Szerző: Manoe

Holnap lesz az „utolsó napom”. Egy korszak zárul le, most már véglegesen. Az én GYES korszakaimé. Magyar viszonylatban röhejesen rövid időszakokról volt szó, francia viszonylatban meg hú de hosszúakról. A férjem pár napja azt mondta, hogy neki olyan mintha már egy örökkévalóság óta otthon lennék. Nem egyezik fejünkben az örökkévalóság fogalma.
Ismerőseim közül sokan sajnálkoznak, és legtöbben megpróbálják kideríteni, hogy miért nem próbálok 4/5-ben dolgozni (ez a franciáknál azt jelenti, hogy a hét 5 munkanapjából csak 4-et dolgozik valaki). Hogy miért nem akarok:
– szabadnapjaim 4/5-e maradna csak meg, így még nehezebb szervezni a vakációkat
– egy olyan cégnél ahol szeretnek leépíteni sosem vesznek fel arra a heti egy napra új munkaerőt. Ki szeretné ugyanazt a munkát 5 nap helyett 4 nap alatt elvégezni? Esetleg azzal tölteni a szabadnapokat, hogy kisegíti a kollégákat?
– fizetés, bónusz, jutalék…. 4/5 mindenből, és a 125%-ot alapból elfelejthetjük (örüljünk egy három számjegyűnek…), hiszen nem mi voltunk ott, amikor égett a talaj a cég lába alatt.

Mit jelent dolgozni? Az életben az egyik legnagyobb és legnehezebb döntés egy többgyerekes anyukának. De aki dolgozik, az saját szociális hálóval rendelkezik, és ez a szociális háló nem csak a lakóhelyi aktualitásokat tárgyalja meg. Most utolsó alkalommal igazán sikerült összebratyiznom pár anyukával (és érdekes módon egyik sem „nem dolgozó anyuka”). A témák 2 km-es körzeten belül maradtak. Aki dolgozik az nap mint nap tanul. Jó pap holtig tanul – én is. És amit itt tanulok az igazán érdekel is, hiszen szeretem a szakmám (aki nem, az cseréljen szakmát!). A mai világ összehasonlíthatatlan öreganyáink világával. Akkoriban elképzelhető volt pár év kimaradás után onnan folytatni ahol abbahagytuk, ma ez elképzelhetetlen. Olyan gyorsan fejlődnek a szakmák, hogy sokszor még ha benne vagyunk is nehéz követni. Kívülről meg egyáltalán nem követjük.

Sikerélmény. Igenis szüksége van mindenkinek az elismerésbe torkolló sikerélményre. Arra a érzésre, hogy hazafele a munkából úgy érezzük, hogy „ma olyat csináltam, ami igazán különleges volt, és büszke vagyok magamra”.

Persze a gyerekekkel is sikerélmény a WC-be kakilás, vagy a kacsintó gyurmahóember, de ők ezért sem vállat nem veregetnek nekünk, sem nem nyomnak egy nagyobb csekket a borítékba. Márpedig e két dolog jól esik néha.
De jó, mindezt félretehetjük. Egyértelmű, hogy a gyerekeinktől kapott érzelmi plusz kárpótol minket. Most. És 10 év múlva? Ha 10 év múlva ugyanazoknak a gyerekeknek már messze nem lesz szükségük az intenzív jelenlétünkre, és ráadásul ezáltal a bratyis társaságok is leredukálódnak, na akkor mit csinálunk a hétköznapjainkkal? Persze akkor is vissza lehet térni a munkába, csak kérdés hova. Nálunk 10-15 évvel fiatalabb vezetői gárda alá, egy olyan pozícióba, amit esetleg alantasnak érzünk? Sajnos a kor nem segít a ranglétra megmászásában, csak a tapasztalat és az elért eredmények.

És egy nem utolsó dolog: a nyugdíj. Ma ez messzinek tűnik. És 10 év múlva? Persze hisszük, hogy szívünk választottja egy életen át fogja kezünket és finanszíroz minket. És ha mégsem? Kötött ránk valaki életbiztosítást?

Szóval holnap lesz az utolsó napom. Újra beugrok a mély vízbe. Újra, de utoljára átélem majd a szürke ködös első napokat, azokkal a bizonyos délután fél 5–ös holtpontokkal, amikor tudom, hogy nem én állok majd az óvoda ajtaja előtt. Aztán a malom újra forogni kezd majd a régi ritmus szerint. Beáll újra az egyensúlyom. Majd. Most még gombóc a torkomban és siratom magam, hogy vége ennek az időszaknak. Siratom magam, pedig tudom, hogy ez így jó.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Manoe

Par hónapja megismerkedtünk legújabb háziállatainkkal, a tetűkkel. Egy szép nyári éjszakán költöztek be hozzánk, hogy melyik gyerek fején utaztak hozzánk az első példányok az iskolából az már örök titok marad. Nyaralni ment a család és az úton a 8 éves furcsán vakargatta a tarkóját. Egész nyáron velünk tartottak és most már ismerem a 4 tetűírtó márka 15 termékét. 15 perces, 30 perces, 1 órás, de akár éjszakai változat is létezik. Emellett emelhetjük a színvonalat speciális samponnal, reggeli utáni orrfacsaró sprével (erről messziről megismerik az iskola folyosólyán a tetűs gyereket), de befektetehtünk speciális elektromos fésűbe is. Egy a lényeg, megszabadulni tőlük szinte lehetetlen. De ha mégis sikerülne, akkor kb 2 hétre fellélegzhetünk mielőtt újra hazahozná valamelyik az iskolából. A magyar nagyszülők mélyen maguk alá estek a történettől (hihetetlen, hogy itt nincs „Köjál”), a franciák meg csak legyintenk, elmesélik saját rémtörténeteiket és két dolgot mint alapkövet elárulnak neked:
–    Vannak “tetűvonzó fejek” (akik úgyis mindig elkapják)
– Vannak francia családok ahol a kultúrához tatozik a tetű (szimbiózisban élnek velük).

Azért mi (én) továbbra is irtjuk őket. A havi kosztpénz mellé betettük a havi tetűírtó büdzsét, állandóan forog a mosógép (ágynemű, törölköző, szőrmeszarok), és kedvenc reggeli programom a gyerekek fejében matatás.

Tegnap a lányom boldogan hozta haza a legújabb könyvtári könyvét. „Anya, ezt Julie találta, de megmagyaráztam neki, hogy az nekem kell, hiszen nálunk mindig van tetű!”. Akár büszke is lehetnék rá meggyőző erejéért. Címe: Pef: Rendez-moi mes poux! (Adjátok vissza a tetűimet!)

Ritka, hogy érdekeljen a hazahozott könytári könyv. De ezt becsületesen elolvastam.

Egy Mathieu nevű kisfiúról szól, aki magányos a lakásukban található két televízió, távirányítós magnó és elektromos konzervnyitó mellett. A szülei el vannak keseredve gyeremekük videojátékba ölt idejét látva és gondolkodóba esnek, hogy talán hugicára lenne ott szükség.

Mathieu aztán egy nap felfedezi, hogy tetű van a hajában és véletlenül egy varázsigét mond nekik, mely beszédes, házias viselkedésű és hűséges alattvalóra változtatja a fején mászkáló tetveket. Többet nincs egyedül Mathieu.

Először két csapatot alkot belőlük, sárgára és pirosra festi őket és focimeccset rendez. A maradék tetűtársasággal együtt drukkol nekik.

Éjszakára egy gyufáskatulyában ágyaz meg barátainak, puha ágyikóként egy hajtincset ajándékoz nekik. Még nasolnivalót is felkínál az esti elalvás előtt (egy kis porcukrot), de a jól nevelt tetűk visszautasítják, mert tudják, hogy alvás előtt ez nem jó, hiszen fogszuvasodáshoz vezet.

Édesanyja megdöbbenve figyeli fia jó viselkedését, és rájön, hogy Mathieunek már nincs is szüksége kistesóra.

Mathieu jól tartja a tetűket, napközben reszelt csokoládét szór a fejére, hogy szépen gyarpodjanak.
Még az Eiffel toronyba is tervezi, hogy elviszi őket egy nap.

Az iskolába viszont nem hajlandó elvinni őket, mert a tanárnő, Marie–Rose (e név egyben takarja az itteni tetű elleni sampont is) nem szereti őket. Még tetűrasszista diaképeket is vetít róluk!

Napközben így otthon kirándulnak a tetűk, meglátogaják a fogkefét vagy a cipőkefét, melyek szőrei emlékezteti őket barátjuk hajára. Sokat művelődnek a szülők könyvespolcain is, így esténként Mathieu fülé köré ülnek és mesélnek (nincs szükség olvasásra).

A kedvenc közös program a szerda esti fürdés (ne vonjunk le következtetést a franciákról; a többi napon “nyilván” zuhanyzik). Mathieu gyufaszálakat köt a hajába és arról uganak fejest a nagy tetűk a kádba. A kis tetűk a szappantartóban pancsolnak.

Természetesen az idilli állapot nem tarthat örökre. Egy nap a kisfiú anyukája korábban érkezik haza szerdán, és hozzám hasonló pánik fogja el (tehát nem igaz, hogy a franciák mind szeretik a tetűket).

Indul a a tetűirtó hadjárat. Első út a gyógyszertárba vezet, de az anyuka nem mer bemenni a sok ismerőst látva. Lehet, hogy mégis ciki a tetű?

A fodrász is eltessékeli őket. Fél, hogy megtámadják más kliensei haját az üzletben. Anyuka az oszlopot támasztja bánatában.

Ekkor feltűnik egy katonai autó, boldog, kopaszok integetnek. Velük tartanak Mathieuék is. A kaszárnyában aztán speciális tetűporszívóval megszabadítják a tetűitől és a hajától is.

Jön értük autóval az apuka (Peugeot helyett Pougeot-val ahol “pou” = tetű). A mély depresszióba eső gyermek kérleli a szüleit, hogy adjak vissza neki a tetűit. Persze kérelme nem talál meghallgatásra.

Hazafele az apuka azon morfondírozik, hogy el kell vinnie az autót a szerelőhöz mert füstöl.

Persze happy enddel végződik a mese, mert nem füst kíséri őket hazáig, hanem a hűséges, szolgalelkű tetűk. Mintha csak rólunk szólna a mese. Nem csoda, hogy a gyerekeim imádják ezt a történetet.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Dina

Egy olyan témáról fogok írni, amivel minden kisgyermekes anya napi szinten szembesül, legalábbis az első 2-3 évben biztosan. Lehet finnyáskodni, de a tény az tény – a kis szeretetcsomagokat bizony nap mint nap mi anyák vesszük át és továbbítjuk „végső nyughelyükre”. Én már kész profinak érzem magam a témában a 2,5 éves gyakorlatommal – Gombóc Artúrra kell gondolnom a mindenféle csokoládéival: kerek csokoládé, szögletes csokoládé, töltött csokoládé, keserű csokoládé. Na, én kb. annyi féle kakit láttam már, mint Gombóc Artúr csokit: kemény kaki, puha kaki, bogyós kaki, folyós kaki, banános kaki, spenótos kaki, kukoricás kaki… A „kedvencem” pedig a vad lelkű híg fos, az anarchista, aki szabadon akar szállni a szélben belengve a világot, ennek a magasztos vágyának pedig nem biztos, hogy holmi mindennapi pelenkagumírozás gátat tud vetni. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van 1-2 vicces vagy érdekes története a témában, amikor jól kifogott rajta ez a kis trükkös lázadó. Az enyémet szeretném megosztani – hátha mosolyt csal némelyek arcára az együttérzés, káröröm, vagy az a bizonyos „aha” érzés.

Rajz: hello bébé, képregény

2,5 éves Minim tojik a szobatisztaságra, szó szerint is és minden értelemben. Szólni, stresszelni, bilire rohangálni – minek, mikor, hiszen ha valami besikerül, jön szépen anya és kitakarítja. Csak feküdni kell szétdobott lábakkal, és még játszani is lehet közben. Mennyivel kényelmesebb megoldás – hát nem hülye ez a gyerek… Na, azért csak nem marad így örökre. De per pillanat még „pelusozós” szettel rohangálunk mindenhová, ami a kezdeti hadászati méretű pelenkázó táskáról lecsökkent arra, hogy bedobok a táskámba pár pelenkát, mini csomag krémet és 10es csomag popsitörlőt – célnak megfelel. Szóval már letettem arról, hogy mindig minden esetre fel akarjak készülni, és minden kimozdulásnál megrakodott tevekaravánként vánszorogjak a gyerek után. Viszont ez azt a rizikót vonja maga után, hogy történhetnek dolgok, amire nem vagyok felkészülve.

Fotó: guide-maman-bebe.fr
“Fenék zóna! 2-es fokozatú fertőtlenítés”

Mint minap a játszóházban. Mini felmegy a csúszda tetejére, toporog, pörög, fetreng, de rendeltetésszerűen lecsúszni nem akar. Apja meg, hogy na, majd ő ráveszi, megtanítja, betrenírozza, stb. Megy is, én nézem a tejeskávém mellől kényelmesen, gyereket ráveszi, lecsúszik, majd ordítva jönnek kézen fogva. Ajaj. Szóval volt valami konkrét oka annak, hogy nem akart lecsúszni – mint már mondtam a gyerek nem hülye, csak a szülő néha elfelejti. Hát izé…ööö… kicsit kijött a kaki. Nézem, pár centis barna folt a nadrág derekánál – ok semmi vész, gondolom naivan. Most jön a kemény rész, a gyenge gyomrúak még meggondolhatják…

Bemegyünk a pelenkázóba, szépen nyugisan. Kicsit „olyan” lett a pulcsi, ok lehúzzuk. Alatta az alsó póló – hát itt azzal kellett szembesülnöm, hogy konkrétan a tarkón a nyakkivágásnál kilóg a lóláb. Ó basszus. Váltás ruha –felsoroltam a kellékeknél? Nem, tehát nincs. ÖÖÖ… van egy pelenkázó és egy mosdókagyló, szappan, papírtörlő, szemetes, wc – hozzuk ki ebből a legjobbat. Azzal dolgozunk, amink van, mint McGyver. Cipő le, gatya le, alsópóló le (úgy hogy lehetőleg a haja ne legyen „balzsamos”, ami nem könnyű, de sikerül), pelus le, kuka, gyerek mosdókagylóba meztelenül beültet. Megállapítom, hogy bizony, 3 perc alatt már rá tud száradni a hátára a mű. Meleg víz és kis szappan, meg kitartó dörzsölés eredményeképpen tiszta lesz a gyerek és csurom vizes. Még jó, hogy van papírtörölköző, mert kézszárító alatt szárítani még kalandosabb lenne. Jó, akkor most ott van egy meztelen, de tiszta gyerek a pelenkázón és egy rakat – többé-kevésbé – szaros ruha a mosdó szélén.

Super Charlie, mesekönyv

Nyugi-nyugi, csak lépésről lépésre, majd lesz valahogy, itt aludni csak nem fogunk… Pelenkát adok rá, az van tiszta. Egy pelenka és egy zokni csekk. Kérdezi a lányom: „Anya, most már mehetek csúszdázni?” Ööö… hát igen, ha a strandon lennénk, akkor mehetnél, de itt januárban, a játszóházban kicsit necc ez az egy szál pelenka outfit. Mentsük, ami menthető – az alsópóló tuti nem menthető, az kb. ugyanannyi szubsztanciát fogott fel, mint maga a pelenka. Szépen kimosom folyékony szappannal, mert így tuti nem jön velünk haza, mint ahogy az ominózus süni sem lakhat a nappali közepén ugyebár hasonló okokból. Még szerencse, hogy van a pelenkázóban egy grillezésre alkalmas hőmérsékletű fűtőtest, amin pikk pakk megszárad majd. Ezek után a többi már gyerekjáték lesz. A nadrágból és a pulcsiból csak egy pár centis vonalkódot kell eltávolítani. Megteszi a popsitörlővel való dörzsölés, csurom vizesben mégsem lehet a gyerek, inkább akkor enyhén bukésban – kibír még pár órát, amíg hazaérünk. Pár perc múlva már szalonképesen vonulunk kifelé, már ha valaki nem szimatolgat közelről, akkor egész szalonképes. Huh, ezt is túléltük. Legközelebb viszek váltóruhát. Persze addig, míg el nem halványul az élmény emléke. A kényelmesség előbb-utóbb győzni fog megint.

Super Charlie

Kint elmesélem Apának mit alkottunk, és felidézzük az első közös esetünket, amikor nagy szarban voltunk: egy hosszú hétvégéről hazafelé tartva éppen ebédeltünk, Mini akkor 3 hónapos volt, anyatejes, még nem sokkolt minket cifrább történetekkel (illetve 1 kivétel volt, amikor 3 hetesen esküvőre vittük és a fehér csipkés ruhácskája barna foltossá avanzsált), így elég váratlanul ért minket, mikor épp kihozták a kajánkat. Belekezdtünk volna, de feltűnt, hogy valami itt bűzlik. Az étteremben persze nem volt pelenkázó, a mosdóban is csupán zsebkendőnyi kézmosó, amiből csak hideg víz jött bárhogy bűvöltük. De megoldottuk! Most meg már ritkán lepődünk meg… Kivéve, amikor mégis.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Pillekendő

Ma egy újabb “nem-alvós” éjszakán vagyunk túl, és egyszerűen nem tudunk rájönni a miértre. Iváson, evésen, cumiztatáson túl voltunk, a szájában engedett turkálni, nem nyafogott, ha megnyomtam az ínyét, szóval tanácstalan vagyok. Így három órát virrasztottunk fél 2-től negyed 5-ig. Reggel, amikor megláttam a tükörképem, elméláztam azon, hogy mikor néztem ki így utoljára.

Rajz: madmoiselle maman

Amikor még szabadon szárnyaltam, gyermektelenül, barátnőkkel időnként nekiindultunk az éjszakának, iszogattunk, néha többet, néha kevesebbet, és másnap reggel (inkább délelőtt volt már az!) pont ilyen volt a tekintetem. Mint aki másnapos és még nem aludta ki magát.

Hajnalban, amikor végre beájult a 9 hónapos lányunk, akkor persze nem tudtam rögtön visszaaludni, eszembe jutott az első nyaralásunk mizériája.

Nem olyasmivel szeretnék senkit untatni, hogy mekkora autó kell egy gyerek első nyaralásához, mennyi roppant szükségtelen dolgot szoktunk betenni, hátha kell még alapon, hanem a vicces és találékony oldalát.

Rém büszke voltam magamra, hogy a szállástól kértem kiságyat, kis kádat, lám, ilyen egy gondos anya, mindenre gondol. Aha, zöldfülű.

A kapott babaágy nem volt állítható, derékbántalmakat szereztem. Volna, ha nem döntök úgy, hogy a másik francia ágy kellős közepére odavágom a babaágy matracát, körbebarikádozom a létező összes paplannal és párnával, majd ott alszik a pici. A kád kicsinek bizonyult, a gyerek és a kád oldala között nem volt annyi hely, hogy belemerítsem a vízbe a kezemet és lefürdessem a lányomat. Nem volt hűtő a lefejt anyatej tárolására, és az kesereg igazán ezen, akinek nincs elég teje, minden egyes cseppért keményen megküzd a fejéssel, majd a 35 fokos melegben dobhatja ki az egészet. Szumma szummárum: sírt a lelkem a tej miatt.

Rajz: can stock photo

De ha hiszitek, ha nem, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a szobához csak egy kulcsot tudtak adni kettő helyett.

Azt még nem említettem, hogy tulajdonképpen a férjem munkahelyének üdülőjében voltunk, és Ő részben dolgozni jött, több-kevesebb időt tudott velünk tölteni.

Mi azért jól elvoltunk a törpémmel, nagyokat sétáltunk az árnyékot adó fák alatt, kis életében először látta a Balatont, majd szép lassan elérkezett a hazautazás napja is. Párom még aznap is dolgozott, komoly szervezést igényelt, hogy mikor jön vissza, meddig kaptunk haladékot a szoba elhagyására, mikor lenne a legjobb indulni, stb., stb.

Mivel úgy volt, hogy 11-kor visszajön a férjem a csomagok lepakolására, evidens volt, hogy az ajtónk nyitva maradt. Éppen előkészültem a mosogatónál, hogy a szoptatás után azonnal tudjak adni pótlást, amikor minden előzmény, kopogás nélkül nyílt a szobaajtónk és egy nyugdíjas házaspár csörtetett be rajta. Rájuk néztem csodálkozón, ők pedig szabadkozni kezdtek, hogy jaj, elnézést, ez lesz az ő szobájuk és szerették volna megnézni a balatoni kilátást. Semmi probléma, majd elegánsan távoztak is, én pedig megkönnyebbültem, hogy megúsztam, nem éppen szoptatás közben törték rám az ajtót. Hiba volt ezt gondolnom…

Majd kényelmesen elhelyezkedtem a szoptatáshoz a földön, és belekezdtünk a procedúrába. Pár perccel később hatalmas robajjal kicsapták a bejárati ajtót, és egy kisebb csapat tűzoltó rongyolt be rajta, teljes menetfelszerelésben -a tűzálló ruhától, az álarcon át minden volt rajtuk-, CB rádióval a kezükben. Én tágra nyílt szemmel, csupasz fél mellemmel a kezemben néztem rájuk, de nem zavartatták magukat. A maszkon keresztül, eltorzult hangon próbáltak velem kommunikálni, amiből persze egy szót sem értettem. Komótosan eltettem a bútorzatot, és kézzel lábbal próbáltuk megérteni egymást, pontosabban én őket, mert meg volt az a helyzeti előnyük, hogy ők minden szavamat értették. Kiderült, azt szerették volna megtudni, hogy hányan vagyunk itt (bejelentve és a valóságban is), mert éppen gyakorlatoznak és ellenőrzik a szobákat. Nehezen megegyezkedtünk, majd leléptek, én pedig visszatértem az etetési tevékenységhez. Nos, ez a következő 15 percben még pontosan kétszer megismétlődött, ebből egyszer szopizás alatt, egyszer pedig a tápszeres evés alatt, hiszen csoportokra voltak bontva a gyakorlathoz, ergo minden csapatnak jelenése volt a mi kis szobánkban.

A kép csak illusztráció

Azóta ahányszor eszembe jut ez a kis közjáték, mindig mosolyognom kell, de ott, akkor sírni tudtam volna a kétségbeeséstől és csak ráztam a fejemet, nem hittem el, hogy ez velünk történik. Hiszen vannak azok a típusú anyukák, akik bárhol, bármikor, bárki előtt hajlandóak és képesek a világ legtermészetesebb ügyét intézni, és vannak azok, mint amilyen én vagyok, aki a szoptatást egy intim tevékenységnek tekinti és elbújik a világ elől, amikor erre kerül a sor. És akkor jön egy csapat tűzoltó, aki beleköp a levesbe.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Köszönjük Rékának, az nlcafe.hu Babarovat szerkesztőjének a lehetőséget! Ő fedezte fel a spenóton a ludotékás és koraszülöttes írásainkat, nem mi tepertünk és ennek mi külön örülünk!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

“Valentin-nap!
Február 14-én szerelmes üzeneteik egész Párizsban láthatóvá válnak.”

A Párizsi Önkormányzat Valentin-nap alkalmából átadja a szerelmeseknek mind a 173 világító reklámfelületét. A párizsiaknak nincs más dolguk, mint elküldeniük a szerelmes üzeneteiket a paris.fr weboldalra február 9-ig, éjfélig. A legkedvesebb szerelmi vallomások február 14-én kerülnek ki a hirdetőtáblákra, amelyeket normális esetben a lakosság tájékoztatására használnak.

A kiválasztott szerelmes üzenetek egész vasárnap szerepelni fognak a világító reklámtáblakon.  Ahhoz, hogy közönség előtt vallhassanak szerelmet a párizsiak, a paris.fr weblapon kell regisztrálniuk a legfeljebb 160 karakteres üzeneteiket.

Addig is egy finom kis fricska jelent meg a hirdetőtáblákon.

“A párizsi virágboltok ajánlata:
Valentin-napi csokra mellé a másodikat féláron adjuk!
Gondoljon a szeretőjére is!
(A reklámfelület a Párizsi Önkormányzat tulajdona)”

Forrás: ladepeche.fr, facebook.com

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: