Szerző: Abigél
Mielőtt elhagytuk kis hazánkat, tájékozódni próbáltam itt-ott, mindenféle blog és fórum segítségével arról, milyen az élet magyarként, külföldön. Egyik fogas kérdés például az volt, hogyan ítélik meg (netán el) a franciák, egy kelet-európai nemzet fiát. Olvastam jót és rosszat, hideget és meleget is persze, így végső következtetésként ezekből – nagyon bölcsen – azt vontuk le, hogy majd meglátjuk! Mi adjuk magunkat, hátha szeretik az ilyen mentalitást is. Ha meg nem, hát nem.
A véletlen hozta, hogy egy kisebb nemzeti kavalkádba csöppentünk bele, már ami a lakóközösség származását illeti. Lengyel, olasz, német, örmény felmenőkkel büszkélkedhetnek a szomszédok, mi pedig minden félelmünkkel együtt, hamar megtaláltuk a közös hangot velük. Ebben nagy szerepet játszott nyáron, a társasház egészének életét is komolyan megterhelő két hét is.
Valami oknál fogva én azt gondoltam, hogy Párizsban szép az élet, és szép az idő. Nem akarok vádaskodni, hogy ki és mi juttatott erre a sztereotípiára, a fontos most az, hogy ez utóbbi, mindenképpen téves elmélet. Ugyanis Párizsban borzalmas az időjárás! Áhítozva vágytam a nyáron megszokott kánikulára, de az váratott magára. Helyette párás, szeles, gyakran esős időt kaptunk. Akkor is fáztam, ha kinéztem az ablakon. Egész nyáron csupán két hét meleg – majdhogynem kánikula – jutott erre a vidékre, pont akkor, amikor csőtörés volt az udvaron. Két hét víz nélkül viccnek is rossz. Az első napokban nevettünk egymásra, ha összetalálkoztunk a sorstársainkkal, később már csak morcosan biccentettünk. Érezhetően paprikás volt a hangulat.
A kedves munkásemberek kivertek egy karóra drótozott slagot a kert közepére, hogy onnan hordhassuk vödörszám a vizet, majd elvonultak gondolkodni, hogy mit tehetnének. Kiszállt az újság munkatársa, körbefotózta a kertet, a lakókat, a csövet, és megjelentettek egy cikket: „Tizenhét lakás víz nélkül!” címmel. Ahhoz azonban ez sem bizonyult elégnek, hogy megoldást találjanak. Lincselésre készen melegítettük a vizet: fürdéshez, mosogatáshoz, kézi mosáshoz.
Így érkezett meg olasz családból származó szomszédunk, két hetes nyaralásából. Tőlünk próbált információt szerezni a helyzetről. Férjem elmesélt mindent, majd megmutatta a „kerti csapot”, amit használhat. Ekkor azonban egy olyan mondat érkezett felénk, amely sejteni engedi, hogyan vélekednek rólunk (nem akarok általánosítani, hiszen itt nem minden franciáról van szó, hanem konkrétan „A” szomszédról):
„Akkor most egészen otthon érezhetitek magatokat itt, ezekben a balkáni állapotokban!”
Zsebre tettük a megjegyzést, pozicionáltuk magunkat ennek megfelelően, megtudtuk, hol a helyünk. Minden magyarázkodás felesleges, hiszen egyértelmű, hogy fogalmuk sincs Magyarország helyzetéről, infrastruktúrájáról, fejlettségéről, annak ellenére, hogy saját bevallásuk szerint ők már jártak Budapesten. Lehet, hogy kempingeztek…
Pár hónappal később, mi, a Balkán szülöttei kétségbeesetten néztünk az óvoda falára kitűzött felhívásra, miszerint tetűjárvány van az intézményben. A tájékoztató szerint „egyszerű” a helyzet, le kell kezelni otthon a gyermekfejeket, majd: sipirc, vissza a tantermekbe, az élet folytatódik, a tetvestül-mindenestül. Mint magyar anyukáktól megtudtam, ebből nem csinálnak ügyet. C’est la vie!
Miközben a tetvektől tartottam, valami sokkal undorítóbb élősködő vert tanyát a lányomban. Egyik lázmérés alkalmával, egy nehezen túlvészelt éjszaka kellős közepén, három jól megtermett cérnagilisztával néztem farkasszemet, amint masíroztak szépen sorban kifelé, az én kislányom fenekéből. Kukacfóbiám van. Ez tény. A háziorvos pedig csak nevetett, és felírta a szükséges gyógyszereket. Két hét kúra, és extra higiénés körülmények teremtése várt rám.
Szinte három nap sem telt el – amikor én még felzaklatott állapotban a gilisztalétben éltem -, máris jött a következő, mintha rendelésre kérnénk. A szomszéd településen rüh ütötte fel a fejét (később megtudtam, hogy nem egyedül ebben a régióban)!
Természetesen, én már mindenhol viszketek, mert vizionáltam magamnak a tetű – giliszta – rüh „szentháromságát”.
Magyar-honban ezeket a betegségeket elkapni ciki (és finoman fogalmaztam), pedig a Balkán paradicsoma elvileg az az ország. A franciák ebben is lazák, egy legyintéssel elintézik, és elfogadják, hogy most ezt kapták, tehát ezt kell megoldani.
Nem tagadom, hogy sértett, miszerint van, aki úgy véli, mi jöttünk civilizálatlan országból, miközben nálunk ilyen kórságokról hallani sem lehet (ami nem egyenlő azzal, hogy nem is létezik…), itt pedig évente minimum egyszer előfordul.
Ahogy azonban álmatlan éjszakákon gondolkodom, felmerül bennem egy kérdés: Nem lehet, hogy mégiscsak ők csinálják jól? Ezt is…
Hát nálunk az iskolában a múltkor bolha volt, én is rögtön el kezdtem viszketni, amikor a felhívást elolvastam. Szerencsére a gyereknek nem jutott belőle 🙂