Picit előbb érkeztem. Éppen szünet volt, rohangáltak a kis elsősök, másodikosok az udvaron. Az enyémet gyorsan, pillanatok alatt észre lehet venni. Keress egy kék biciklis bukósisakos csetlő-botló kisfiút, aki hatalmas mosollyal az arcán focizik a “nagyokkal”. A nagyok beengedik a játékba. Figyeltem, ahogy fut a labda után, egy kisfiú neki passzolt, és az én káposztafejűm hatalmas luftot rúgott. Edi elesik. Két fiú kineveti. Szívem összeszorul. Kezem ökölben. Vagy öt kislány rohan Edi “megmentésére”. Segítenek neki felállni, leporolják a nadrágját, és miután elhangzik az “allez Edu” (magyarul: hajrá Edu!) felkiáltás a játék folytatódik. Kezem elernyed, mosoly az arcomon. Integráció. Még ízlelgetem ezt a dolgot, pedig már öt hónapja benne élünk.
Az én 7,5 éves Edim szeptemberben iskolás lett. CP-s, azaz 1. osztályos. Hetek kellettek mire belerázódtunk. Ma már óramű pontossággal mennek a reggelek. Szinte egyszerre ébredünk reggel 6-kor, és amíg én elkészülök, addig Edi leveszi az ortézisét, felteszi a szemüvegét és csendben az ágyban ülve várja anyát. Nem csapunk zajt, nem ébresztjük fel a többieket. Még csak háromnegyed 7 van, Fanni már készül, de Emma és Csuvibaba még alszik.
Pisi, öltözködés, reggeli. Közben megbeszéljük az aktuális programot, most éppen az úszás van terítéken. Nagy örömmel megy az uszodába, ami Franciaországban kötelező első osztályos “tantárgy”. Emmáék áprilisban kezdik, Ediék már januárban nekiugrottak. Edi imádja a medencét, hála a gyógytornának az uszoda 16 hónapos kora óta természetes közege.
Tehát öltözködés, azután reggeli, még mindig csendben, halkan, hamarosan érkezik Jeremy az iskolabusszal és máris indul a nap. Edi minden reggel 7.15-kor beül a sulibuszba, és indul a napi buli számára. Hatalmas mosollyal az arcán startol, és fáradtan, de annál hatalmasabb mosollyal érkezik haza minden délután 5-kor. Ilyenkor szegénykémnek már csak arra van ideje és ereje, hogy megvacsizzon, megfürödjön, és amíg a többieket fürdetem, leckét ellenőrzök, babát etetek, még eltologatja az autóit. Fél 8-kor mese, és 8 órakor az igazak álmát alussza.
Tehát túl vagyunk az első trimeszteren, és a többiek bizonyítványát már volt szerencsém látni. Míg alsó tagozatban ABCD betűkkel és szöveggel értékelnek, addig a felsősöknél és a gimiben jegyeket osztanak és persze a szöveges értékelés sem maradhat el.
Edinek ilyen nincs. Legalábbis egyelőre. Iskolás, igazi iskolában, de speciális osztályba jár. Első osztályos, de messze nem az első osztályos gyerekek elvárásaival szembesül. Tanul, miközben fejlesztik, fejlesztik és közben tanul. Minden pillanatban. Gyógytornásszal, logopédussal, pszichomotoros fejlesztővel, pszihológussal és persze tanító nénivel.
Január elején megérkezett a levél, miszerint járuljak a tanító testület elé, hogy a gyermek eddigi teljesítményét értékeljék, és megbeszéljék velem a következő trimeszter feladatait, terveit.
A tanáriban várt az iskolaigazgató, tanító néni, a családsegítő, az osztály doktor nénije, az integrációs program vezetője (ők mind ismerősök, hiszen napi, heti, havi kapcsolatban vagyunk) és persze a megyei főmufti sem hiányozhatott a buliból.
Edi heti órarendje kicsit sem unalmas, de jól szervezett, és egyelőre a gyerkőcök jól bírják. Tény hogy a szokásos 6 hét végére már elfáradnak, de ez a “normális” gyerekeimnél is így van, annyira nem meglepő. (Franciaországban a nagyjából 6 hetes tanítási ciklus után 2 hét szünet következik, feltöltődés jár a kölköknek.)
Átbeszéltük a teljesítményét a beszéden keresztül, valamint a matematikán, sporton és minden fejlesztő tevékenyégen elért eredmenyét is. Felvázolták, mi a következő cél, amit el szeretnének érni Edivel a következő trimeszter végéig. Sok-sok szó esett a beilleszkedésről, iskolai magatartásról, és igazgató bácsi nagyon nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy amennyire aggódot még augusztusban. mielőtt elindult volna a project, most annyira boldog, mert láthatóan nagyon jól műkődik, és teljes a siker, és örül, hogy az ő iskolája részese lehet ennek a programnak.
Biztosítottam róla, hogy nála már csak én vagyok boldogabb. Egy évvel ezelőtt abszolút kilátástalannak tűnt Edi jövője, de ezáltal a program által már messze nem vagyok olyan pesszimista, mint pontosan 12 hónappal ezelőtt. És félre ne érts kedves olvasó! Tisztában vagyok vele, hogy Edi nem lesz atomfizikus, sőt, azt sem tudom, hogy valaha képes lesz-e önálló életre. De 4 hónap alatt megtanulta a 6 fogalmát (6 keksz van az asztalon, elveszek belőle 3-at, mennyi marad?), a nevét felismeri leírva, egy pár betűt felismer, verseket es dalokat énekel érthetően, artikulálva, megismeri a színeket, nagyjából egyenes vonalat tud húzni, és még sorolhatnám mi mindent tanult az elmúlt hetekben. És én mosolyogva, szeretettel telecsorduló szívvel dőltem hátra és hallgattam a körülöttem ülő embereket, akik a kisfiam képességeit, ügyeskedéseit, bénázásait ecsetelték majdnem 1 órán át.
Lehetőségem nyílt beszélni a pszichológussal, és elbeszélgettünk a testvérekről, Edi helyzetéről a családban. Valószínúleg az Eglantine effect hatására felajánlottak egy “testvér programot”, aminek keretein belül szeretne elbeszélgetni Edi nővérével és húgával (nyilván nem Csuvival 🙂 ) Ediről, a helyzetükről, és úgy általában az életükről egy sérült tesó mellett. Majd mesélek erről is…..
Én a nagyobbik fiamat hetente kétszer viszem logopédushoz, oda sérült gyerekek is járnak. Hihetetlen öröm tölti el a szívemet, amikor látom, hogy az anyukájuk/apukájuk milyen türelemmel, kedvességgel foglalkozik velük. Mivel 45 percet kell ott várnom, így a gyerekekkel is kapcsolatba kerülök. Azt látom rajtuk, hogy nagyon kedvesen viszonyulnak azokhoz, akiken látják, hogy elfogadják az állapotukat. Az eredményekhez gratulálok! Ügyesek vagytok!
Ráadásul nagyon megható a figyelmesség az iskola részéről!