A Szerelem hálójában az én kedvenc filmem. Amikor Fanni lányom (kamasz, minden velejárójával) meghallja a címet, kifut a világból, de akárhányszor elmegy a TV előtt, pár percre mindig lehorgonyoz, mert ugyanúgy magával ragadja a történet, mint ahogy engem. Immár 15 éve. Már 15 éve, hogy ez a film újra összehozta Meg Ryant és Tom Hankset Nora Ephronnal, és a triumvirátus megalkotott egy újabb remekművet, nők milliói legnagyobb örömére; hiszen 1993-ban, ASzerelem hullámhosszán (Sleeples in Seattle) hatalmas kasszasiker volt az egész világon.
Hányszor néztem végig ahogy Kathleen és Joe egymásba szeret e-maileken keresztül? Nem tudom, talán 100-200-szor, hiszen minden évszakban aktuális, ősztől tavaszig (nyáron ki néz filmeket gyerekek mellett a szünetben?), a színek, a hangulat mindig segít rövid időre kizökkenteni a valóságból. Egy picit én is az Uppet East Side-on sétálok Halloween tökkel a kezemben, én is karácsonyfát díszítek és elment Édesanyámra gondolok. Tavasszal a napsütéses piacon válogatom az almát. Imádom New Yorkot. Egy más világ, és az ilyen film mindig eszembe juttatja, mennyire hihetetlenül színes, élettel teli tud lenni ez a hatalmas betontömbökből álló sziget.
Hogy maga a film mennyire aktuális napjainkban? Hát elég megnézni, hány randi weboldal készült az elmúlt években és ez micsoda pénzt hoz megvalósítóinak. Persze 1998 óta az internet sem ugyanaz. Emlékeztek még, amikor az internet még betárcsázós volt? Én emlékszem (jaj!) ebből is érzem, hogy öregszem. 😀 A mai fiatalokból értetlenséget vált ki, de nagyjából hasonló az érzés, ahogyan Kathleen Joe e-mailjeit várja. Elég, ha csak serdülő lányom arckifejezését figyelem, ahogy cicereg a telefonja. You got mail 😀 Ugyanaz az öröm, ugyanaz az arckifejezés, csak nem e-mail, hanem snapshot üzenet. Nekem annak idején egy kacsa mászott elő a semmiből, és kezdett gágogni, amikor e-mailem érkezett. Egyik nap, miközben százakárhanyadszor néztem a filmet elgondolkoztam, vajon ha most forgatnák, hogyan is nézne ki ez a történet?
1. Joe és Kathleen a 30-on felettiek chat szobájában ismerkednek meg. Ma valószínűleg egy randi weboldalon történne ugyanez. Elképzelem Kathleen profilját. (“Elrévedezek olyan szavakon, mint: csokor kihegyezett ceruza, pediglen, pórul jár, boldogság. A büszkeség és balítélet a kedvenc könyvem, és találkoztam már metróban eltévedt lepkével is!”)
2. Az első jelenetben Kathleen pasija Frank elmeséli: “Az összes dolgozó computer-éről törölni kellett a pasziánsz programot Virginia államban, mert 6 hete nem dolgozott senki.” Ezen mindig nagyokat mosolygok. Ezt ma valószínűleg az Iphone-on lógó barátnőim tudnák überelni Candy Crusht játszva. Csodálkozom, hogy még van munkahelyük és életük. 😀 Fanni reakciója: “Mi az a pasziánsz program? He?”
3. Másik nagy kedvencem: “A Starbuks típusú kávézóknak semmilyen egyéb célja nincs, mint a döntésképteleneket egyszerre 6 döntésre késztetni egyetlen csésze kávéért. Szimpla, dupla, híg, erős, koffeines vagy koffeinmentes, zsíros vagy zsírszegény stb., stb. Szóval azok, akiknek fogalmuk sincs róla, kik is ők valójában és mi a fenéhez kellene kezdeniük magukkal, mindössze 2 dollár 95 centért nemcsak egy csésze kávét kaphatnak, de egy teljesen határozott öntudatot is. Egy dupla koffeinmentes cappuccionót.” Hm, szerintem ez semmit nem változott.
nolink]
4. Aztán ez: “De mi lesz, ha be kell zárnunk? Soha nem találok még egy ilyen félállást. És ha nem tudom fizetni a lakbért, akkor el is kell költöznöm. Brooklynba!” Tényleg elég lenne ma egy részmunkaidős állás, hogy fedezzen egy New York-i albérletet? Szerintem még egy brooklyni albérlet sem jönne ki belőle, legalábbis amennyire a mostani árakat ismerem.
5. Imádom a könyveket, a gyerekkönyv részleg a kedvencem. Amikor belépek egy boltba, és megcsap a könyvillat, mindig ez a mondat jut eszembe: “Mert, ha az ember gyerekként elolvas egy könyvet, az élmény az identitása részéve válik… elragadtattam magam.” A filmben Kathleen varázslatos gyermekkönyvboltját, a “nagy és gonosz Fox könyváruház” veszélyezteti, azaz Joe, aki a Fox könyváruház tulajdonosa, de ha ma forgatnák ezt a filmet, mind a ketten ugyanabban a süllyedő hajóban eveznének, és az e-könyveket kiáltanák ki a kultúra gyilkosának.
Szóval, mondtam már, hogy ez a kedvenc filmem?
nolink]
*America Online. “… Sok amerikai számára a kilencvenes évek közepén az AOL volt maga az internet…” (Wikipedia)
Pillekendő vagyok és édeshármasban éldegélünk Magyarországon, a fővárosban. Azt nem mondom, hogy világéletemben anya szerettem voltam lenni, mert volt idő, amikor még ez a kérdés egyszerűen nem foglalkoztatott.
Aztán amikor pedig már érdekelt a dolog, onnantól sok hosszú év telt el, amikorra tavaly áprilisban a kezemben tarthattam az édes kis pillekönnyű pelenkásomat. Azóta egyszer úgy érzem, hogy röpül az idő, másszor pedig azt, hogy csigalassúsággal telnek a napok, amikoris a napjaim pont ugyanúgy telnek, és néha milyen rém unalmasak. Ne értsetek félre, nem a kislányomat unom, csak például az ő játékaival való játszás, bababeszélgetés, bújócskázás stb. nem egy szellemi kihívás, nem magyarázom tovább, itt jobbára anyukák vannak, szerintem értitek.
Astrid M: Szuper anya vagyok!
Első gyermekes anyukaként néhány dolgot nagyon könnyen éltem/élek meg, néhány dolog pedig igazán nagyon nehéz és bonyolult számomra.
Egyrészt anyukának lenni egy folyamatos odafigyelés, tervezés, és újratervezés. Soha senki nem mondta, hogy napról napra mennyit kell kombinálni, aszerint, hogy mikor kelt föl a gyerek, mikor tízóraizott, mennyit evett, mennyit aludt, mikor menjünk sétálni, mikor lehet/kell jobban lefárasztani, avagy pihentetni, hogy a végén jól jöjjön ki az esti fürdés-etetés-altatás-alvás kombó, és minél kevesebb felébredéssel próbáljuk meg átvészelni az éjszakát, mert ezidőtájt az alvásidő roppant mód értékes, felnőtteknek is! Miközben persze amikorra már úgy érzem, hogy kiismertem, akkorra eltelik egy-két hónap és új szokásai lesznek, máshogy eszik, máshogy alszik, de a lényeg, amit a védőnő hajtogat folyamatosan, hogy én ismerem a saját kisbabámat!
A másik kérdés, ami azóta foglalkoztat, hogy a lányom már nem csak tápszert/anyatejet eszik, a mikor, mit, mennyit, mikor elég, mikor adjak még mást is, ha még a nálam lévő utolsó falathoz is nagyon lelkesen nyitogatja a száját. Mert persze, a kezdő hozzátáplálással minden könyv, internetes oldal csurig van, alma, őszibarack, krumpli, stb., na de aztán? Ha végigkóstoltattunk vele mindent, és tudjuk mit szeret, mit nem, és elkezdünk egy étkezést kiváltani, majd a másodikat. Akkor mi a jó mennyiség, mi a jó állag? Erről nem szól semmi, pedig vonalvezetőnek egy nagyon okos és hozzáértő ember megírhatná, hogy nap, mint nap, étkezésről étkezésre mit és hogyan adjunk, hogy korának megfelelő legyen és változatos is? Rögtön receptekkel teli, amihez legyen mindig otthon fürjtojás és szárított medvetarkó is…
Mivel nekem a témában sok segítségem nincs – a védőnő kezdő, nem valami hozzáértő, bármelyik kérdésemre az a válasz, hogy minden úgy jó, ahogy az anyuka csinálja, ettől a választól pedig falra mászok, illetve most már nem kérdezek – a másik pedig, hogy a családban sincsenek azokat a mindentudó, és mindenhez értő megmondó emberek, akik azt mondanák, hogy ezt vagy azt így vagy úgy csináljam, 50 éve is ez volt a módi – ezért bevallom, sok információt gyűjtök a különböző ‘karikás’ bébiételekből (6. hónapos kortól, 8. hónapos kortól…).
Ugyanis vannak olyan napok, amikor a baba tornázós programja miatt egyszerűen nem érek rá ételt készíteni, ilyenkor bizony biztosan üveges ételt kap. Sőt, én nem voltam az az előrelátó szuperanyuka sem (pedig karácsonyra Jézuska hozott szuperanyuka pólót is), aki nyáron azért vett volna egy 220 literes fagyasztót, hogy az idénygyümölcsöket, zöldségeket sorra felvásárolja a piacon, azokat lefagyasztva, egész télen változatosan étkeztesse a csemetéjét. Az én lányom azokat a friss gyümölcsöket kapja, amit ilyenkor lehet kapni (alma, körte, banán kb.) és a változatosságot pedig a bébiétel adja (pl. áfonya, mangó, meggy, szilva). És hogy és mikor jutunk el oda, hogy kb. azt eszi, mint amit mi, maximum kevesebb sóval, fűszerrel?
amelienouhad.com
És miért vannak olyan éjszakák, hogy egyszer felkel inni, aztán mindenki alszik a reggelig, másszor pedig 3 órától ordít, ha vízszintes helyzetbe teszem, gagyarászik és röhigcsél, ha függőlegesbe, úgy két órán keresztül?
Aktuális heti problémám, hogy a védőnő szekál, kezdjem el pohárhoz szoktatni. Jó. Nosza, vettem egy ilyen csőrös tanulópoharat, és minden étkezés után, amikor inni szokott, abból kezdtem volna itatni. Rágókának nézi a csőrt és csak csikorgatja azon a kis édes, fog nélküli ínyén. Mikor fog rájönni, hogy ha egy picit megszívja, úgy mint a cumisüveget, akkor jönni fog belőle a víz?
Nehéz az anyaság, buktatókkal teli. Nem bántam meg, dehogy, életem legnagyszerűbb csodája Ő. De ha tehetném, és újrakezdhetném, az biztos, hogy legalább 8-10 évvel előbb szülnék, hogy adjak lehetőséget annak is, hogy nagyon hamar jöhessen egy kistestvér, vagy várhassak pár évet, amíg újra megérik a gondolat, vagy csak egyszerűen hiányzik az áfonyás kakis pelus illatorgiája.
Picit előbb érkeztem. Éppen szünet volt, rohangáltak a kis elsősök, másodikosok az udvaron. Az enyémet gyorsan, pillanatok alatt észre lehet venni. Keress egy kék biciklis bukósisakos csetlő-botló kisfiút, aki hatalmas mosollyal az arcán focizik a “nagyokkal”. A nagyok beengedik a játékba. Figyeltem, ahogy fut a labda után, egy kisfiú neki passzolt, és az én káposztafejűm hatalmas luftot rúgott. Edi elesik. Két fiú kineveti. Szívem összeszorul. Kezem ökölben. Vagy öt kislány rohan Edi “megmentésére”. Segítenek neki felállni, leporolják a nadrágját, és miután elhangzik az “allez Edu” (magyarul: hajrá Edu!) felkiáltás a játék folytatódik. Kezem elernyed, mosoly az arcomon. Integráció. Még ízlelgetem ezt a dolgot, pedig már öt hónapja benne élünk.
Az én 7,5 éves Edim szeptemberben iskolás lett. CP-s, azaz 1. osztályos. Hetek kellettek mire belerázódtunk. Ma már óramű pontossággal mennek a reggelek. Szinte egyszerre ébredünk reggel 6-kor, és amíg én elkészülök, addig Edi leveszi az ortézisét, felteszi a szemüvegét és csendben az ágyban ülve várja anyát. Nem csapunk zajt, nem ébresztjük fel a többieket. Még csak háromnegyed 7 van, Fanni már készül, de Emma és Csuvibaba még alszik.
Pisi, öltözködés, reggeli. Közben megbeszéljük az aktuális programot, most éppen az úszás van terítéken. Nagy örömmel megy az uszodába, ami Franciaországban kötelező első osztályos “tantárgy”. Emmáék áprilisban kezdik, Ediék már januárban nekiugrottak. Edi imádja a medencét, hála a gyógytornának az uszoda 16 hónapos kora óta természetes közege.
Tehát öltözködés, azután reggeli, még mindig csendben, halkan, hamarosan érkezik Jeremy az iskolabusszal és máris indul a nap. Edi minden reggel 7.15-kor beül a sulibuszba, és indul a napi buli számára. Hatalmas mosollyal az arcán startol, és fáradtan, de annál hatalmasabb mosollyal érkezik haza minden délután 5-kor. Ilyenkor szegénykémnek már csak arra van ideje és ereje, hogy megvacsizzon, megfürödjön, és amíg a többieket fürdetem, leckét ellenőrzök, babát etetek, még eltologatja az autóit. Fél 8-kor mese, és 8 órakor az igazak álmát alussza.
Tehát túl vagyunk az első trimeszteren, és a többiek bizonyítványát már volt szerencsém látni. Míg alsó tagozatban ABCD betűkkel és szöveggel értékelnek, addig a felsősöknél és a gimiben jegyeket osztanak és persze a szöveges értékelés sem maradhat el.
Edinek ilyen nincs. Legalábbis egyelőre. Iskolás, igazi iskolában, de speciális osztályba jár. Első osztályos, de messze nem az első osztályos gyerekek elvárásaival szembesül. Tanul, miközben fejlesztik, fejlesztik és közben tanul. Minden pillanatban. Gyógytornásszal, logopédussal, pszichomotoros fejlesztővel, pszihológussal és persze tanító nénivel.
Január elején megérkezett a levél, miszerint járuljak a tanító testület elé, hogy a gyermek eddigi teljesítményét értékeljék, és megbeszéljék velem a következő trimeszter feladatait, terveit.
A tanáriban várt az iskolaigazgató, tanító néni, a családsegítő, az osztály doktor nénije, az integrációs program vezetője (ők mind ismerősök, hiszen napi, heti, havi kapcsolatban vagyunk) és persze a megyei főmufti sem hiányozhatott a buliból.
Edi heti órarendje kicsit sem unalmas, de jól szervezett, és egyelőre a gyerkőcök jól bírják. Tény hogy a szokásos 6 hét végére már elfáradnak, de ez a “normális” gyerekeimnél is így van, annyira nem meglepő. (Franciaországban a nagyjából 6 hetes tanítási ciklus után 2 hét szünet következik, feltöltődés jár a kölköknek.)
Órarend
Átbeszéltük a teljesítményét a beszéden keresztül, valamint a matematikán, sporton és minden fejlesztő tevékenyégen elért eredmenyét is. Felvázolták, mi a következő cél, amit el szeretnének érni Edivel a következő trimeszter végéig. Sok-sok szó esett a beilleszkedésről, iskolai magatartásról, és igazgató bácsi nagyon nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy amennyire aggódot még augusztusban. mielőtt elindult volna a project, most annyira boldog, mert láthatóan nagyon jól műkődik, és teljes a siker, és örül, hogy az ő iskolája részese lehet ennek a programnak.
Biztosítottam róla, hogy nála már csak én vagyok boldogabb. Egy évvel ezelőtt abszolút kilátástalannak tűnt Edi jövője, de ezáltal a program által már messze nem vagyok olyan pesszimista, mint pontosan 12 hónappal ezelőtt. És félre ne érts kedves olvasó! Tisztában vagyok vele, hogy Edi nem lesz atomfizikus, sőt, azt sem tudom, hogy valaha képes lesz-e önálló életre. De 4 hónap alatt megtanulta a 6 fogalmát (6 keksz van az asztalon, elveszek belőle 3-at, mennyi marad?), a nevét felismeri leírva, egy pár betűt felismer, verseket es dalokat énekel érthetően, artikulálva, megismeri a színeket, nagyjából egyenes vonalat tud húzni, és még sorolhatnám mi mindent tanult az elmúlt hetekben. És én mosolyogva, szeretettel telecsorduló szívvel dőltem hátra és hallgattam a körülöttem ülő embereket, akik a kisfiam képességeit, ügyeskedéseit, bénázásait ecsetelték majdnem 1 órán át.
Lehetőségem nyílt beszélni a pszichológussal, és elbeszélgettünk a testvérekről, Edi helyzetéről a családban. Valószínúleg az Eglantine effect hatására felajánlottak egy “testvér programot”, aminek keretein belül szeretne elbeszélgetni Edi nővérével és húgával (nyilván nem Csuvival 🙂 ) Ediről, a helyzetükről, és úgy általában az életükről egy sérült tesó mellett. Majd mesélek erről is…..
Megfizethetetlen, amit anyánktól kapunk útravalónak!
Az alábbi videót a XXII. Téli Olimpiai Játékok alkalmából készítették, amelyet az oroszországi Szocsiban rendeznek meg 2014. február 7. és február 23. között. Több nagynevű amerikai vállalat fogott össze, hogy megvalósítsák ezt a megható reklámot (ld. videó végén a szponzorokat).
A szülőknek fontos szerepük van gyermekük életében, erre nem egy reklámnak kell emlékeztetnie bennünket, de a videó ötlete attól még jó. A reklám arról szól, hogy minden megvalósítható, soha nem szabad feladni, minden ember a lépcső aljáról indul felfelé.
Köszi Anya és Apa, hogy hozzásegítettetek álmaim megvalósításában!
Füles még csak pár hónapos volt, amikor a francia dédi arra bíztatott, hogy vigyem a gyereket ludothèquebe*, azaz a városi játszóházba. Fogalmam sem volt, mi lehet az, ezért elkisért és megmutatta hol van. Éppen zárva volt, ezért nem tudtunk bemenni, csak bekukucskálni. Ennél fogva én tovább bizalmatlankodhattam, hogy minek vinném a gyerekemet oda, hiszen még csecsemő, megfordulni sem tud. Ha jól emlékszem, totyogós volt, amikor végre be merészeltem menni a játszóházba. Igazából a gyerekre kentem, hogy még úgysem tud semmit (első gyerekkel járó zöldfülűség), de az igazi ok az volt, hogy nem beszéltem még jól franciául és ezen elég sokat szorongtam, hát ezért nem mertem közösségbe menni. De egyszer végre beirattuk a gyereket és elkezdtünk rendszeresen járni a játszóházba. Utána már csapkodtam a fejem a falba, hogy miért nem jöttünk korábban, hiszen ott legalább volt kihez szólni makogni, nem kellett többé magányoskodni, ugyanis akkor még a párizsi agglomerációban éltünk, egy alvóvárosban, ahol még rühes macskák sem sétáltak az utcán, embert aztán meg pláne alig lehetett látni. Egyenes út vezetett a beforduláshoz, a teljes izoláltsághoz. A baj az (is) volt, hogy Dédi azt mondta, hogy ott kell hagyni a gyereket, míg én fodrászhoz megyek (hm, nyilván nem tetszett neki a frizurám… nem tüsi és nem égő csipkebokor a színárnyalata, mint az övé, hanem félhosszú és gesztenyeszínű, teljesen átlagos), ettől is rettegtem, mi az, hogy otthagyom a pár hónapos csemetét? A ludothèque viszont nem erről szól, hanem pont az ellenkezőjéről: a szülő vagy az “anya-asszisztens” (assistante maternelle) ott marad a gyerekkel, ő felügyel rá (a felnőttre pedig a játszóház alkalmazottja, néhol túlságosan is katonásan… Volt, hogy ránk szóltak, hogy ne beszéljünk olyan hangosan az olasz anyukával 🙂 , persze zömében nagyon kedves az őrszem személyzet). A dédi valószínűleg az “halte-garderie”, azaz gyerekmegőrzőre gondolt akkoriban, ahol valóban ott lehet hagyni a gyerekeket pár órás szakképzett felügyelőkre. A franciák pár hónapos csecsemőt is szívbaj nélkül beadnak, heti rendszerességgel. Dédi 82 éves, sokszor összekeveri a hamut a mamusszal, ezért nem lehet rá haragudni és tényleg ő volt az egyetlen, aki szárnyai alá vett, amikor Franciaországba érkeztem. A fiamat már pár hetes korától vittem a “ludóba” (így becézik a franciák), hiszen a naggyal nem maradhattunk otthon a négy fal között csak azért, mert újszülött érkezett a házhoz. Babarészleg is van, így ő már a kezdetek kezdetén jól szórakozott.
Jártunk tehát a ludóba, ahová időpontot kellett kérni, mert annyira népszerű volt, hogy nem fértünk volna el, ha nem lettünk volna betáblázva. Ahol most élünk, kevés a gyerek és rengeteg a nyugdíjas, az alapítványi játszóházban (amit én tarisznyás játszóháznak nevezek, mert olyan a közönsége: bakancs, szőttes, lobonchaj, hónaljszag… bocsánat az Eltésektől! De én is jártam oda, így talán kevésbé nyakaznak le. Mondjuk a hónaljszag nem Eltés tulajdonság, inkább francia… bocsánat a franciáktól, hogy szteretipizálom őket! De mit csináljak, elő-előfordul és még be is vallják fürdési nem szokásaikat). Ide nem kell időpontért kuncsorogni, jó, ha 5-6 gyerek összejön szerdánként, de olyan is volt, hogy összesen öten voltunk, én és a gyerekeim és a két felügyelő, na az úgy elég unalmas, hogy nem tudtak haverkodni a kölykeim más gyerekekkel. (A város 49,2%-a 60 év fölötti, 29,8%-a 30-59 év közötti, 11,7%-a 15-29 év közötti, 9,3%-a 15 év alatti.)
Franciaország szinte összes városában van ludotéka (eddig három különböző városban laktunk, mindegyikben volt). A legelsőt Dijonban nyitották meg 1967-ben és onnantól, mint futótűz terjedtek el. 1979-ben már 80, 2002-ben pedig már 1076 játszóház volt szerte az országban, ma ez a szám 1150-re nőtt és ebből 200 Île-de-Franceban található (2013-as adat szerint). Az ötlet Amerikából érkezett: Los Angelesben 1934-ben alapították meg az első városi játszóházat, onnan került át az ötlet Dániába (1959), amit Svédország követett (1963).
A ludotéka nem összekeverendő a gigantikus kereskedelmi központokban lévő játszóházakkal. A ludotéka ugyanis sok helyen ingyenes (városvezetéstől függ, lehetnek alapítványi, egyházi vezetésűek is), illetve ha fizetős, csekély összegbe kerül (mindenképpen jóval kedvezőbb az ára, mint a nagynevű kereskedelmi játszóházaknak). A koncepció mindenhol az, hogy a gyerekek szocializálódhassanak, ha nincs lehetőségük bölcsödébe járni, valamint az óvodába kerülés előtt is tanulhassák a társadalmi élet Velejáróit. Belső szabályzattól függ, hogy milyen idős korig fogadnak gyerekeket. Van, ahol 3 éves kornál meghúzzák a határt, van, ahol kisiskolások is látogathatják egészen születéstől fogva (a felnőttek játszóházát, a centre socioculturelleket most nem veszem górcső alá). A hangsúly nemcsak a gyerekeken van, hanem a kísérőjén is, nevezetesen az anyán, aki GYED-en van, vagy nem dolgozik és az “anya-asszisztensen”, nekik ez a hely azért ideális, mert így elkerülhetik a teljes izolációt: van kivel találkozniuk, van kihez szólniuk. Az anya-gyermeke állandó szimbiózisa is lazulhat kicsit, mert a gyerek végre játszhat mással is, mint az anyjával, például más gyerekkel és más felnőttel, így a más személyek iránti bizalomszerzést is tanulhatja, önállósodhat is, függetlenedhet az anyjától, integrálódhat a társadalomba. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a felnőttek traccspartiznak egymással, a gyerekek pedig játszanak. Ott a gyerekek másféle játékokat is kipróbálhat, mint amiket otthon birtokolnak, és ez azért is jó, mert nem kell felvásárolni a világ játékboltjait, ha a gyerek megunná a sajátjait. A gyerek mindeközben nemcsak megtanul játszani másféle játékokkal, hanem kölcsönadni másik gyereknek a játékszerét, várakozni, rendet rakni stb.
A játszóházban irányított foglalkozások is vannak. “Ébresztő” játékok (a híres “éveil”, amit Pamela Druckermann is emlegetett a Nem harap a spenót című könyvében, jelentése hozzávetőlegesen, játék, amely a gyerek érdeklődését kelti fel, fejleszti a gyereket), stratégiai játékok, szerencsejátékok, építőjátékok, természetesen kiskonyha a szituációs játékokhoz, de van tornaterem is (salle de motricité), sőt van, ahol medence is (volt szerencsénk egyszer-egyszer medencepartizni is) stb. A gyerekek az “atelierben”, azaz műhelyben a szezonnak megfelelő kreálmányokat készíthetnek, vattapamacsból hóembert télen, kartonból tökfejeket Halloween alkalmából, zsugorfóliából nyulakat Húsvétra stb. Karácsonykor, de akár más alkalomból is műsort rendeznek a ludóban dolgozók. Színházi zenés, táncos, bábos, előadást, nagyon jó hangulat szokott kialakulni.
A játszóházba általában a helyi lakosok járnak, sőt van olyan hely, ahová lakhelyigazolást kell vinni és csak akkor lehet menni, ha ahhoz a városhoz, kerülethez tartozunk, ahol a ludotéka található, így aztán barátságok is kötetthetnek. Volt olyan, hogy a szomszédasszony, aki addig még csak a köszönésemet sem fogadta, a ludónak hála szóba állt velem, onnantól fogva viszont már minden helyi pletykát is megtudhattam, ki, kivel, mikor, hol… Jótanács: ha új városba költözünk, kitünő lehetőség azonnal ismerősökre szert tenni, ha a ludóba kezdünk járni. Rengeteg idegen ajkú is jár oda és nemcsak Párizsban! 500 km-re Párizstól, egy óceánparti porfészek ludotékájába oroszok, litvánok, németek, angolok és magyarok járnak a franciákon kívül. Meg kell állapítani, hogy nyelvgyakorlásnak is remek helynek bizonyul.
A ludotékáknak van folytatása is, mégpedig a centre de loisires, azaz az iskoláskorú gyerekek és kamaszok iskolaidőn túli szbadidőközpontja, nekik is legyen hova menniük, hogy ne az utcán lődörögjenek, ne egész álló nap a TV, Wii, tablett előtt üljenek. Nincs vége, mert a felnőttek, nyugdíjasok részére is léteznek megoldások, például a centre socio-culturelek, azaz kultúrházak. Summa summarum, minden korosztálynak megvan a maga játszóháza Franciaországban.
* Magyarul ludotéka, ami a latin ludere, azaz játszani, és a görög thec szóból ered, ami depót jelent. Tehát eredetileg játéktéka és nem játszóházat jelent, és igaz is, hiszen játékokat is lehet kölcsönözni.
Szeretem a reklámokat. A jó reklámokat. Nem zavar, ha megszakítanak egy filmet egy ötletes reklámmal. Csokorba szedtünk néhány érdekesebbet, melyeknek a történetük is sokszor frappáns.
Az állatok bűbájosságát és szellemességét a reklámok világa már a 19. században is kiaknázta. Legtöbbször emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket, mondhatni pontosan úgy viselkednek, mint mi, emberek: érzelmeik vannak, és kifejezéseik emberiek, pontosan azért, hogy a célzott közönség azonosulhasson az állattal. Ezenfelül olvadozhat a fogyasztó, ha még cuki is az a bestia.
Kezdjük a kutyákkal!
Black & White Whisky (1890-tól, napjainkban is tart töretlen népszerűségük).
A whiskyt 1880-ban eredetileg “Buchanan Blendnek” nevezték el, atyja James Buchanan után. Egy egyszerű fekete üvegbe töltötték, és fehér címkével látták el, ezért hamarosan “Black & White” néven terjedt el, majd ez is lett a hivatalos márkaneve egy évtizeddel később. Buchanan, aki rajongott az állatokért, úgy döntött, hogy a két kutyája kitűnő választás a márka szimbolizálására: egy fekete Scottish Terrierrel és egy fehér West Highland Terrierrel adta el az italt.
Nipper, a His Master’s Voice kutyája (1909-tól a mai napig)
A His Master’s Voice eredetileg Francis Barraud festménye (1899), mely egy mechanikus gramofont hallgató Jack Russel Terriert ábrázol. A festő fivérének halálakor megörökölte Nipper nevű kutyáját és a gramofont is. Észrevette, hogy a kutya különösen figyelmes, amikor az elhunyt gazdi hangját hallgatja a régi lemezeken. Ezt festette vászonra.
1909-ben a “The Gramophone Company” felhasználta logónak a gramofont hallgató kutya képét és a festmény címét is.
Napjainkban a His Master’s Voice (HMV) Nagy-Britanniában és Kanadában könyv- és lemezkereskedő cég, a mai napig a gramofont hallgató kutya a logójuk.
Le Chat (1853-tól a mai napig)
Előfordulnak babonákkal felruházott házi kedvencek is. Vannak, amelyek szerencsét hoznak, mások szerencsétlenséget, de esetünkben nem ez játszik szerepet, hanem az, hogy a macska kifejezetten tiszta állat, ennél fogva nem csoda, hogy egy marseille-i szappangyártó, a Le Chat-t, azaz A Macska márkanevet választotta.
Toblerone mackó
Én eddig nem is tudtam erről: mackó rejtőzködik a Toblerone-n. Nem pusztán egy hegycsúcs a csoki szimbóluma, tudatalatti üzenete is van.
Berne-t a “medvék városának” is nevezik, tehát a csokimárka így tiszteleg a szülővárosa előtt.
Milka tehén (1901-tól, mai napig)
1890 körül jelent meg az első tejcsoki, és Neufchâtelben Philippe Suchard is piacra dobta a saját édesipari műhelyében megalkotott csokoládéját. A Milka márkanevet 1901-ben védették le és azonnal óriási sikere lett, amit a csomagolásának köszönhetett: egy fekete alapon fehér foltos tehén, háttérben lila alpesi táj, meglehetősen szembeötlő volt.
A tehén a jó minőségű hegyi tejet, valamint a zöld, tiszta legelőket jelképezi. A lila szín a finom gyengédséget, pontosan úgy, ahogy egy darab csoki elolvad a szánkban. Néhány évvel később a tehén megkapta a háttérszínt, azaz lila lett. Csak azért, hogy figyelemfelkeltőbb legyen.
Most vegyünk egy mély levegőt, mert a Duracell nyuszi következik, ami annyira találó volt, hogy más termékek is lenyúlták a rózsaszín plüssnyulat választották.
Energizer vs Duracell: a nyulak háborúja (1973-tól a mai napig)
1973-ban jelent meg az első rózsaszín, doboló Duracell nyuszi. A nyúl a bőséget és a munkabírást jelképezi az Azték kultúrában, ebből következik, hogy a Duracell elemek a (szinte) végtelen energiát szimbolizálják. Ez volt az 1982-es reklámüzenet.
Ez a rózsaszín nyúl boldogan élte mindennapjait, egészen 15 éven keresztül, míg 1988-ban a Duracell legfőbb konkurense, az Energizer hadat nem üzent: rózsaszín, doboló, napszemüveges Energizer nyúl formájában. Ezzel elindult a marketingháború.
A Duracell nyuszi kénytelen volt kitalálni valami újat, így kidobta a kis dobját és elkezdett sportolni; például futni, súlyzózni és hegyet mászni.
A marketingháborúnak köszönhetően a mai napig káosz uralkodik, nem tudni, melyik a jobb elem. Mindenki jól ismeri a rózsaszín plüssnyulat, ami mindennél tovább bírja, de melyik a jobb? Null, null. A fogyasztók nagy hányada azt gondolja, hogy a nyuszi egy és ugyanaz.
De még nincs vége! Franciaországban 2002-ben a Minute Maid narancslé rukkolt elő a rózsaszín nyuszival. A nyúl ráült a dobocskájára és narancslét ivott: “Mindenkinek vannak kis titkai!”. Tehát a nyúl nem az elemtől volt végtelen energikus, hanem a narancslétől. Nagyon jó reklám! Egyszerűen kihasználta a rózsaszín nyúl hírhedtségét.
És nemcsak Minute Maid kamatoztatta a rózsaszín nyúl kimeríthetetlen energiáját, hanem a Durexis. 😉
Mielőtt elhagytuk kis hazánkat, tájékozódni próbáltam itt-ott, mindenféle blog és fórum segítségével arról, milyen az élet magyarként, külföldön. Egyik fogas kérdés például az volt, hogyan ítélik meg (netán el) a franciák, egy kelet-európai nemzet fiát. Olvastam jót és rosszat, hideget és meleget is persze, így végső következtetésként ezekből – nagyon bölcsen – azt vontuk le, hogy majd meglátjuk! Mi adjuk magunkat, hátha szeretik az ilyen mentalitást is. Ha meg nem, hát nem.
A véletlen hozta, hogy egy kisebb nemzeti kavalkádba csöppentünk bele, már ami a lakóközösség származását illeti. Lengyel, olasz, német, örmény felmenőkkel büszkélkedhetnek a szomszédok, mi pedig minden félelmünkkel együtt, hamar megtaláltuk a közös hangot velük. Ebben nagy szerepet játszott nyáron, a társasház egészének életét is komolyan megterhelő két hét is.
Valami oknál fogva én azt gondoltam, hogy Párizsban szép az élet, és szép az idő. Nem akarok vádaskodni, hogy ki és mi juttatott erre a sztereotípiára, a fontos most az, hogy ez utóbbi, mindenképpen téves elmélet. Ugyanis Párizsban borzalmas az időjárás! Áhítozva vágytam a nyáron megszokott kánikulára, de az váratott magára. Helyette párás, szeles, gyakran esős időt kaptunk. Akkor is fáztam, ha kinéztem az ablakon. Egész nyáron csupán két hét meleg – majdhogynem kánikula – jutott erre a vidékre, pont akkor, amikor csőtörés volt az udvaron. Két hét víz nélkül viccnek is rossz. Az első napokban nevettünk egymásra, ha összetalálkoztunk a sorstársainkkal, később már csak morcosan biccentettünk. Érezhetően paprikás volt a hangulat.
A kedves munkásemberek kivertek egy karóra drótozott slagot a kert közepére, hogy onnan hordhassuk vödörszám a vizet, majd elvonultak gondolkodni, hogy mit tehetnének. Kiszállt az újság munkatársa, körbefotózta a kertet, a lakókat, a csövet, és megjelentettek egy cikket: „Tizenhét lakás víz nélkül!” címmel. Ahhoz azonban ez sem bizonyult elégnek, hogy megoldást találjanak. Lincselésre készen melegítettük a vizet: fürdéshez, mosogatáshoz, kézi mosáshoz.
Így érkezett meg olasz családból származó szomszédunk, két hetes nyaralásából. Tőlünk próbált információt szerezni a helyzetről. Férjem elmesélt mindent, majd megmutatta a „kerti csapot”, amit használhat. Ekkor azonban egy olyan mondat érkezett felénk, amely sejteni engedi, hogyan vélekednek rólunk (nem akarok általánosítani, hiszen itt nem minden franciáról van szó, hanem konkrétan „A” szomszédról):
„Akkor most egészen otthon érezhetitek magatokat itt, ezekben a balkáni állapotokban!”
Zsebre tettük a megjegyzést, pozicionáltuk magunkat ennek megfelelően, megtudtuk, hol a helyünk. Minden magyarázkodás felesleges, hiszen egyértelmű, hogy fogalmuk sincs Magyarország helyzetéről, infrastruktúrájáról, fejlettségéről, annak ellenére, hogy saját bevallásuk szerint ők már jártak Budapesten. Lehet, hogy kempingeztek…
Pár hónappal később, mi, a Balkán szülöttei kétségbeesetten néztünk az óvoda falára kitűzött felhívásra, miszerint tetűjárvány van az intézményben. A tájékoztató szerint „egyszerű” a helyzet, le kell kezelni otthon a gyermekfejeket, majd: sipirc, vissza a tantermekbe, az élet folytatódik, a tetvestül-mindenestül. Mint magyar anyukáktól megtudtam, ebből nem csinálnak ügyet. C’est la vie!
Miközben a tetvektől tartottam, valami sokkal undorítóbb élősködő vert tanyát a lányomban. Egyik lázmérés alkalmával, egy nehezen túlvészelt éjszaka kellős közepén, három jól megtermett cérnagilisztával néztem farkasszemet, amint masíroztak szépen sorban kifelé, az én kislányom fenekéből. Kukacfóbiám van. Ez tény. A háziorvos pedig csak nevetett, és felírta a szükséges gyógyszereket. Két hét kúra, és extra higiénés körülmények teremtése várt rám.
Szinte három nap sem telt el – amikor én még felzaklatott állapotban a gilisztalétben éltem -, máris jött a következő, mintha rendelésre kérnénk. A szomszéd településen rüh ütötte fel a fejét (később megtudtam, hogy nem egyedül ebben a régióban)!
Természetesen, én már mindenhol viszketek, mert vizionáltam magamnak a tetű – giliszta – rüh „szentháromságát”.
Magyar-honban ezeket a betegségeket elkapni ciki (és finoman fogalmaztam), pedig a Balkán paradicsoma elvileg az az ország. A franciák ebben is lazák, egy legyintéssel elintézik, és elfogadják, hogy most ezt kapták, tehát ezt kell megoldani.
Nem tagadom, hogy sértett, miszerint van, aki úgy véli, mi jöttünk civilizálatlan országból, miközben nálunk ilyen kórságokról hallani sem lehet (ami nem egyenlő azzal, hogy nem is létezik…), itt pedig évente minimum egyszer előfordul.
Ahogy azonban álmatlan éjszakákon gondolkodom, felmerül bennem egy kérdés: Nem lehet, hogy mégiscsak ők csinálják jól? Ezt is…
A TV előtt leckét ellenőriztem, bébiételt melegítettem, zsonglőrködtem a programok szervezésén, hiszen fejben a jövő heti ünnepekre készültem. Már-már elméláztam volna, amikor elhangzott három mondat.
– Azt hiszem, most már elárulhatjuk. – kezdte Stéphane Guillon, francia színész és humorista.
– Elég sokat járt a forgatásra (Francois Hollande, a szerk. megjegyzése). Nem tweetelted? – válaszolta Julie Gayet színésznő, akiről manapság zeng a francia sajtó, a Les âmes de papier című francia film női főszereplője, aki egyben a francia elnök… kedvese.
– Nagyon tetszett neki a film. Tessék! Az elnök úrnak tetszik a film. – biztosított minket a humorista. – A nője már kevésbé tetszik neki… – tette hozzá. És itt röhögőgörcsben tört ki a két férfi meghívott.
Én meg leesett állal habogtam: – Tessék? Mit mondott? Jól hallottam? Jól értettem?
Biztos, ami biztos, amikor másnap kirakták a beszélgetés ismétlését a Canal Plus oldalára, még a férjnek is elküldtem, és még meg is dicsért, hogy miket nem találok. De addigra már a fél francia sajtó ezen lovagolt, és azután egyre több infó szivárgott ki, amit én viszont már nem kommentálnék. Szerettem volna, kutattam, és neki is álltam írni, megosztani veletek a szaftos képeket, a napi facebook humort…
DE! Történt valami.
Valami, ami megrázott, felzaklatott, feldühített, elgondolkodtatott. Még mindig a hatása alatt állok, pedig napok teltek el azóta.
Már kész volt a Hollande bekezdés, gondoltam gyorsan összeporszívózok babaetetés előtt, utána Csuvi úgyis aludni tér, nem zajongok, inkább írok tovább.
Megállt a kezemben a porszívócső. Délelőtt fél 12-kor elhangzott egy szó a TV-ben, amivel én együtt élek lassan 8 éve. Ez a szó a mai napig megvisel, a gyomrom összeszorul, de már megtanultam együtt élni vele. Handicapé, sérült. Már nem keresem a felelőst, nem vádaskodom, nem akarom visszafordítani az időt arra rettenetes vasárnapi előestre. De a fejem a mai napig felkapom. A szó elhangzott, és egy gyönyörű nő ült a Tv képernyőn.
Büszkén, fiatalon, gyönyörűen sminkelve. És mesélt. Kimondott olyan szavakat hangosan (nekem nagyon hangosnak tűntek), amiket még magamnak sem merek kimondani, nemhogy közel 4-5 millió nézőnek (ennyien nézzük ezt a műsort hétköznaponként, mi nők). Ezzel a gyönyörű nővel ült szemben másik öt, akik megjárták már a politikai elitet, az újságírás csúcsát: Laurence Ferrari, Roselyne Bachelot, Hapsatou Sy, Élisabeth Bost és Audrey Pulvar. Mind az öten könnyes szemekkel hallgatták a történetét. Az Én történetemet. Elmesélte az elmúlt 8 évem mindennapjait. Sőt továbbment. Nemcsak vette a bátorságot, és kimondta hangosan, hogy a mai francia társadalom kirekesztő, a szociális háló nem működik, és a szakembereknek fogalmuk sincs a fogyatékkal élő gyermekek családjainak a mindennapjairól, de még dokumentumfilmet is készített róla. Elektrosokknak nevezte el a misszióját, hogy végre…
De ne fussunk ennyire előre, nem akarom lelőni a poént, még beszéljünk erről a nagyon bátor, fiatal, gyönyörű, sikeres nőről.
Églantine Eméyé – így hívják. Valódi nagycsaládban nőtt fel, rajta kívül még hét testvérével élte mindennapjait Új-Kaledóniában.
Már tiniként felfigyeltek rá, amikor még modellkedett, de csak az érettségi után költözött Párizsba, és leszerződött a híres Ford modellügynökséghez. Nem sokkal később, már Miss Météo volt a Canal Plusnál, ami megnyitotta előtte az utat a kulturális tv-műsorok vezetéséhez. Magánélete is gyönyörűen alakult, 10 éve megszületett nagyobbik fia, Marco, majd 8 éve kisfia, Samy.
Samy a születése után nem vett levegőt, újra kellett éleszteni. Az életét meg tudták menteni, de a baba agya maradandó károsodást szenvedett az oxigénhiánytól. Az első tesztek biztatóak voltak, és az orvosok nyugtatták az anyát, hogy minden rendben lesz, az agy csodákra képes, és úgy néz ki a kisfiú megúszta maradandó sérülés nélkül. Hiába érezte Églantine (Anyai ösztön? Tapasztalat az első baba után?), hogy valami nincs rendben, ő volt a túl aggódó anyuka. A kisfiú nem, vagy csak nagyon ritkán sírt, nem fogta meg a tárgyakat, rongybaba volt, csuklott a feje minden irányba, ha felvette. Szerette volna a homokba dugni a fejét, de a tények egyre nyilvánvalóbbá váltak, és a baba 7 hónapos korában végre találkozott egy gyermekorvossal. Nemcsak hogy meghallgatta, hanem azonnal kivizsgálta a babát, aki folyamatos, csak néhány másodpercre abbamaradó epilepsziás rohamokat produkált. Ő volt az első orvos, aki kimondta: halmozottan sérült lesz Samy. Az autizmus csak ezután jött, hiszen ezt kisgyermekkorban biztosan nem tudják diagnosztizálni.
Ez mindennél rosszabb volt, Samy fokozódó agresszivitása. Nem tudta hogyan kommunikáljon a külvilággal, az édesanyjával. Ütötte a fejét a falba, padlóba, majd elkezdte az öklét használni. Samy nem aludt az elmúlt 7 és fél évben, csak pár órát éjszakánként. Édesanyja a fáradtságtól teljesen kiborulva tántorgott át egyik éjszaka testvére lakására, akinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy indít egy weboldalt Églantine ismerőseinek, barátainak, szeretteinek. Így nem kellett mást tennie Églantine-nak, amikor már nagyon fáradt volt, csak jelezni, és valaki átment hozzá a kisfiúra vigyázni, ő pedig, hogy tudjon aludni, átment ehhez az ismerőshöz. A sírás, kiabálás fokozódott és Églantine eljutott a legrosszabb stádiumba, ami, ahogy fogalmaz: – nagyon keskeny sáv a normális és az “elveszíted minden önuralmad” között, mégpedig amikor elkezdett a fájdalomtól visszaütni. Tudta, hogy baj van, ezért még aznap éjjel üzenetet hagyott egy pszichológusnál, hogy azonnal tenni kell valamit, mert még egy ilyen éjszaka, és kihajítja a gyermeket az ablakon, és utána veti magát. Ez volt a mélypont.
– És hol van, hol volt az apuka az elmúlt 8 évben? – jött az első kérdés a Grand8 hölgyektől az első döbbenet után.
– Elég sokkoló lesz a válaszom, 80%-ban egyedülálló szülő neveli a sérült gyermeket és ha van, testvérét, testvéreket, többnyire az Édesanya. – válaszolta Églantine és hozzátette:
– Azt szeretném, ha az emberek végre nem tabuként kezelnék az értelmi sérülteket, és a sérüléseiket. Amikor sérült emberről beszélünk, mindenki egy tolószéket lát. Ezeket a családokat nem lenne szabad magukra hagyni. Veszélyes, toxikus, beszivárog minden kapcsolatukba, ebbe házasságok, szülő-gyermek kapcsolatok, barátságok mennek tönkre. Melyik szakember meri ezeket a családokat magára hagyni? Iskola, fejlesztés, szociális segítség nélkül. Takarítani? Még enni sincs ideje az anyának bizonyos esetekben, hiszen vannak olyan állapotú gyermekek, akiket egy pillanatra sem lehet magukra hagyni. Az alvásra én így találtam megoldást, én aludtam az ismerős ágyában, az ismerős pedig az enyémben, és felügyelte Samyt. A társadalom hárít, a környezet hárít, mintha nem is léteznénk. Ha nem létezik, nem is kell rajta gondolkodni. Úgyis a szülők hibája, úgyis az anya hibája. – Fűzte hozzá.
– Valaha mondta neked valaki, hogy a te hibád, hogy Samy így született, hogy nem vett levegőt?” – kérdezte a riporter.
– Nem ezt soha senki nem mondta. Viszont volt olyan pszichológus, aki azt mondta az autizmus azért jött ki, mert betegségtudatot tápláltam a gyerekbe, betegként kezeltem, rosszul kommunikáltam vele, Samy válasza erre az autizmus.
– Eszedbe jutott valaha a gyermekgyilkosság?
– Minden nap, amikor rá kellett vetni magamat a fiamra, mert már nem bírtam nézni, hallgatni, látni, mit művel. De magamat is meg akartam ölni, közvetlenül utána.
– És Marco?
– A nagy testvérnek ez lett a “normális”, hiszen Samyt ő csak így ismerte. Ő sem aludt sokat, gyakran elaludt tanítási időben a suliban. Megoldást kellett találni, de egyik intézet sem volt Samy problémájához megfelelő. (Szerkesztő megjegyzése: a minap bemutatott az M6 nevű csatorna egy dokumentumfilmet az IME intézményekről, ahol bejáró vagy ott alvó, mozgásban és/vagy értelmileg sérült gyermekeket látnak el. A rejtett kamera minden típusú abúzust rögzített). Végül Dél-Franciaországban, 900 km-re Párizstól találtam egy megfelelő helyet, megfelelő kezelést, amire Samy azonnal reagált. Azt nem mondom, hogy jól, de JOBBAN van. Például átalussza az éjszakát. 7,5 éve nem aludta át az éjszakát.
– Tehát akkor odaköltözött a család?
– Nem, hiszen a munkám ideköt, valamiből fizetni kell Samy terápiáit, ami havonta kb. 3000 Euro-ba kerül, és a biztosító nem túl bőkezű velünk. Minden 2. hétvégét, és az iskolai szüneteket velünk tölti. – Mesélte Églatntine.
– Milyen érzés volt otthagyni Samyt? Gondolom az önmarcangolás, a bűntudat…?
– Megszakadt a szívem, de láttam, hogy soha előtte nem áradt akkora nyugalom belőle, mint az ottani kezelés alatt. Döntenem kellett, hogy neki mi a jó! Nem nekem, neki! Bár tény, hogy az utolsó fél év már pokoli volt.
A beszélgetés véget ért. Elkezdtem ébredezni a hatás alól, azt hittem 10 hónapos Csuvim sír, de ő csak nézett rám kíváncsian, megijedve. A sírás belőlem tört fel, lassan, mint egy kiskutya, nyüszítve, ami átváltozott forró, könnyű zokogássá. Próbáltam fékezni, csitítani magam, nem szabad, ő még kicsi, nem érti, nem láthatja, a nagyok már értik, tudják, de ő még olyan kicsi, még ráér megtudni mi ez. Elbújtam egy ajtó mögé, hogy rendbe szedjem magam. Majd mosolyogva leültem vele játszani, és mondókázni. Nézte a szemem, és tudtam, hogy tudja. Anya szomorú, nem tudom becsapni, megérintette kis keze az arcom, és rám mosolygott. Ez a mosolyom őszinte volt. Még aznap délután írtam egy nyílt üzenetet a Facebook-on a férjemnek, mellékelve a videót. Csak annyit írtam alá: Merci! Je t’aime. (Köszönöm, szeretlek!)
Igen, ebben a pillanatban két dologról beszél a francia sajtó: Hollande kamaszok számára sem példamutató viselkedéséről (nem lépünk meg a testőrök elől, csakhogy privát bulit csaphassunk, és motorozgassunk égbe-világba), és Églantine Émayet-től. És én inkább róla írok Nektek, magyar nőknek. A Gala magazintól, a Salut Les Terriens-en keresztül a Le Grand 8-ig mindenki róla beszél. Ő nem egy rossz példakép. Előttem bizonyított, nekem bizonyított. Mert tudom, hogy miről beszél. Értem és érzem. Mert én IS ebben élek. Csöndben, halkan, “más” anyaként. A dokumentumfilmet kedden este vetítik a France5 csatornán. Még nem tudom lesz-e elég bátorságom bele- vagy végignézni.
Posztolok pár részlet a filmből, a mindennapokról:
Amikor a speciális (kifejezetten mozgássérült) taxiban nincs gyermekülés, és az anyának kell minden reggel levinnie a taxihoz a gyerekkel együtt, hogy szállítható legyen a gyermek…
Az éjszaka Samy-vel. Minden éjszaka ilyen volt… még a megfelelő terápia előtt…
Ez már Dél-Franciaország…
Utóirat:
A cikk után, mi “más ” anyák egymás között: – Szóval mondjátok… mennyit bír el a mai magyar társadalom? Mennyit írjak még bele? – Megmondom neked, mennyit bír el a társadalom. Annyit, amennyi a mai BA poszt alatt van, az el nem vetetett Down-szindrómás kislány sztorija alatt. “MIÉRT KELLETT MEGTARTANI???” (Vannak támogató kommentek is azért, szép számmal.) A mai Magyarországnak egyetlen válasza van erre: a TE problémád. Oldd meg, én pedig majd megítéllek érte. Ha vállalod, és te ápolod, akkor egyenes az utad az anyagi csőd felé, senki nem csodálkozik, ha szétszakad a család, nem gondolsz az egészséges testvérre??? Ha dolgozol, akkor a bejárós intézmény biztosan nem megfelelő – mások szerint. Ha bentlakásos intézménybe adod (még ha hétvégére, szünetre hazaviszed is): SZARANYA vagy, elhagytad a gyerekedet. – Tehát ne feszegessem a hurkokat. Akkor mi lesz velünk, főleg veletek? Én itt vagyok, talán most elindul valami, talán a film elég sokkoló lesz…! – Nem ezt mondtam, csak erősítsd meg a te lelkedet, de nagyon. – Szerintem egy ilyen cikkre mindenki pont úgy fog reagálni, amit amúgy is gondol, csakúgy, mint a filmre. Ha érzékeny, bőgni fog, ha nem az, akkor szentségel, hogy minek ilyen gyerek a földre az ő pénzéből, meg hasonlók… és talán akad pár ember, aki elgondolkodik, de ahhoz elég az első verzió, én ezt nem fokoznám. Aminek kell, az lejön. És ennyi, fontos is hogy lejöjjön. – De a lényeg hogy ez bárkivel előfordulhatott volna. Normál gondozott terhesség, normál szülés, megszületett, és a gyerek O2 hiányos lett, nem sírt föl. Itt az anyának nem volt választása, semmibe nem szólhatott bele, nem dönthetett, csak feküdt a szülőágyon. Stb., stb., stb., mi “más” anyák, egymás közt.
20 év hűséges szolgálat után a konyhai kukánk felmondta a szolgálatot. A pedálra egy ideje hiába lépegetek, nem nyílik a szemét tető, így néha igazi bűvészmutatvány a nyitási művelet, ha tele van a két kezem. Mivel egy egyszerű, fehér, műanyag kukáról va szó, így gondoltam mi sem egyszerűbb, felmászok a netre és rendelek egy újat. A soldeok napjait éljük (magyarul az éves nagy leárazásokat), épp jókor jött.
De az élet ennél sokkal bonyolultabb….
Beütöttem, hogy 50 literes szemétnyelőt keresek. Kidobta nekem álmaim inox szemetesét, 59 és 40 Eurós áron (inox vagy fekete tető a két ár közötti különbség). Álmaimon azt kell érteni, hogy ha designos, gyerekmentes ottonban élnék és napi kétszer nyitnám csak ki a tetejét, hogy az almacsutkám belekosarazzam, akkor biztos ezt a mozgásérzékelő, elemes csodát választanám. De öt, a technika vívmányait értékelő kiskorú mellett…. Szemeim előtt látom a négy éveseket, akik az Ipadról letiltás után a konyhába beszabadulnak és azzal szórakoznak, hogy ki tudja gyorsabban érzékeltetni a retkes mancsát és felrepíteni a kukatetőt. Elképzeltem a kifogyott ceruzaelmhegyeket, az anyázást, amikor először nem nyílik és a csalódást, hogy innentől kézzel nyitogathatom. Ráadasul az olvasói véleményeket nyálazva többen írták, hogy sajnos a fedelek nem minden esetben bírják sokáig a gyűrődést. Nem, maradjunk csak egy egyszerű, műanyag, pedálos, olcsó szemetesnél.
És ekkor kikerekedtek a szemeim. Az általam keresett, extra egyszerű modell 60-70 euró körül mozog. Az olvasói vélemények pedig egyenesen katasztófálisak: hol a pedál törik el pár nap után, hol az 50 literes szemetesbe be nem férő 50 literes szemteszsák esetét tárgyalják. Na, akkor lépjünk feljebb egy kategóriával: legyen pedálos és inox! Azt már álmaimban se gondoltam volna, hogy a pedálos és inox 200 eurónál kezdődik. Kezdtem elkserededni. Ekkor kértem vélemenyt a ház urától. De mi más lehetne egy férfi válasza egy konyhai kukakérdésre, mint „vedd meg a neked tetszőt és legolcsóbbat!”.
Három napig nyúztam a netet. Harmadik nap megérett bennem a dolog: két kukát akarok venni (ha már lúd, legyen kövér alapon a szelektívnek is egyet). Kiválasztottam két modellt: egy műanyag, pedálosat 60–ért (3 színben választható) és az álmaim inox, érzékelős kukáját 40-ért (az inox tetős extrán leárazva ma estig 59,90 helyett). Férjem orra alá nyomtam, hogy na most, azonnal, egy bökést kérek, hogy melyik. Kukás társaim szerint egyiknek a pedálja törik, a másiknak a teteje, de lassan az agyamban is elpattanak az erek, úgyhogy két perce van a válaszra a 40 és 60 eurós gyönyörök között. A férjeket pedig azért (is) találták ki, hogy igazi krízishelyzetben igazi társként lépjenek fel. „Drágám ne csináld, szart nem veszünk, és hűha ez nem is olcsó… adj nekem 5 percet és megmutatom melyik kell nekünk!”. Nesze Ipad, nesze dupla kávé, 5 perc múlva jövök…
Bár ne jöttem volna (és fél órát kapott). Az erősebb nem megtalálta azt, amire nekünk szükségünk van: nagy, fehér, műanyag tároló, pont olyan mint a lepukkant vidéki kórházakban. Kerekeken gurul, rusnya és 200 euró, de „nem látod drágám, hogy professzionális kuka oldalokon lapozgatok?”. „De, látom drágám, és köszönöm erőfeszítésedet, de ezt SOHA nem akarom látni a mi konyhánkban. Nem halottasház, hanem család vagyunk. Nem gumikesztyűt és véres vattát, hanem ételmardékot dobunk ki. Nem drágám, nekem nem jó a fedél nélküli kuka, mert tudod drágám a szagok, főleg egy kisbabával… És ha jól értettem, nekem olcsón kellett volna választanom, te meg már 200 eurónál jársz”.
Így történt, hogy elveinket eldobva, kiválasztottuk a kihagyhatatlan akciót és döntöttünk gyerekmentes álmaim kukája mellett. Legyen két egyforma, hiszen az olyan jól mutat, és ekkora akciót… tegnap még 59,90 volt ez a modell, ma csak 42. Ekkor már két órája nyúztuk a netet, és férjem nehezen bírta az idő múlását, mert a vasárnapi VTT programja kezdett veszélybe kerülni. Gyerünk pakold: két inox tetős kuka kosárba be. Mondjuk be… Mondjuk be… Mondjuk be… de elfogyott. Egyet sikerült kifizetni úgy, hogy férj gyorsan új kliensként bejelentkezett, én pedig tartottam kosaramban ugyanazt. Férj csókol, VTT már nem tud várni, közben baba ordít, de a prioritás most a kukán. Persze hiába, mert az inoxtetős kuka elfogyott. Beteszem a kosaramba a fekete tetőset, 44-ért kibírjuk, legalább majd hiba nélkül, mindig jó helyre dobáljuk a kartonpapírt és az almcsutkákat. Legyen jó napom is ezek után, megérdemlek egy 60-ról 15-re leárazott professzionális hajszáritó csodát, mely drótegyenes hajamból hullámos istennővé alakít majd. Fizetnék, de címem a régi. Negyvenszer javítom, marad a régi, úgy látszik nem tetszik ennek a webes kereskedőnek, hogy lassan négy éve elköltöztem. Ugrás a férj által nyitott új bejelentkezésre, gyerek ordít, kuka és hajszárító be, fizetés. Huuuuuuu. Megvan… visszaigazol… de ez mi? Miért kettő van mindenből??? „Hallo, jó napot kívánok, ma vettem Önöknél három kukát pedig csak kettőt szerettem volna, na meg két hajszárítót, de ez utóbbi maradjon ha muszáj, majd elpasszolom…”
Mint minden délután, mentem a kölykeimért az iskolába és észrevettem, hogy a tegnapi lemezt tettem fel. Minden áldott nap pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel traktálom az iskoláskorú csecsemőimet, sőt a mellettem álló anyuka is tökéletesen ugyanazokkal és a másik oldalon lévő apuka is konkrétan ugyanazokkal.
Mi szülők mind egyformák vagyunk? Mindannyian, mindig ugyanazt a kérdéssorozatot tesszük fel a gyerekeinknek, mikor elhozzuk őket az iskolából?
Összeszedtük azt az 5 elengedhetetlen kérdést, amit biztosan felteszünk a kiskorúaknak az iskolakapuban. (A mélyreható piackutatást mi készítettük… lefülelve a többi szülőt.)
1) Na Nyuszifül, milyen napod volt?
2) Mit csináltatok az iskolában?
3) Mit ettél a menzán?
4) Sok leckét adtak?
5) Kaptál fekete pontot? (Egyest, ha már serdül)
+1: én még meg szoktam kérdezni, hogy kit szeretsz kicsikém? Ugye anyát? (Csak, hogy lecsekkoljam Nyuszifül aktuális érzelmi álláspontját.)
Természetesen a kérdésekhez tartozó válaszok sem túl változatosak…
A közzétett írások kizárólag a jelen blog íróinak tulajdonát képezik és csak írásos beleegyezés után közölhetőek más oldalakon, vagy nyomtatásban!
Ez alól kivételt képeznek azok a gyűjtőportálok, ahol nem közlik az egész írást, csak annak első pár sorát, folytatásért pedig a blogra kattint az olvasó.
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
Legutóbbi hozzászólások