Nagy álmunk vált valóra azon az áprilisi éjszakán, amikor magunk mögött hagyva Magyarországot, megkezdünk utunkat az ismeretlenbe: a gallok földje felé. Joggal éreztük, hogy a Kánaán vár ránk. Sok családdal ellentétben, nekünk abban a szerencsében volt

részünk, hogy egy gondosan, és jól előkészített életbe ülhettünk bele. Adott volt minden: állás, biztosítás, nyelvoktatás, lakás, költöztetés. Nekünk csak magunkat kellett hozni, s mi azt gondoltuk, ez a legkevesebb.

Bepattantunk a kis Suzinkba, három éves kislányunkat dönthető ülésbe kötöttük, körberaktuk mesefilmekkel, könyvekkel, szendvicsekkel, innivalóval, és „uccuneki”, nevetve indultunk a várva-várt nagykalandunkba. Közel egy éves szervezés előzte meg a kiköltözést, így érthető volt az izgalom.

A nevetés azonban nem tartott sokáig. A közel 18 órás út első órájában a kis kocsi döcögni kezdett alattunk, s mindenféle villogó lámpákkal üzente, hogy valami nem stimmel. Ha jól emlékszem talán negyven kilométert tehettünk meg addigra. A szerviz, ahonnan egy héttel azelőtt kihoztuk – teljes átvizsgálás és műszakiztatás után -, szombat este elérhetetlen volt. Több telefonhívást követően kiderült, hogy „csak” ABS nincs az autóban mostantól, de azért továbbmehetünk.

A lelkesedésünk visszatért, bár az a pici nyomasztó érzés, amit az induló közjáték okozott, bennünk maradt. Róttuk a kilométereket, néztük a GPS számlálóját, bár még bőven ismerős terepen haladtunk. Közben többször megálltunk, még egy bevásárlóközpontba is beugrottunk, jó magyarokhoz híven; biztos, ami biztos alapon vettünk még ezt-azt, ki tudja, mit lehet kapni azoknál a franciáknál.

Valahol Ausztriában a lányunk elaludt, betakargattam, beállítottam az ülését, s kényelmesen dőltem hátra. Egy rizikófaktor kipipálva, hiszen ha a gyermek átalussza az út nagy részét, ránk is könnyebb túra vár. A nyugalom – izgatottság – lelkesedés hármasát az egyik német (fogalmunksincsholjártunk) autópályán hagytuk el. Az út egyhangú volt, mi fáradtunk, és bár tudtuk, hogy jó irányban haladunk, a sötét ismeretlenben teljesen elveszítettük a térérzékünket.

Bár terv szerint alvás nélkül kellett megtennünk az 1500 kilométert, váltott vezetéssel, nem sikerült. Németország olyan nagy, amikor az ember saját lábbal mérve akarja átszelni, ráadásul éjszaka, hogy kénytelenek voltunk parkolót keresve megpihenni. Egy órát aludtunk, reggel fél hétkor úgy pattant ki a szemem, mint aki minimum nyolc órája durmol. Horkoló férjemet oldalba vágtam, hogy helyet cseréljünk. Elindultam, noha a megbeszélteknek

megfelelően nekem csak a német-francia határon kellett átvennem a volánt. Óriási meglepetés volt, hogy 5 kilométerrel később beléptünk Franciaország kapuján.

Mondhatnám, hogy innen egyenes utunk volt Párizsig, de azért várt még rám egy kisebb megpróbáltatás. Közel két hónapos jogsimmal csalinkáztam be a fővárost körülölelő öt sávos körgyűrűbe, mit sem sejtve. Levert a víz, elkapott a pánik, sikítani akartam (ha nincs

ott kiscsemeténk, biztosan meg is teszem). Fogalmam sem volt, hogy éppen melyik sávban kellene lennem, vagy ha tudtam is, oda nem fértem be (nyilván elvártam, hogy legalább háromautónyi helyet hagyjanak nekem a sávváltáshoz).

Okos GPS azért elvezérelt miket a megadott címre, fáradtan, koszosan, elcsigázottan szálltunk ki. Ismét rájöttünk, hogy hiba volt éjszaka utazni, hiszen kisgyerek átaludta, kipihente magát, nekünk azonban így esélyünk sem volt ledőlni napközben. Kipeckelt szemekkel étterembe vittük, pizzát ettünk, sétáltunk egy nagyot, és a panzióba érve zombikként zuhantunk az ágyba. Volna. Csakhogy lánykánk szeme begyulladt, ömlött belőle a sárgás, ronda trutyi. Mint később rájöttünk, kisasszony lába valahogy-véletlenül lehúzta az ablakot résnyire, mi pedig nem vettük észre. Huzatot kapott, ergo kamillát akartam, de rögtön. Férjet nulla nyelvtudással szalajtottam a gyógyszertárba, ahol meglepetten néztek rá. Kamillát természetesen nem tartanak. Különben is, a teával nem szemet borogatunk, hanem torkot. Kaptunk egy-két vacakságot, amelyek – naná, hogy – nem segítettek. Így két nappal később a háziorvosok egyikével is találkoztunk, akinek köszönhetően végül egy hét alatt megjavult a szemecske.

A vasárnapi érkezést követően, hétfő reggel állt meg bérelt lakásunknál a kamion. Aztán továbbment, mert kihívták a rendőrséget, forgalom-feltartás okán. Szerződésüknek megfelelően, nekik kellett kipakolni, két nap alatt. Aznap éjszaka már a lakásban aludtunk, az összerakott kanapékon, dobozhegyek között, porban. Aznap éjjel rájöttünk, hogy allergiásak vagyunk az elektromos fűtésre, és arra is, hogy bár szeretünk hidegben aludni, nem ennyire.

Pakolni próbáltam, de semmit sem találtam. A kirámolt dobozok tartalma nem ugyanabba a szekrénybe vándorolt vissza, mint ahonnan kibújt még otthon. Egészen elképesztő helyeken bukkantak fel tárgyak. Varrós anyag a fürdőszobaszekrényben, takarítós flakon a pohárban, iratok a cipős szekrényben. Kedd reggel a leragasztott dobozokban kerestem a kávéfőzés kellékeit. Egy órán keresztül. A kiöntő, amibe belefolyhatott volna az életet adó nedű, csak majd csütörtökön találta meg a kávéfőzőt.

Kedd délben már toporzékolva álltam az ajtóban, magyarul káromkodva (szerencse, hogy itt ezt bármikor megtehetem, senki sem érti), hogy tűnjenek el a lakásból a költöztetők. Nagyobb

bajt csináltak, mint hasznot.

Szerdán a férjem belibegett új munkahelyére, tisztán, jólfésülten, vidáman, maga mögött hagyva a káoszt, amely közepén ültem a lányommal. Míg ő finom francia ebédet fogyasztott, mi főtt rizst (mert azt találtam meg). Ő a rendben, tisztaságban dolgozott és kokettált, mi a kupit próbáltuk felszámolni, és senkihez sem tudtunk szólni.

Csütörtökön (miután szerda éjjel semmit sem aludtam pakolás okán), azt mondtam a férjemnek:

„Ha nem szégyellném, hogy négy nap után feladom és elválok, esküszöm, megtenném! De így csak jövő héten hagylak el!”

Pénteken már sírtam, mindannyian betegek voltunk. Szombat-vasárnap pedig mentettük, amit lehetett: otthont, házasságot, gyereket, lelkeket.

Bár a mentés közel sem ért véget, azért sikerült! Már 9 hónapja, 14 napja és 3 órája itt lakunk, a franciáknál. De ki számolja?! 😉