Olvasom és háborgok magamban.

 

Mi van? Mais allo quoi? (Hogy Nabilla szavaival éljek – az elmúlt év legfelkapottabb francia “okos” celebje).

Szép, jó, gondolnak erre, de… Tényleg van értelme, kivitelezhető ez igazi terhesség és a baba megszületése nélkül?

Vagy csak bennem van a hiba, én vagyok túl szkeptikus, nem elég nyitott, “untrendy” (szeretem a címkéket)?

8 hónap pszichoterápia, 2 problémamentes terhesség, 2 egészséges baba és még mindig hiányérzetem van! Ezek együtt még mindig nem tudták feledtetni a “veszteséget”, amit átéltem a koraszülés következtében. Aki nem élte át, az nem érti mi ez. Mi, “kora anyuk” magunk között, nagyon is.

Te, aki egészségesen étkeztél, nem ittál, nem dohányoztál, a te szervezeted valamiért (orvoskéz széttár) nem tolerálja a babádat. Megsiratod, meggyászolod a terhességet, ami jóval idő előtt fejeződött be. Tényleg valaki azt gondolja, ha “ceremóniák” közepette újra szülöm a kora babám, az majd visszaadja azt a 3 hónap veszteséget ami még hiányzott, hogy ennek a kisfiúnak az édesanyjává váljak, vagy hirtelen meggyógyítja azt a kisfiút, aki minden betegségen, problémán végigment 3 hónap alatt, és sajnos nem tudott teljesen egészségesen kikerülni ebből a kalandból?

Igaz, szültem 2 csodálatos gyönyörű kislányt utána. De én még mindig álmodozom! Álmaimban egy egészséges kisfiú fut felém, ortézis nélkül, ügyesen fára mászik, egyfolytában rosszalkodik, és be nem áll a szája. Én még mindig irigykedve, fájdalommal a szívemben nézem barátnőim családtagjaim egészséges fiú gyermekeit, azt az igazi anya-fia szerelmet, amiből én kimaradtam, ami nekem nem adatott meg. Igen, van egy fiam, igen, van egy “más” fiam, és tudom, hogy egész életében rám kell támaszkodnia, rám lesz utalva, ő sosem fog elhagyni engem egy másik nőért, sosem leszek neki sok, vagy idegesítő, vagy ciki.

Én még mindig álmodom egy egészséges kisfiúról, és fájdalmasan vágyom rá. Az agyam azt dörömböli minden pillanatban, amikor a fájdalom belehasít a hátamba, amikor a fáradtságtól csak beájulni tudok az ágyba, hogy nem szabad, legyen elég. És van a szívem, ami megállít a Klinika előtt ha arra járok, és vágyakozva nézem a szülészet emeletét.

 

A szűk környezetem értetlenül néz, következő reakciókkal:

– De hát már van 4, megőrültetek?

– Lemaradtam valamiről és beléptetek valami vallási szektába?

– De hát hogyan, még a legutolsó sincs egy éves?

– Nem unod még a pelenka-etetés kombót?

– Te hány éves is vagy már?

Ennél a kérdésnél villan be mindig Marissa Tomei Oscar díjas alakítása a biológiai óra ketyegéséről 😀

 

 

Nem értik, hogy lehet, hogy ők csak ki akartak jutni a kórházból a szülés után, én meg vágyakozom vissza. A szülés és a terhesség volt életük legszörnyűbb tapasztalata. Oké oké a babaért megérte, na de ezt szeretni és élvezni? Nem sorolom az okokat, miket hallgattam végig ebben a témában.

Én imádtam a francia szüléseimet, imádtam a kényeztetést és figyelmet amit a szülés után 4 napig a személyzettől kaptam. Persze, hogy rohantam haza a negyedik nap után, de nem azért mert porig aláztak (nem győztek még a negyedik babánál is figyelni, hogy biztosan jól szoptatok, hogyan is fürdetek, megy még az a pelenkázás), vagy mert majd éhen haltam (2 menüből választhattam minden étkezésnél), netán mert nem éreztem jól magam a kórházban (naponta kétszer cseréltek ágyneműt, napi egyszer takarítottak), hanem mert a gyerkőceim vártak otthon, és alig vártam, hogy elkezdjük közös életünket az új babával.

Csöndben hallgatom a magyar beszámolókat, amit közkórházakban, választott orvos mellett megélnek. Ez a rendszer itt, elképzelhetetlen. Van választott orvosod, aki a 9 hónapot végig kíséri. Abban, az esetben, ha veszélyeztetett terhességed van, a szülésnél jelen kell lennie. Az utolsó babámnál lecsúszott róla, Csuvi nagyon gyorsan a TGV expressz vonat gyorsaságával érkezett erre a világra. Az orvos már csak gratulálni tudott gyönyörű kislányomhoz. De minden rendben volt, hiszen a szülésznő tudta a dolgát.

Franciaországban a terhes nőt nem betegként kezelik. A terhesség teljesen természetes állapot, amiben a nők dolgoznak, vagy már meglévő gyermekeiket terelgetik, közben beugranak az orvoshoz havi egyszer, bekukkantanak ultrahanggal a pocakba, egy normál terhesség alatt 3 alkalommal (nálam ez havi rendszerességgel kötelező volt, de mint említettem én veszélyeztetett terhes voltam mindkét csajszimmal), eljárogatnak a labor vizsgálatokra, felkeresik a baba boltokat (ahol a babavárást nem luxusnak tekintik és elérhető áron lehet babarugdalózót kapni), és készítgetik a kórházi baba-mama bőröndjüket.

Vannak dolgok, amiket az elején mosolyogva fogadtam, minden alkalommal kopognak, mielőtt bárki belépne a szülőszobába, vagy a mama szobába, megkérdezik bejöhetnek-e, nem zavarnak-e. Kicsit furán néztem az anesztes orvosra ennél a kérdésnél, és jót nevetett, amikor fájás közben megkértem, hogy egy picit csipkedje magát azzal az epidurális tálcával a kezében.

Minden egyes vizsgálat előtt alaposan elmagyaráznak minden mozdulatot, miért, mire van szükség. Furán néznek rád, amikor arra a kérdésre, hogy: ça va?  (Hogy vagy?) te nem azt válaszolod: Oui, ça va! (Jól!)

Én az első szülésnél azt válaszoltam: No, ça va pas! (Nem vagyok jól.) Úgy néztek rám, mint szentségtörőre. Mégis hogy gondolod? Ok ok fáj, meg tágulsz, meg majd megdöglesz meg minden, na de ezt nem mondjuk ki. Ça va?-ra a válasz ça va! Még ha majd kiguvad is a szemed fájás közben. Az aneszteziológus is cuki volt. – Mit mondhatnék még anyukának, amit nem tud? Én még sosem szültem, de Ön már igen, kapott érzéstelenítést is, itt maga a szakértő! Szóval, jó hangulatban, nyugiban szültem mindkét alkalommal.

Tegnap baby shower-en jártunk Emmával. Dekoráltunk, meglepi bulit szerveztünk Sarah barátnőmnek. Pénteken hagyta ott a munkahelyét, hogy a terhesség utolsó hónapjában csak magával és a születendő babájával foglalkozzon. Már megvan a nounou-ja, aki majd 4 hónap múlva heti 2 napban vigyáz a pici lányra vagy fiúra (nem tudjuk, meglepi lesz), hiszen anya, hogy megmaradjon a munkahelye, és mivel szereti a munkáját, először csak 50%-ban, majd fokozatosan egész munkaidőben tér vissza dolgozni.

 

 

 

 

Igen tudom, más világ ez, más a mai magyar és francia valóság. De higgyétek el, lehet ezt másképp is csinálni, és ha ez a tendencia begyűrűzik a magyar egészségügybe, munkaerő piacra és legfőképp a magyar nők tudatába, akkor nem lehetetlen.Miért nem lehet elfogadni, és ép ésszel felfogni, hogy vannak nők akik nem szeretnének gyereket, és vannak akik a gyerekeiknek élnek. Vannak, akik a munkát és a karriert összehangolják, és vannak azok az anyukák akik hivatásuknak tekintik az anyaságot. Mindegyik állapot rengeteg elem: férj, nagyszülők, segítség, és főleg pénz pénz pénz függvénye.

Addig is vadul nézem, önsanyargatás a címen, egyik kedvenc TV műsorom a Baby boom -ot. Újra átélem azokkal a nőkkel, akik megosztják a világgal a szülésüket, és irigykedve, könnyes szemmel figyelem első találkozásukat, főleg a kisfiús anyukákét.

A jóleső libabőr indul, amikor meghallom: Audrey Hepbun disait “Le plus difficile dans la maternité, c’est cette inquiétude intérieure que l’on ne peut pas montrer” (Az anyaságban a belülről fakadó aggódalom a legnehezebb, amit ki sem mutathatunk). Együtt sírok, nevetek, nyomok a mamákkal (nem röhög!).

Amikor lejöttem a szülőágyról, és megkérdezte a szülésznő boldog vagyok-e, azt válaszoltam persze. Aztán csak ennyit mondott: Anyuka, az ajtó nyitva maradt, hiszen pici lánya született, várjuk vissza nemsokára!

Igen kislányokat szültem Edi után. Örültem nekik, persze hogy örültem. Szeretem, imádom, szaglászom, tanítgatom őket 24/24. De MÉG egy kisfiú az én álmom!