Négyen írjuk a blogot. Négyen szoktuk összedugni a fejünket és ötletelni. Négyen vagyunk, különbözünk, mégis vannak olyan szituációk, amik teljesen megegyeznek mindannyiunknál. Ma azt morzsolgatjuk szét, hogy “többé nem vagyunk egyedül”.

Előrebocsátjuk, négyünknek 12 zörgő, folyamatosan beszélő, rumlizó, dacoló gyereke van. Kinek 5, kinek 4, kinek 2, kinek 1, imádjuk mindet, minden balhé ellenére, de néha olyan jól esne teljesen egyedül maradni. EGYEDÜL. GYEREKEK NÉLKÜL.

Megmutatunk pár helyet, ahová már nem rakhatjuk ki a DO NOT DISTURB táblácskát. Mivel ezt a kölykök úgy bagózzák le, ahogy van. Íme néhány helyzetet, aminek bottal üthetjük nyomát.

1) A WC: az előző életemben egyszemélyes, zárt körű területnek számított. Amióta gyerekeim vannak a WC találkozási ponttá alakult. Pontosan akkor, amikor én ott trónolok. Királyság!

2) A hasam: már az elején gyanakodni kellett volna, hogy nem a levegőbe beszéltek az orvosok, amikor diétára kényszerítettek. Most aztán megnézhetem magamat. Nézhetem, de nem látom. Óriáshas mondjon le!  (Igazából ez négyünk közül csupán kettőnkre érvényes, a többiek csinosak.)

3) Az autóm: régen csak bekapcsoltam a nosztalgia CD-t és bömbölve énekeltem a Petróleum lámpát (szeretem, most mit csináljak?!?), leüvöltöttem a szomszéd vezető fejét, ha próbálkozott bevágni elém, kiszálltam az autóból és százan fordultak utánam. Egy szuper vagány kisautóval könnyű volt.  Ma meg? Családi autó és Alma együttes, valamint az örök érvényű Halász Judit énekli a Boldog születésnapot, vég-te-le-nít-ve!

4) A kanapém: annak idején, mikor még szingli voltam, munka után hazaértem, lehuppantam a design kanapémra, elnyúltam rajta, bevackoltam magam a csinos párnák közé, bekapcsoltam a TV-t és szörföztem a távirányítóval: Paprika TV, Friends, Sex and the city… Ma már a gyerekeim nyúlnak el a praktikus kanapén, és nekünk, apjukkal nem marad helyünk (helyette zsonglőrködünk: ki a tejbegrízt üti össze, ki fürdet, ki a holnapi ruhát készíti ki, ki feneket töröl…). Ráadásul állandóan Peppa malacot kell nézni. (Na jó, alázatosan bevallom, Peppát még én is szeretem.)

5) Az ágyam: óh, régi szép idők. Az ágy volt szerelmünk fészke. Még aludhattunk is rajta a pasimmal (ma már előlépett férj státuszba). Most ott tartunk, hogy meg kell küzdenünk érte, mert a gyerekek szeretnek (szeretnének!) ott aludni és oda hányni. (A vérbeli francia nevelésmódot alkalmazókra ez nem igaz, az ő gyerekeik a gyerekágyban alszanak.)

6) A fürdőkád: anno a fürdőolajokról szólt, női magazinokról, gyertyafényes hangulatvilágításról. Manapság együtt fürdésről. Amint megneszelik, hogy fürdök, már vetkőznek is, és másznak is mellém. Hárman egy normál méretű kádban. Nem túl kényelmes, mondhatom! De ha sikerül is egyedül fürödni, fix, hogy a kád széléről asszisztálnak és csacsorásznak, miközben kénytelen vagyok megküzdeni a műanyag hápikacsa, öntözőkanna, spriccelő, vízmalom négyszöggel. Hová lett a relaxáló fürdőzés?

7) A konyha: a mai hűtő tele bio, cukormentes, gluténmentes, tejmentes, tojásmentes élelmiszerrel… Gyerekek előtt pedig “vacsoracsatákat” rendeztünk a haverokkal, ötfogásos remekműveket rittyentettünk az asztalra, nem szabtunk határt a fantáziánknak és a tiltólistás finomságoknak. Ma örülök, ha 7 óra előtt meg tudom inni a kávémat csendes magányomban, de igazából nem szokott sikerülni, hiszen már előtte csicseregnek, hogy kérik a kakaójukat, palacsintájukat (készen vesszük, ezáltal sajnos nem “mindenmentes”).

8) Az ékszerek: már a bizsujaim, ékszereim sem hozzám tartoznak. Nemcsak a kislányom cseni el és hordja örömmel, hanem a kisfiam is. A tükör előtt páváskodnak a legszebb fülbevalómban (nem a fülükbe illesztik, naná), karkötőkkel, gyűrűkkel. Sőt, a cipőimet is lenyúlják. Amióta a legnagyobb 36,5-es cipőt hord oda a Conversemnek is.

9) Az utca: az utca mindenkié, tudom! De én imádtam egyedül sétálgatni a nagyvárosban, kirakatot nézegetni, bemenni egy drogériába és körömlakkok közül válogatni, végül beülni valahová egy kávéra. Na ennek vége. Ma ez úgy néz ki, hogy tolok egy babakocsit, előttem pedig egy rolleres kaszkadőr száguldozik, én üvöltök, hogy el ne taknyoljon, a babakocsiból közben kiesik a kedvenc rongybaba, fordulhatunk vissza megkeresni. Állítom, nem ugyanaz az ízvilág!

 10) A fejem: nemcsak a testem veszett oda, hanem a fejem is. Gyerekek előtt csak magamra összpontosítottam, egyedül lehettem a gondolataimmal. Amióta Ők megszülettek, beköltöztek a fejembe is. A vég nélküli kérdéseik, a helyes kis tevékenységeik… a szeretetük!  (A vége kissé nyálas, de mit csináljunk, ha igaz?)