Szerző: Manoe

Holnap lesz az „utolsó napom”. Egy korszak zárul le, most már véglegesen. Az én GYES korszakaimé. Magyar viszonylatban röhejesen rövid időszakokról volt szó, francia viszonylatban meg hú de hosszúakról. A férjem pár napja azt mondta, hogy neki olyan mintha már egy örökkévalóság óta otthon lennék. Nem egyezik fejünkben az örökkévalóság fogalma.
Ismerőseim közül sokan sajnálkoznak, és legtöbben megpróbálják kideríteni, hogy miért nem próbálok 4/5-ben dolgozni (ez a franciáknál azt jelenti, hogy a hét 5 munkanapjából csak 4-et dolgozik valaki). Hogy miért nem akarok:
– szabadnapjaim 4/5-e maradna csak meg, így még nehezebb szervezni a vakációkat
– egy olyan cégnél ahol szeretnek leépíteni sosem vesznek fel arra a heti egy napra új munkaerőt. Ki szeretné ugyanazt a munkát 5 nap helyett 4 nap alatt elvégezni? Esetleg azzal tölteni a szabadnapokat, hogy kisegíti a kollégákat?
– fizetés, bónusz, jutalék…. 4/5 mindenből, és a 125%-ot alapból elfelejthetjük (örüljünk egy három számjegyűnek…), hiszen nem mi voltunk ott, amikor égett a talaj a cég lába alatt.

Mit jelent dolgozni? Az életben az egyik legnagyobb és legnehezebb döntés egy többgyerekes anyukának. De aki dolgozik, az saját szociális hálóval rendelkezik, és ez a szociális háló nem csak a lakóhelyi aktualitásokat tárgyalja meg. Most utolsó alkalommal igazán sikerült összebratyiznom pár anyukával (és érdekes módon egyik sem „nem dolgozó anyuka”). A témák 2 km-es körzeten belül maradtak. Aki dolgozik az nap mint nap tanul. Jó pap holtig tanul – én is. És amit itt tanulok az igazán érdekel is, hiszen szeretem a szakmám (aki nem, az cseréljen szakmát!). A mai világ összehasonlíthatatlan öreganyáink világával. Akkoriban elképzelhető volt pár év kimaradás után onnan folytatni ahol abbahagytuk, ma ez elképzelhetetlen. Olyan gyorsan fejlődnek a szakmák, hogy sokszor még ha benne vagyunk is nehéz követni. Kívülről meg egyáltalán nem követjük.

Sikerélmény. Igenis szüksége van mindenkinek az elismerésbe torkolló sikerélményre. Arra a érzésre, hogy hazafele a munkából úgy érezzük, hogy „ma olyat csináltam, ami igazán különleges volt, és büszke vagyok magamra”.

 

Persze a gyerekekkel is sikerélmény a WC-be kakilás, vagy a kacsintó gyurmahóember, de ők ezért sem vállat nem veregetnek nekünk, sem nem nyomnak egy nagyobb csekket a borítékba. Márpedig e két dolog jól esik néha.
De jó, mindezt félretehetjük. Egyértelmű, hogy a gyerekeinktől kapott érzelmi plusz kárpótol minket. Most. És 10 év múlva? Ha 10 év múlva ugyanazoknak a gyerekeknek már messze nem lesz szükségük az intenzív jelenlétünkre, és ráadásul ezáltal a bratyis társaságok is leredukálódnak, na akkor mit csinálunk a hétköznapjainkkal? Persze akkor is vissza lehet térni a munkába, csak kérdés hova. Nálunk 10-15 évvel fiatalabb vezetői gárda alá, egy olyan pozícióba, amit esetleg alantasnak érzünk? Sajnos a kor nem segít a ranglétra megmászásában, csak a tapasztalat és az elért eredmények.

És egy nem utolsó dolog: a nyugdíj. Ma ez messzinek tűnik. És 10 év múlva? Persze hisszük, hogy szívünk választottja egy életen át fogja kezünket és finanszíroz minket. És ha mégsem? Kötött ránk valaki életbiztosítást?

Szóval holnap lesz az utolsó napom. Újra beugrok a mély vízbe. Újra, de utoljára átélem majd a szürke ködös első napokat, azokkal a bizonyos délután fél 5–ös holtpontokkal, amikor tudom, hogy nem én állok majd az óvoda ajtaja előtt. Aztán a malom újra forogni kezd majd a régi ritmus szerint. Beáll újra az egyensúlyom. Majd. Most még gombóc a torkomban és siratom magam, hogy vége ennek az időszaknak. Siratom magam, pedig tudom, hogy ez így jó.