Szerző: Dina

Egy olyan témáról fogok írni, amivel minden kisgyermekes anya napi szinten szembesül, legalábbis az első 2-3 évben biztosan. Lehet finnyáskodni, de a tény az tény – a kis szeretetcsomagokat bizony nap mint nap mi anyák vesszük át és továbbítjuk „végső nyughelyükre”. Én már kész profinak érzem magam a témában a 2,5 éves gyakorlatommal – Gombóc Artúrra kell gondolnom a mindenféle csokoládéival: kerek csokoládé, szögletes csokoládé, töltött csokoládé, keserű csokoládé. Na, én kb. annyi féle kakit láttam már, mint Gombóc Artúr csokit: kemény kaki, puha kaki, bogyós kaki, folyós kaki, banános kaki, spenótos kaki, kukoricás kaki… A „kedvencem” pedig a vad lelkű híg fos, az anarchista, aki szabadon akar szállni a szélben belengve a világot, ennek a magasztos vágyának pedig nem biztos, hogy holmi mindennapi pelenkagumírozás gátat tud vetni. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van 1-2 vicces vagy érdekes története a témában, amikor jól kifogott rajta ez a kis trükkös lázadó. Az enyémet szeretném megosztani – hátha mosolyt csal némelyek arcára az együttérzés, káröröm, vagy az a bizonyos „aha” érzés.

2,5 éves Minim tojik a szobatisztaságra, szó szerint is és minden értelemben. Szólni, stresszelni, bilire rohangálni – minek, mikor, hiszen ha valami besikerül, jön szépen anya és kitakarítja. Csak feküdni kell szétdobott lábakkal, és még játszani is lehet közben. Mennyivel kényelmesebb megoldás – hát nem hülye ez a gyerek… Na, azért csak nem marad így örökre. De per pillanat még „pelusozós” szettel rohangálunk mindenhová, ami a kezdeti hadászati méretű pelenkázó táskáról lecsökkent arra, hogy bedobok a táskámba pár pelenkát, mini csomag krémet és 10es csomag popsitörlőt – célnak megfelel. Szóval már letettem arról, hogy mindig minden esetre fel akarjak készülni, és minden kimozdulásnál megrakodott tevekaravánként vánszorogjak a gyerek után. Viszont ez azt a rizikót vonja maga után, hogy történhetnek dolgok, amire nem vagyok felkészülve.

Mint minap a játszóházban. Mini felmegy a csúszda tetejére, toporog, pörög, fetreng, de rendeltetésszerűen lecsúszni nem akar. Apja meg, hogy na, majd ő ráveszi, megtanítja, betrenírozza, stb. Megy is, én nézem a tejeskávém mellől kényelmesen, gyereket ráveszi, lecsúszik, majd ordítva jönnek kézen fogva. Ajaj. Szóval volt valami konkrét oka annak, hogy nem akart lecsúszni – mint már mondtam a gyerek nem hülye, csak a szülő néha elfelejti. Hát izé…ööö… kicsit kijött a kaki. Nézem, pár centis barna folt a nadrág derekánál – ok semmi vész, gondolom naivan. Most jön a kemény rész, a gyenge gyomrúak még meggondolhatják…

Bemegyünk a pelenkázóba, szépen nyugisan. Kicsit „olyan” lett a pulcsi, ok lehúzzuk. Alatta az alsó póló – hát itt azzal kellett szembesülnöm, hogy konkrétan a tarkón a nyakkivágásnál kilóg a lóláb. Ó basszus. Váltás ruha –felsoroltam a kellékeknél? Nem, tehát nincs. ÖÖÖ… van egy pelenkázó és egy mosdókagyló, szappan, papírtörlő, szemetes, wc – hozzuk ki ebből a legjobbat. Azzal dolgozunk, amink van, mint McGyver. Cipő le, gatya le, alsópóló le (úgy hogy lehetőleg a haja ne legyen „balzsamos”, ami nem könnyű, de sikerül), pelus le, kuka, gyerek mosdókagylóba meztelenül beültet. Megállapítom, hogy bizony, 3 perc alatt már rá tud száradni a hátára a mű. Meleg víz és kis szappan, meg kitartó dörzsölés eredményeképpen tiszta lesz a gyerek és csurom vizes. Még jó, hogy van papírtörölköző, mert kézszárító alatt szárítani még kalandosabb lenne. Jó, akkor most ott van egy meztelen, de tiszta gyerek a pelenkázón és egy rakat – többé-kevésbé – szaros ruha a mosdó szélén.

Nyugi-nyugi, csak lépésről lépésre, majd lesz valahogy, itt aludni csak nem fogunk… Pelenkát adok rá, az van tiszta. Egy pelenka és egy zokni csekk. Kérdezi a lányom: „Anya, most már mehetek csúszdázni?” Ööö… hát igen, ha a strandon lennénk, akkor mehetnél, de itt januárban, a játszóházban kicsit necc ez az egy szál pelenka outfit. Mentsük, ami menthető – az alsópóló tuti nem menthető, az kb. ugyanannyi szubsztanciát fogott fel, mint maga a pelenka. Szépen kimosom folyékony szappannal, mert így tuti nem jön velünk haza, mint ahogy az ominózus süni sem lakhat a nappali közepén ugyebár hasonló okokból. Még szerencse, hogy van a pelenkázóban egy grillezésre alkalmas hőmérsékletű fűtőtest, amin pikk pakk megszárad majd. Ezek után a többi már gyerekjáték lesz. A nadrágból és a pulcsiból csak egy pár centis vonalkódot kell eltávolítani. Megteszi a popsitörlővel való dörzsölés, csurom vizesben mégsem lehet a gyerek, inkább akkor enyhén bukésban – kibír még pár órát, amíg hazaérünk. Pár perc múlva már szalonképesen vonulunk kifelé, már ha valaki nem szimatolgat közelről, akkor egész szalonképes. Huh, ezt is túléltük. Legközelebb viszek váltóruhát. Persze addig, míg el nem halványul az élmény emléke. A kényelmesség előbb-utóbb győzni fog megint.

Kint elmesélem Apának mit alkottunk, és felidézzük az első közös esetünket, amikor nagy szarban voltunk: egy hosszú hétvégéről hazafelé tartva éppen ebédeltünk, Mini akkor 3 hónapos volt, anyatejes, még nem sokkolt minket cifrább történetekkel (illetve 1 kivétel volt, amikor 3 hetesen esküvőre vittük és a fehér csipkés ruhácskája barna foltossá avanzsált), így elég váratlanul ért minket, mikor épp kihozták a kajánkat. Belekezdtünk volna, de feltűnt, hogy valami itt bűzlik. Az étteremben persze nem volt pelenkázó, a mosdóban is csupán zsebkendőnyi kézmosó, amiből csak hideg víz jött bárhogy bűvöltük. De megoldottuk! Most meg már ritkán lepődünk meg… Kivéve, amikor mégis.