdezni, nem akarja még jobban elkeseríteni anyukáját. Ő csak mosolyt akar látni az arcán. Ezért ha kell, akkor is bohóckodik, amikor nem kéne. Tökéletesen tisztában van vele, hogy el is veszítheti a testvérét, de nem akar tudomást venni róla.

És aztán a harmadik család, melynek helyzete a legközelebb áll a mi életünkhöz, feltette az i-re a pontot. A kislány, aki egyfolytában a testvére körül sürög-forog, mint egy második anyuka. Neki a legrosszabb. Ennek a gyereknek már nincs saját élete, minden pillanata a testvére életéből áll. 6 évesen úgy viselkedik, mint egy felnőtt, és a pszichológus (mint ahogy ezt a többi gyermek esetén is tette) a lehető leghamarabb kezdődő terápiát javasol, hogy mielőbb kizökkentsék ebből a helyzetből. Mert nemcsak segíti a testvérét, de sokkal rosszabb, hogy felelősnek is érzi magát a tesóért. Tehát ha bármi rossz történik ezzel a kisfiúval – például nem kerül be az iskolába -, valószínűleg magát fogja hibáztatni, hogy nem foglalkozott eleget a bátyjával. (Nem tanított meg mindent, ami az iskolába való bejutáshoz szükséges lett volna.)

Mint ahogy azt meséltem még januárban, az első trimeszter elemzésekor Edi iskolájában, azonnal ugrottam a témára. Ők is látták a műsort, mire én felvetettem, a program már összeállt a projektvezető fejében. Testvér programot indítani a lehető leghamarabb. Mivel Edi testvérei a legnagyobbak, ezért velük kezd a pszichológus. Megtörtént az első találkozó először velem, aztán a lányokkal, anya jelenléte nélkül, aztán anyával. Most ezt emésztgetem. Már amennyit pszichológus elmondott nekem.

Emmával nem lesz gond, pár alkalom együtt, színezés hármasban, és kibogozzuk a szálakat. Emma fél és hárít. Fél kérdezni, mert nem akar szomorúnak látni, és látja, ha Ediről van szó, az engem mindig rosszul érint. Így ő inkább kerüli ezt a témát. Hisz benne, hogy egy reggel Edi úgy fog felébredni, mint ő. Normálisan, meggyógyulva, mert anya és apa mindent megtesz… Szóval lesz itt munka bőven.

Kis Chloè, na, ő a kemény dió. Nem elég, hogy már nagylány volt, amikor Edi született, és végigélte az elmúlt 8 évet, még mellette kamaszodik is. Hát vele nem lehet színezgetni, őt ki kell vezetni ebből a zűrzavarból.

Azt hittem én elég leszek. Ha elég szeretetet és odafigyelést adok nekik, és leveszem Kis Chloèról a terhet, hogy amikor mi már nem leszünk, a testvéreivel közösen oldják meg Edi életét, az elég.

Hát sajnos nem az.

Ahogy a pszichológus magyarázta, van a sérült gyerek a családban, és mellette az egészséges “sérülékeny” gyerek(ek), akikkel eddig nem foglalkozott senki, pedig sajnos hihetetlenül nehéz hátizsákot cipelve érkeznek meg a felnőtt élet kapujába. Látva a döbbenetemet és elkeseredésem az eredmények tudatában, megnyugtatott, hogy itt már baj nem lehet. Felmértem, hogy gond van, de ezen lehet változtatni, javítani. Nem féltem segítséget kérni, hiszen ezt egy anya nem tudja megoldani egyedül. Ezek a gyerekek – pontosan azért, mert imádják az anyjukat, és felnéznek rá, hiszen rengeteget megtesz és dolgozik a sérült gyerekkel és persze a családért – nem akarják a saját problémáikkal, érzéseikkel, esetleg diszkomfortjukkal zaklatni. A szülők gyakran “elhanyagolják”” az egészséges tesót, öntudatlanul sürgetik a fejlődésben, hiszen akkor az ép gyermekkel kevesebb a gond. Így lesznek ezek a gyerekek nagyon korán felnőttek.

Valaki, valamelyik nap ezt írta nálunk Kora fórumon: – A koraszülöttség felülír mindent. Én erre azt válaszoltam: – Igen, de milyen áron?

Google a barátunk, bár nekem nem annyira. Ha keresek rajta valamit, az nem szokott jól elsülni, mint most sem. Találtam egy ilyet: “Hogyan nőnek fel azok, akiknek értelmi fogyatékos testvérük van”.

Tehát kertészkedem, ablakot pucolok, gardróbot szortírozok. Gondolkodom, és keresem a megoldást. Magamban, mert az irányt, ezeknek a gyerekeknek én mutatom.