Szerző: Manoe

 

Idén is túléltük a Királyok Ünnepét.
Ez az az ünnep, mely éveken át ámulatba ejtett, amitől felnőttként ismét elvarázsolt gyereknek éreztem magam, ráadásul egy új országban. Mivel sokáig én voltam a legfiatalabb családtag, így nekem jutott ki a megtisztelő szerep, hogy az asztal alá bújhassak és a „kié legyen a következő szelet” kérdésre kiordítsak a négylábú faházból. A francia család sosem csalt, a királyi sütiszeletek olyan sorrendben lettek kiosztva, ahogy én a neveket diktáltam az asztal alól. A hagyományt tisztelni kell, kérem szépen! Izgatottan majszoltam a mandulás gyönyört, titkon remélve, hogy én harapok majd az idétlen figurára, legrosszabb esetben a párom, ezzel biztosítva királynői trónomat. Annyira ízlett a királyi sütemény, hogy észrevétlenül lopkodtam a lehulott hajtogatott tészta maradványokat. Ennek úgy 12 éve.

Mióta gyerek van a háznál fordult a kocka. Én vágom a szinte nyiszálhatatlan hajtogatott süteményt létszám szerinti részekre, miközben a türelmetlen törpék vihognak az asztal alatt. Sokáig tart a művelet, mert én igenis csalok és óvatosan felemelgetem a szeletek felső tésztarétegét addig, amíg a keresett porcelán figura ki nem bukkan. Ha szerencsém van belevágok, és ilyenkor elég csak az egyik szelet közepébe nyomkodni. Persze azt előre tudom, hogy kinek a tányérjában fog landolni az a bizonyos szelet. Nincs itt semmi igazságtalanság, minden gyerek legalább egyszer megkapja azt a fránya figurát. A békének ez az ára egy többgyerekes családban.

 

Idén először úgy gondoltuk, hogy ideje megtanulni a gyerekeknek, hogy mi az élet és nem baj ha megismerkednek az első „királyi” csalódással. A szerencse úgyis forgandó. Vagy nem. Két nap egymás után haraptam rá én (a tömött fogaimmal) a tömör gyönyörre. Két nap egymás után meredt rám négy csalódott szempár mikor a fejemre került a béna papírkorona. Második nap annyi szerencsém volt, hogy 8 személyes sütemény került az asztalra (a szokásos 6 személyes helyett), amiben két figura is volt, igy lett egy második királynő is, amit a három lánygyermek erősen díjazott. A fiam jól járt, megkérdőjelezhetetlen királyi szerepet kapott (miután kacsintva odasúgtuk a hugicának, hogy tegye már meg, hogy inkább bátyust választja a négy hónapos öcskös helyett, aki igazán magasról legyintett a királyi posztra és az ezzel járó csillogó papírkornára).

A sok gyerek hátránya, hogy sokszor kell királyi süteményt tenni az asztalra. Az elsőt szokás szerint a pékségben veszem, borsos áron (16-20 euró körül). Sütőben melegítem, és pontosan január 6-án kerül az asztalra. Lelkendezés, oáció és óriási érzelmi kitörések fogadják. Vágyakozva eszem, mert szeretem a benne rejlő mandulás krémet és régi szokás szerint felcsipegetem az utolsó morzsákat is. Ha valamelyik gyerek nem tudná befejezni, én készségesen feláldozom a fogyókúrámat és megeszem a maradékot. A másodikat legtöbbször már élelmiszerüzletben szerzem be, és örülök neki, hogy 9-10 euróért is aránylag finomat lehet kapni. Az egyszerűség kedvéért sokszor már mikrózom, és sajnos a szeletelési művelet jóval nehezebb az ipari hajtogatott tészta minőségének köszönhetően, ezért speciális recés késsel vágom. A morzsák már a tányéron maradnak, és ideges vagyok ha nem eszi meg minden gyerek a részét (ezért kértétek?). Néha sóher indíttatásból a maradék félszeletek felső tésztarétegét leszedem és kulturált látványnak nem mondható módon lerágom a mandulás masszát. Az utolsó sütemény(eket) kizárólag élelmiszerüzletben veszem, legtöbbször „egyet fizet kettőt kap” akció keretén belül, pár napon belüli lejárati időnek örvendve. A gyerekek lelkesedése már csak annak köszönhető, hogy figuragyűjtő módba léptek, így megy a versengés hogy “kinek van több idén?” (abból a szar mütyürből). Legtöbbször már akkor fintorgok a mandulaillattól, amikor kiveszem a süteményt a mikróból. Hiába fenyegetem őket előre, minden gyerek első dolga, hogy felemeli a felső tésztaréteget, így semmi ünnepi hangulat nincs, mert rögtön tudjuk ki a király vagy királynő. Az illat már messze nem vált ki pozitív ingert az agyamban, jobban örülnék egy csokoládétortának, mint ennek a száraz tésztás valaminek, de ha választhatnék, legszívesebben már inkább desszert nélkül végezném az estét csak az én tányéromba ne kerülne ez a büdös mandulás lepény. Sajnos sokszor már az eredeti íz sincs meg, a tömeggyártás utolsó példányainak egyikét erőltetjük le a torkunkon és jobb esetben még épp nem járt le a gépi csomagolás szerint. A tányérokból vastag morzsarétegeket és „megették” imitációkat zúdítok a kukába, már eszembe se jut maradékot enni. Ilyenkor minden évben eldöntöm, hogy jövőre már csak almás, körtés vagy csokoládés változatot veszek, de a végén mindig a hagyomány győz, mert a gyerekek akármilyen rosszak is, szeretik a hagyományt. Így valószínűleg jövőre is eljátsszuk majd ezt az ördögi kört a tradicionális, francia, mandulakrémes királyi süteménnyel.