Szerző: Pillekendő

Ma egy újabb “nem-alvós” éjszakán vagyunk túl, és egyszerűen nem tudunk rájönni a miértre. Iváson, evésen, cumiztatáson túl voltunk, a szájában engedett turkálni, nem nyafogott, ha megnyomtam az ínyét, szóval tanácstalan vagyok. Így három órát virrasztottunk fél 2-től negyed 5-ig. Reggel, amikor megláttam a tükörképem, elméláztam azon, hogy mikor néztem ki így utoljára.

Amikor még szabadon szárnyaltam, gyermektelenül, barátnőkkel időnként nekiindultunk az éjszakának, iszogattunk, néha többet, néha kevesebbet, és másnap reggel (inkább délelőtt volt már az!) pont ilyen volt a tekintetem. Mint aki másnapos és még nem aludta ki magát.

Hajnalban, amikor végre beájult a 9 hónapos lányunk, akkor persze nem tudtam rögtön visszaaludni, eszembe jutott az első nyaralásunk mizériája.

Nem olyasmivel szeretnék senkit untatni, hogy mekkora autó kell egy gyerek első nyaralásához, mennyi roppant szükségtelen dolgot szoktunk betenni, hátha kell még alapon, hanem a vicces és találékony oldalát.

Rém büszke voltam magamra, hogy a szállástól kértem kiságyat, kis kádat, lám, ilyen egy gondos anya, mindenre gondol. Aha, zöldfülű.

A kapott babaágy nem volt állítható, derékbántalmakat szereztem. Volna, ha nem döntök úgy, hogy a másik francia ágy kellős közepére odavágom a babaágy matracát, körbebarikádozom a létező összes paplannal és párnával, majd ott alszik a pici. A kád kicsinek bizonyult, a gyerek és a kád oldala között nem volt annyi hely, hogy belemerítsem a vízbe a kezemet és lefürdessem a lányomat. Nem volt hűtő a lefejt anyatej tárolására, és az kesereg igazán ezen, akinek nincs elég teje, minden egyes cseppért keményen megküzd a fejéssel, majd a 35 fokos melegben dobhatja ki az egészet. Szumma szummárum: sírt a lelkem a tej miatt.

De ha hiszitek, ha nem, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a szobához csak egy kulcsot tudtak adni kettő helyett.

Azt még nem említettem, hogy tulajdonképpen a férjem munkahelyének üdülőjében voltunk, és Ő részben dolgozni jött, több-kevesebb időt tudott velünk tölteni.

Mi azért jól elvoltunk a törpémmel, nagyokat sétáltunk az árnyékot adó fák alatt, kis életében először látta a Balatont, majd szép lassan elérkezett a hazautazás napja is. Párom még aznap is dolgozott, komoly szervezést igényelt, hogy mikor jön vissza, meddig kaptunk haladékot a szoba elhagyására, mikor lenne a legjobb indulni, stb., stb.

Mivel úgy volt, hogy 11-kor visszajön a férjem a csomagok lepakolására, evidens volt, hogy az ajtónk nyitva maradt. Éppen előkészültem a mosogatónál, hogy a szoptatás után azonnal tudjak adni pótlást, amikor minden előzmény, kopogás nélkül nyílt a szobaajtónk és egy nyugdíjas házaspár csörtetett be rajta. Rájuk néztem csodálkozón, ők pedig szabadkozni kezdtek, hogy jaj, elnézést, ez lesz az ő szobájuk és szerették volna megnézni a balatoni kilátást. Semmi probléma, majd elegánsan távoztak is, én pedig megkönnyebbültem, hogy megúsztam, nem éppen szoptatás közben törték rám az ajtót. Hiba volt ezt gondolnom…

Majd kényelmesen elhelyezkedtem a szoptatáshoz a földön, és belekezdtünk a procedúrába. Pár perccel később hatalmas robajjal kicsapták a bejárati ajtót, és egy kisebb csapat tűzoltó rongyolt be rajta, teljes menetfelszerelésben -a tűzálló ruhától, az álarcon át minden volt rajtuk-, CB rádióval a kezükben. Én tágra nyílt szemmel, csupasz fél mellemmel a kezemben néztem rájuk, de nem zavartatták magukat. A maszkon keresztül, eltorzult hangon próbáltak velem kommunikálni, amiből persze egy szót sem értettem. Komótosan eltettem a bútorzatot, és kézzel lábbal próbáltuk megérteni egymást, pontosabban én őket, mert meg volt az a helyzeti előnyük, hogy ők minden szavamat értették. Kiderült, azt szerették volna megtudni, hogy hányan vagyunk itt (bejelentve és a valóságban is), mert éppen gyakorlatoznak és ellenőrzik a szobákat. Nehezen megegyezkedtünk, majd leléptek, én pedig visszatértem az etetési tevékenységhez. Nos, ez a következő 15 percben még pontosan kétszer megismétlődött, ebből egyszer szopizás alatt, egyszer pedig a tápszeres evés alatt, hiszen csoportokra voltak bontva a gyakorlathoz, ergo minden csapatnak jelenése volt a mi kis szobánkban.

Azóta ahányszor eszembe jut ez a kis közjáték, mindig mosolyognom kell, de ott, akkor sírni tudtam volna a kétségbeeséstől és csak ráztam a fejemet, nem hittem el, hogy ez velünk történik. Hiszen vannak azok a típusú anyukák, akik bárhol, bármikor, bárki előtt hajlandóak és képesek a világ legtermészetesebb ügyét intézni, és vannak azok, mint amilyen én vagyok, aki a szoptatást egy intim tevékenységnek tekinti és elbújik a világ elől, amikor erre kerül a sor. És akkor jön egy csapat tűzoltó, aki beleköp a levesbe.