Valami foglalkoztat pár hete. Egy apróság hasít belém néha, amely jelzi, hogy valami nem stimmel, valami félrement. Nem egóból tör elő, nem mások okozzák, nem függ össze semmivel, ami körülvesz. Bentről szivárog kifelé, hogy rámutasson: eltértem önmagamtól.

Jól vagyok, ezt szoktam mondani. Nemrég még képtelenségnek tűnhetett ez a számból, de ma már tényleg jól vagyok, testileg. Nem úgy, mint te, de a lehetőségekhez képest. Áh, nehéz ezt pontosan körülírni. Gyakran szembesülök azzal, hogy bonyolultsága okán már-már összeszorított foggal szuggerálom a szembejövő ismerőst, hogy ne kérdezze meg. De aztán sosem kerülöm el. Én meg nem tudom, mi mást mondhatnék. Hát jól vagyok.

Mernék mást mondani! Olyan sok az okos ember, aki pontosan tudja, mit kell másnak éreznie, hogyan kell élnie és megélnie az érzéseit. Azt látom, hogy egyre több a fogadatlan prókátor, a megmondó szerepeket sokan felveszik. De miért? Mit tud más rólam? És rólad? Úgy tűnik mindent.

Létező jelenségről beszélek, gondoljunk csak a „bezzeganyákra”, akik mindent tudnak a tökéletes nevelésről, a háziasszonyok szerepéről a családban, vagy a dolgozó anyákról. Vagy ott vannak az „OraveczNórák” (Jézusom, tudom a nevét, de miért is???), aki a maga halvány húszon-pár évével ismeri a szerelem rejtelmeit és világos-sötét bugyrait. Vagy a szomszéd csaj, anya, néni, aki elkap egy-egy kínos pillanatra, hogy rád olvassa bűneid, hibáid. Mindegy hogyan teszi eléd a véleményét: nyíltan, vagy burkoltan, passzív agresszív stílusban. Az eredmény ugyanaz, te nem jól csinálod, bármit is teszel.

Az elmúlt pár hétben szépen kúszott be a tudatalattimba ez az apróság, majd amikor tudatosan figyelni kezdtem rá, rájöttem, hogy különben is mindenhonnan ez folyik. Minden hírportál bulvárrészlegének blogolói közül páran megpendítik a húrt (még mi is). Hogyan szoptass, ne szoptass; hozzátáplálj és ne; dolgozz vagy maradj otthon; fuss vagy légy zen…folyamatos kioktatások minden élethelyzetre. Aztán olvasok fórumokat, ahol szegény anyák önmarcangoló bejegyzései, hozzászólásai arról kiabálnak, hogy gyakorlatilag nem diagnosztizált depresszióval küzdenek.

Odáig fajult az okoskodás, hogy sírni már lassan senki nem mer, mert hiszen azzal egyértelmű elismerését adnánk annak, hogy valamit nem jól csinálunk, a mi házunk táján ferdén állnak a szálak a szénaboglyában. De hol nem?

Baj az, ha már az érzéseinket sem tudjuk mélyen megélni. Pedig mindenki ismeri azt, amikor olyan jól esik ordítva kibőgni magunkat, vagy a férjjel tányérdobálós veszekedést csapni, majd békülős párnacsatában nyerni. Vagy egyszerűen azt mondani, ma pocsék napom van, de nem gáz, mert ha holnap jó lesz, azt jobban tudom majd értékelni. Fel lehet fogni pozitívan, de attól nekem ma mégiscsak szar marad a szar. És ez nem el/megítélendő.

Nem kell mindenkit keresztre feszíteni. Azért mert ki merem mondani, de leginkább bele tudom magam élni az élethelyzetembe, még nincs veszve semmi. Nem vagyok se jó, se rossz. Sőt nem ástam el magam, csak egy-két lapát földet hánytam ki magam alól, és nem fogom titkolni! A mosolygós maszkok szorítanak, amikor vicsorgok alattuk, én meg nem vagyok mazochista: ha szorít, hát leveszem. Akinek meg nem tetszik, tehet egy szívességet, vagy hagyjon már a kérdésével, és inkább smúzoljunk egyet felszínesen (ígérem, megpróbálom, ezúttal hátha sikerül)!

Hogy vagyok? Hát jól, egész jól. Most, ebben a percben.

De ha tényleg érdekel: Idén még csak pár jó napom volt. Sokat betegeskedett az egész család, volt rá eset, hogy még ki is merültem. Az alapbetegségem még mindig létezik, attól, hogy nem mondom, továbbra is együtt élek vele, nem sikerült még kirugdosnom az ajtómon. Volt pár megalázó és kellemetlen szituáció is, amit túléltem, néha sírtam is. Voltam bizonytalan, csináltam hülyeségeket, kiabáltam a gyerekkel és a férjemmel is. Mások megbántottak, meg is sértődtem, aztán nem tudtam tiszta szívből megbocsátani. Volt, akit elengedtem, mást meg nem is engedtem közel. Csalódtam, és nyilván okoztam is csalódást. És még sorolhatnám…

Szóval így. Ilyen egyszerű emberi gyarlóságokról szólnak a napjaim, de jól vagyok, most tényleg. Hihetetlen, nem? 😉