Szerző: Olvasó
(Beàta)

A mi történetünk valószínűleg egy mindennapi történet. 2009. őszén a férjemnek azonnali hatállyal felmondtak egy jónevű Magyarországon nagyon jól működő francia autós cégnél. Tudni kell, hogy ő és még két francia Úriember indította el Magyarországon 1992-ben a Citroen Hungária Kft-t.

Nagyon mozgalmas és tartalmas 17 év következett, nagyon jól éltünk, mindenünk megvolt,  nagyon sokat utaztunk a gyerekekkel. Ahogy lenni szokott ekkor egy vezetőváltás történt, és ezzel természetesen szemléletváltás is… nem kellenek az idősek (43 éves emberről beszélünk). De mi  titkon hittünk benne, hogy ez nem fordulhat velünk elő, hogy elküldenek valakit 17 év kemény munka után. És mégis bekövetkezett.

Nem volt kapkodás, nem volt kétségbeesés, csak sok-sok kérdőjel, hogyan tovább. Egy nagyon biztonságos anyagi helyzetből, egy bizonytalanabb helyzet következett. Közben azért, hogy tetézzük a problémát, a férjem édesanyjánál a rettegett kórt diagnosztizálták, ami természetesen ebben az időszakban derült ki. Ez felborított nagyjából mindent. A férjem egy évig munkát keresett. Aki potenciális segítség lehetett volna, mindenkit felkeresett, ismerősök, fejvadász cégek stb stb. Senki nem tudott segíteni, mondván válság van. Én közben Magyarország egyik legnagyobb bankjában dolgoztam.

Rájöttem Magyarország az elutasítások országa. Mindenhonnan csak az elutasítás, hogy a férjem vagy túlképzett, vagy nincs ahhoz a feladathoz elegendő tapasztalata. És csak teltek a hónapok…

Nyár elején jártunk már bőven, amikor jött egy telefon a fejvadász cégek egyikétől, hogy egy Magyarországon működő francia cég érdeklődik a férjem után. Nagyon örültünk, és a férjem is, hogy sok-sok üresjárat után végre történik valami. Elment a meghallgatásra, nagyon jól érezte benne magát, talán J. Úr is – nevezzük így történetünk másik főhősét – és mondta a férjemnek, hogy augusztus környékén visszajelez, hogy mi a döntés, de neki sürgősen kell Nantesba (Bretagne) egy nagyon jól beszélő egyén, tolmács-ügyintézőnek. Hazajött a férjem és közölte, hogy nagyon jó lenne ez az állás, mert lehetőségünk lenne Franciaországban élni. Azt tudni kell, hogy amikor korábban felvetettem neki, hogy menjünk külföldre, hallani sem akart róla. Fura, gondoltam magamban, hogy így megváltozzon a véleménye erről a dologról. De hagytam. Csak szép csendben izgultam azon, hogy sikerüljön. A francia precizitásra jellemzően, augusztusban nem jött a telefon… Vártunk és aggódtunk. Közben az emberem sűrűn hívta J. Urat, hogy mi a helyzet. Természetesen időt kért még, és visszajelentkezéséről biztosította emberemet. A türelem ilyenkor nem jellemző, mint tudjuk.

Aztán egy szép őszi szeptemberi napon, jött a telefon, hogy megvan az állás, és két nap múlva indulni kell Nantes-ba.  Ez ám a hideg zuhany! Két nap alatt összepakoltam a férjemet, és elindult. Üvöltve sírás!  Ezután következett két év különélés. Közben a férjemet átírányították Lyon közelébe, hogy ott nyissanak egy irodát.

Ráadásul küzdöttem a kisebbiek gyerekkel, aki pont lázadó korban volt, és semmi nem volt jó neki,  amit én mondtam. Állandó vitáink voltak, még tányértörés is előfordult  az emlékeim szerint. Aztán egyik nap Ő is kiejtette a varázsszót ”Apuhoz akarok menni”. Tulajdonképpen kudarcként éltem meg ezt a történetet. De miután láttam, hogy a gyerekem szenved ebben a dologban, leültünk egy alkalommal és közösen megbeszéltük, hogy hogyan is legyen tovább. Kamaszodó gyermekemet novemberben elengedtem. Összepakolás és indulás. Ismét üvöltve sírás ! Nem kívánom senkinek. Negyedévente jöhetett haza és csak a  skype volt a köldökzsinór. Majdnem ott aludtunk el mindannyian a gép előtt.

Munkahelyemen feszített munka várt rám, így gondolkodni sem volt időm a történteken. Biztonságos munkahely, biztonságos fizetés (ami nem volt sok), viszont a munkahelyi légkör borzalmas. Két életet fenntartani luxus volt ebben a világban. Közben anyósom is elment mellőlünk örökre, ami gyökeresen megváltoztatott egy csomó mindent. Be kellett látnunk, hogy a kétlaki életet nem tudjuk tovább finanszírozni és a nagyobb gyerekem érettségi vizsgája után elindultunk Franciaországba, pontosabban Chalon sur Saonba a férjem után. Kihívás volt mindenképpen.

Nem volt  lehetőségünk nagyobb lakásba menni, ezért meghúztuk magunkat 45 nm-en. Két nagy gyerkőc plusz mi, másfél szobában, több mint vicces volt. (Csak összehasonlításként Magyarországon 70 nm-ben laktunk négyen, mindenkinek saját szobája volt 😉 ) De túljutottunk ezen a problémán is. Sok barátom akadt ebben az időben, akik segítő kezet nyújtottak nekem.  Karinával szoros kapcsolatunk alakult ki neten, és időnként telefonon is. Sok esetben írtam neki. Szép lassan feltaláltuk magunkat.

Kis városunkban elkezdtünk franciául tanulni egy ’PEL MEL’ nevű, Madame Sarkozy neve által fémjelzett alapítványon keresztül, ami nagyon értékes volt. Nagyon helyes önkéntesek tanítottak franciául olyan embereket, mint pl. mi is, akik nulla francia nyelvtudással rendelkezünk.

Azután, ahogy kell, az élet mást hozott. A férjemet elküldték a munkahelyéről megint. Azért ez egy más helyzet volt, mint otthon. Ha itt utcára kerülsz, akkor nagy bajban vagy. J. Úr közölte egy szép decemberi napon – amikor az emberek boldogok a karácsony meghitt ünnepe miatt – hogy vége, különböző okokra hivatkozva meg szeretne válni a férjemtől. Ott álltunk dermedten a karácsonyfa előtt, hogy most hogyan tovább. A felmondási idő 3 hónap gyakorlatilag annyira elegendő, hogy mély levegőt vegyél. És itt sem könnyű munkát találni, tekintettel arra, hogy több millióra tehető a munkanélküliek száma. De bevállaltuk, hogy maradunk. J. Úr természetesen sürgette emberemet, hogy nem sok ideje van, keressen állást.

Nagyon szerettünk volna Chalonban maradni, a kisebbik gyermekünk oda jár lycéebe, tudtunk volna egy nagyobb lakást is szerezni. De sajnos Chalon sur Saone viszonylag kisváros, így a munkalehetőségek is korlátozottabbak. Ez eltartott márciusig, majd J. Úr belátta, hogy nem megy ez egyik napról a másikra, és JÓFEJSÉGBŐL adott emberemnek ajándékba még két hónapot,  munkakeresés gyanánt. Ezt látva az addigi viselkedését átértékeltük, mert persze azért harc volt vele állandóan. Az emberem egy alkalommal kórházba is került, J. Úr meg az általa vezetett pesti iroda miatt, annyira felizgatta magát…

Ami ezután történt, az  lehet, hogy egy kicsi elitélendő, de „mellbeszúrással” egy ismerősünk által ajánlva, az emberem beadta az önéletrajzát J. Úr konkurenciájához. Akik az egy alkalmas interjú után közölték, hogy szükségük van emberem munkájára, és azonnal kezdhet. Ez májusban történt. Még egy kicsit hezitáltunk, mert ez azzal jár, hogy költöznünk kell Lyonba. De beláttuk, hogy a napi oda-vissza kb. 240 km  időben, meg egyébként is nagyon húzós.

Itt tartunk jelenleg. Már Ti is tudjátok, mert megosztottam veletek a  facebookon, hogy az elmúlt hétvégén elköltöztünk Lyonba…

Egy új időszámítás kezdődik. Igyekszünk mindennek a jó oldalát nézni, és pozitívan gondolkodni, hogy a nagyváros több lehetőséget tartogat mindenkinek. A nagyobbik fiam történetét, aki közben 20 éves lett és akinek az utóbbi másfél évben nem volt túl kedvező a tapasztalata a franciaországi beilleszkedéssel és tanulással kapcsolatosan, egy másik alkalommal osztom meg veletek.

Szóval a végső következtetés: nem szabad feladni , az embernek küzdeni kell az álmaiért, mert ez egy jó út ahhoz, hogy az ember egy kicsit máshogy gondolkodjon dolgokról. És még nem vagyunk a végén !!!!!!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Aki Franciaországban él, tudja, hogy szerda iskolaszüneti nap. Akinek mesélek erről Magyarszágon, csodálkozik, értetlenkedik, hogy lehet ez? Nem mind tudják ezt azok közül sem, akik Magyarországon francia nyelvet tanultak az iskolában.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Chloé

Márciusi hidegben es hóesésben, pontosan 13 hónappal első találkozásunk után, kamiont pakoltam a költöztetőkkel, bedobozoltam es útjára inditottam a gyerekszoba bútorait, könyveimet, ruháimat, mindent amit fontosnak tartottam egy új élet kezdetéhez. A többi cuccom elajándékoztam, vagy eladtam.  Az utolsó este, ahogy munkábol hazafelé tartottunk a pici lánnyal, elsírtam magam a gyönyörűen kivilágított Budai vár, a Halászbástya és a Parlament láttán. Tesómnal töltöttük utolsó hivatalos budapesti éjszakánkat ikea kockás takarókba burkolózva egy matracon.

Másnap reggel  2 kisbőrönddel felszálltunk az akkor már napi rendszerességgel üzemelő Easyjet Budapest-Genf járatra. és megérkeztünk a szeles, napsutéses Genfbe. Kischloe szorongatta Snoopy-ját és bár nem először tettük meg ezt az utat együtt. érezte, hogy ez most valami más. Megbeszéltük, persze, hogy megbeszéltük mi fog történni, éjszakákat töltöttem azzal, hogy agyon analizáltam magamban jól teszem amit teszek, lehetek ennyire önző, hogy kiszakitom a gyereket megszokott kis életéből családjától barátaitól. De a jövő kép amit megálmodtam neki, pláne a mostani viszonyok között, milliószor szebben csillogott, mint amit valaha adhattam volna neki, ha Magyarországon maradunk.

Kischloe francia tanulása abban a pillanatban elindult, hogy  biztossá vált költözésünk. Szereztem neki egy francia tanárt, hogy az alapokkal legalább tisztában legyen mire megérkezünk, és nagyon gyorsan kétnyelvet beszélő gyerek lett belole. Vajon hány magyar gyerek mondhatja el ezt magárol 7 évesen ? Valoszinűleg csak azok a gyerekek, akik vegyes házasságból születnek, illetve akiknek a szülei súlyos milliókat fizetnek magániskoláknak, amit lássuk be, én soha nem bírtam volna leszurkolni.

Azért mi felnőttek tovább nehezítettük az életét., hiszen én nem voltam hajlandó addig franciául beszélni, nehogy rosszat halljon és ezáltal tanuljon tőlem a gyerek, a pasinak viszont nagyon nagy szüksége volt versenyképes angolra, ezért mi felnőttek angolul beszéltünk egymással. 2 hetet kapott a kiscsaj, hogy beleszokjon új életébe, berendezgette a szobáját, nagyokat sétáltunk, így megismerte a környezetét majd elkezdte az óvoda utolsó évét a grand maternelle-t. Nem CP-t ( 1. osztaly), hiszen nem beszélte a nyelvet, az óvoda és az általános iskola igazgatója együtt nagyon okosan úgy döntött, hogy menjen csak az oviba áprilisban, június végéig annyira biztosan megtanul a gyerekek között franciául, hogy biztonsággal elkezdhesse az első osztályt szeptemberben.  Addigra barátokat is szerez, akiktől nem választják el es együtt kezdik az iskolát.

Óvó néni felkészítette kischloe megérkezésére az osztályt, a mai napig őrzöm a rajzokat, amit a többi gyerek készített neki, és már az első nap hazafelé sétálva bejelentette nekem: Anya nekem már 3 kopinom van! 🙂 A Pasi egyik haverja hatalmas Disney őrült, felnőtt fejjel a mai napig gyűjtögeti a klasszikus rajzfilmeket, amiket kischloe kivűlről fújt magyarul(tudom szar anya vagyok, sokat hagytam TV előtt a gyereket) De most milyen jól jött.  Nagyon ügyesen jó érzékkel h lyettesítette be a magyar szöveg helyére a franciát, és nem szavakban, hanem egész mondatokban kezdett beszélni franciául.  A családi legendárium aranyköpése : – Anya, zsö mápel Koda…ő nem…ő Kischloe.

Szeptemberben a szülői értekezleten, tanitó néni teljesen megrökönyödve nézett ránk, amikor rákérdeztünk, hogy minden rendben van a gyerek nyelvértésével, mert hogy kischloe 3 nyelvet hall otthon. – Ah bon ? Ha mi nem szólunk, neki fel sem tűnik, Kischloe tényleg nem francia kislány ?

A biztonság kedvéért a CP évére kapott egy tanitó nénit (akkoriban ez köelező volt, ma már a migráciú olyan méreteket öltött felénk, hogy ez kivitelezhetetlen) aki napi 1 óra pluszban franciául tanította ebéd után a nagy szünetben. Tehát a nyelvvel gond nélkül haladt,  a folyékony angol tudására 2 évvel később derült fény, amikor egy holland kollegám elkezdett hozzá angolul beszélni, és a kiscsaj minden gond nélkül válaszolt összetett mondatokban kollégám kérdéseire.  Lemerevedve, hihetetlen büszkeséggel hallgattam az akkor 9 éves kislányom csivitelését angolul. 3 nyelvű lett a gyerek. Kell ennél több egy anyának önigazolásnak ?

Kischloe nagyon gyorsan alkalmazkodott , én annál nehezebben. A munkám miatt rengeteget utaztam, országok es kontinensek között ingáztam. Abban az időben több időt töltöttem reptéri várókban, mint otthon a gyerek mellett, de imádtam a munkám, nem nagyon akartam feladni (hajrá, záporozzanak a kövek!). A tündérmesékbe előbb-utóbb megérkeznek a negatív szereplők, nálunk a gonosz borszrokány anyós fedőnéven  kopogtatott be.  Igy 10 év távlatából már nem mennék bele részleteibe hogyan probálta szétrobbantani a mi hármasunkat. Mondjuk úgy, hogy nem igazán illettem bele abba a nő ideálba, amit elképzelt legnagyobb fiának (igen igen, 2 fiúgyermekes anyóst fogtam ki) és nem fogadott könnyekig meghatódva.  Nem elég, hogy a fia nem francia nőt választott társnak, de hogy még kelet-európai nőt plusz egy gyerekkel,  na ez  kivert nála minden biztosítékot. Az elején probálkozott kedves lenni, es nyilván nehezítette a dolgomat, hogy hiába értettem minden szavát , pasi sokszor rászolt, hogy Anya vigyázz a tone-ra mert mindent ért.nem zavartatta magát folytatta, mintha ott sem lennék. Probáltuk az anyós problémát intelligensen kezelni, majd elmúlik, majd az idő megoldja, pasi mindig az én oldalamon  állt és próbáltunk a  konfliktusok elé menni.

Sikerült jó boszorkánnyal is találkoznunk kalandjaink során a magyar gyámügyis ügyintéző személyében.  Akkoriban kiskorú külföldre költözése nem volt egy egyszerű töténet, iskola igazolással, munkaviszony papírokkal, apai engedéllyel, fényképekkel és a francia gyámügyi környezettanulmánnyal felfegyverkezve kellett volna megjelennünk a magyar hatóságok előtt.. Mindent elintéztünk, beszereztünk,  egyet kivéve. A francia gyámügy hajthatalan volt. Ők nem jönnek el hozzánk környezet tanulmányra. Mire fel trappoljon a parkettánkon, szó szerint idézve telefonos ügyintézőnket. Nem kaptak  bejelentést, a gyerek jár iskolába, egészséges, van mit a tejbe aprítanunk, nem élünk segélyeken, van nekik más gondjuk is, ha magyar gyámügy ennyire aggódik ezért a gyermekért, lesznek szívesek ők idejönni és megbizonyosodni a gyermek megfelelő életkörülményeiről. Meg ha kerítek is egy bírói végzést, akkor is hónapok mire sorra kerülünk. A magyar ügyintéző nagyon  kedvesen elmagyarázta, hogy nem fog tudni birósági végzést adni, hiszen nem teszünk semmi rosszat a gyerek ellen. Annyit tud segíteni, hogy « eltemeti » a dossziénkat, és ha sikerül valamit intéznünk, újra előveszi.

Tündérmesére visszatérve az életünk elindult és ezzel együtt a puhítás is.  Na mikor kezdjük már ? Na nem érzed még úgy ? Mit gondolsz belefoghatunk a baba projectbe ?  Tiszta Shrek ott vagyunk már megérkeztünk már fílingem volt. A munkahelyemen jo előre bejelentettem a lehetseges gyermekáldást. A főnököm, mintha nem is hallotta volna meg, legyintett,- Oh, hát az még hónapok, mekkora az esélye, hogy egyből teherbe ess?

Hát-tal nem kezdünk mondatot, de hát egyből sikerült. Férjjel madarat lehetett fogatni.  Elkezdtem betanítani a főnök által kijelölt utódomat, és a lehető leghamarabb elvarrni minden szálat, hogy ne hagyjak magam után elvégezetlen feladatot. Mondtam már, hogy maximalista vagyok?  Kisfiút hordtam a szívem alatt, anyós  hirtelen megszelidült, Kischloe várta a kistesót, én pedig elkezdtem fészket rakniJ  A biztonság kedvéért mindkét országban volt nőgyógyászom, még elég sokat ingáztam, és megtapasztalhattam a francia és a magyar terhesgondozás különbségeit. Kiváncsiak vagytok rá?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Chloé

Míly meglepő, engem a szerelem hozott ebbe az országba. Ne legyünk naivak, nem az ország, vagy táj, vagy nyelv iránti szerelem, hanem sokkal prózaibb az indok. A nagybetűs Pasi miatt hagytam el a hazám, a jól műküdő cégem, pici albérletem. Egy közös jövő reményében rúgtam fel kényelmes életemet, hogy lecseréljem az ismeretlenre.

A nyelv számomra nem volt újdonság. Valamiért már az átkosban is jól gondolták a szüleim, hogy az orosszal sokra nem fogom vinni az életben és az első adandó lehetőségnél már írattak is be a francia tagozatos osztályba. Eleinte még játékosan, majd az 5. osztálytól kőkeményen heti 6, majd az általanos vége felé már 7-8 órában izzasztott minket egy vérprofi tanár (akkor nem teljesen így neveztük a háta mögött).

Az felső tagozat évei alatt már az egész osztálynak volt levelező partnere és a 8. osztály végén meglátogathattuk őket (külön engedéllyel, valuta jeggyel, kiváltságosnak éreztük magunkat, hogy Ausztria felé elhagyhattuk a határt és egészen Svájcig, pontosan Bernig mehettünk vonattal, majd innen busszal Metz-ig.) Ezen a nyáron akár középfokú nyelvvizsgát is tehettem volna, de akkor már gyűlöltem a nyelvet, a vérprofi tanárnak köszönhetően és a középiskolában fellélegezve tanultam az angolt (akkor már nem csak az orosz volt, mint alternativa).

Teltek-múltak az évek, engem az angol érdekelt és szinte teljesen elfelejtettem használni a franciát. De kellett a továbbtanuláshoz még egy nyelv, így egyértelmű volt, hogy az elfeledett francia tudásomat kell leporolni és frissíteni. Akkoriban még irtó nehéz volt bébiszitterként elhelyezkedni Magyarországról, de mégis sikerült és lett egy tök helyes fogadó családom a belga-francia-luxemburgi határ mellett. Elintéztek minden hivatalos engedélyt és 10 hónapon keresztül én újra tanultam a franciát, miközben csemetéikre vigyáztam (bárányhimlőt kezelgettem, magyart tanítottam, saraztam a kölkökkel, szobatisztaságra neveltem őket stb.). És végül Belgiumban nyelvvizsgáztam, amit még a továbbtanuláshoz simán, de kesőbb itt Franciaországban már pechemre nem fogadtak el az állampolgárság kérelemnél, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ismét évek teltek el úgy, hogy a franciát nem használtam, de mint második anyanyelvet beszéltem az angolt, utaztam, dolgoztam és nevelgettem egyedül a kislányomat.

Hogy voltak-e jelek A Pasi érkezése előtt? Igen, így utólag már bizton állíthatom.
Ültem a Zurich-Budapest járaton egy 3 napos kimerítő tárgyalássorozat után, már éppen nyújtóztam volna el aludni, de az utolsó pillanatban megérkeztek a genfi késők és mellém huppant A Pasi. Tetszett is meg nem is, de a fáradtság erősebb volt, inkább az alvásra szavaztam. A Pasi nem zavartatta magát és annak ellenére, hogy láthatóan majd elájultam a fáradtságtól, elkezdett kérdéseket feltenni nekem franciául. Kértem, ha lehet, akkor angolul, mert értem én mit karattyol, de nem tudok válaszolni karatty nyelven. Válasszunk egy civilizáltabb nyelvet, mondjuk az angolt.
Ügyes volt, jól csinálta, már nem tudom hogyan, de másfél óra alatt kiszedte belőlem a telefonszámom, ismerte a cipőméretem és én is megtudtam egy s mást róla például, hogy hosszú hétvégére jött Budapestre a haverokkal bulizni. Magamban sok szerencsét kivántam a kétes hírű bárokhoz, ahol külföldieket húznak le, de aztán csak addig mondta a magáét, hogy megsajnáltam és felhívtam a figyelmét, milyen helyeket, szituációkat érdemes kerülni kis hazámban és mit érdemes megnézni 3 nap alatt, mik a kihagyhatatlan programok vagy éttermek. Gyosan elrepült az a másfél óra. Elköszöntünk a reptéren, én beültem a taximba, és másnap reggelre ez a kis közjáték már a múlté volt. Mármint számomra, mert reggel 10-kor mecsörrent a telefonom, és A Pasi szörnyű francia akcentussal angolul probált győzködni, hogy anyukájának, akinek 2 hét múlva szülinapja lesz, kellene ajándékot találnia, és ő biztos benne, hogy VELEM könnyebben rátalál erre az ajándékra.
Ki sem láttam a melóból, de imponált, hogy “nyomul” és még a vacsiba is belementem. Na,  nem ragozom tovább, ami számomra egy egyéjszakás kalandnak indult, átalakult egy romantikus tündérmesévé, egymást érték az e-mailek, a futárok hatalmas rózsacsokrokkal állítottak be, végigandalogtuk Párizst – tavasszal a leggyönyörűbb-, Londont – ízelítőt kapott, mit jelent számomra a Boxing Day kifejezés-, Prágát – hm, kicsit összeugrottam az idegenvezetővel, amikor Csehszlovakia történetében a szlovákokat nemes egyszerűséggel lemagyarozta-, kihagyhatatlan volt Amszterdam – Queens Day, ezt magyarázni kell?-, Bécs – Sissi palotájában és rózsakertjében én voltam a világ legboldogabb nője-, és hát persze Genfet és a Genfi-tó melletti pici francia szülővárosát (elnézést, a Genfi-tó valódi neve Lac Léman, ezt még Laurence Ferrari is elrontotta egyszer egy TF1 journalban (híradóban). Budapest ez alatt az idő alatt második otthonává vált, és lelkesen elkezdett magyarul tanulni (az évek során a lelkesedés alábbhagyott), és hozzánk invitált boldog-boldogtalant várost nézni, nyaralni, hogy megismertesse velük jövőbeni felesége hazáját, történelmét, konyhaművészetét stb.

Az egész kapcsolatunk olyan egyszerű, olyan magától értetődő volt. Az volt a “fura” benne, hogy minden olyan tökéletes, mint egy tündérmesében. Mi voltunk A Szerelmespár, áhítattal hallgatta mindenki a történetünket, és bár voltak kérdőjelek a jövővel kapcsolatban a fejünkben, az idő minden kérdést megválaszolt. Már nem emlékszem, mitől voltam szerelmesebb és szerelmesebb ebbe a férfibe, de soha olyan rajongással, olyan kedvesen senki nem udvarolt még nekem, mint Ő.

Hogy van-e különbség magyar és francia udvarlás között? Számomra zongorázni lehetett a különbséget, bár lehet, hogy csak engem került el a magyar lovag fehér lovon, (legtöbbjük BKV-val érkezett a randikra), de nem minősíteni szeretném a magyar férfiakat. Hogy 10 év után megmaradt-e ugyanezen lovagiassága? Remélem, nem lepek meg senkit, hogy a válasz: IGEN. (Persze ingassátok csak a fejeteket, kutyából nem lesz szalonna, a férfi az férfi, ő sem találja meg a szennyestartót a zoknijaival).

Múltak a hónapok, és eljutott a kapcsolatunk arra a szintre, amikor választani kellett, hogyan tovább. A távkapcsolat már nem jó, már nem elég, költözni kéne, együttélni, de ki tegye meg ezt a lépést? Az én munkámat lehet interneten intézni, az övét nem. Az én fizetésem fényévekre az övétől, tehát a mammutot sem én fogom letenni az asztalra vacsora gyanánt. A döntés megszületett, én és pici lányom költözünk, valahogy ismét jól csinálta, amit csinált, mert bár több gyemekről hallani sem akartam egyelőre, ő ott az Annecy tó partján, a fűzfa alatt már 4 gyerekes családot vizionált, és előre megtervezte az életünket.

Mint minden tündérmesében, a miénkben is jöttek a bonyodalmak, ármány és cselszövés, jó és gonosz boszorkányok, csodák és tragédiák. Ha kiváncsiak vagytok rá, mesélem tovább a történetünket.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Manoe

Teherbe estem végre. Két hónap görcsölés, 5 ovulációs teszt és adoptálási tervek után sikerült. Mint magyar mentalitással megáldott anyuka első gondolatom az volt: BÖLCSŐDE. Akkor már évek óta Párizsban éltem és elképzelhetetlen volt számomra, hogy az én gyerekemet is majd egy afrikai kontinens unott fejű dadusa tologassa az utcán. Nem, nekem bölcsőde kell, tíz körömmel is,  de meglesz az a hely, ha kell éhségsztrájkot folytatok majd és papírgalacsinokat dobálok be a bölcsi igazgatójának. Melyik bölcsőde igazgatónője ne értené meg, hogy nekem ez mennyire fontos?

Így történt, hogy az októberi gyermekemnek leadtuk már tavasszal (jóval születése előtt) a jelentkezését, majd december első heteiben megkaptuk a várva várt randevú időpontját. Mikor is,  ha nem délután fél 3-kor, a dolgozó apukának ideális (én akkor még boldogan úsztam a tízhetes szülési szabadság mámorában). A bölcsőde bizalmat ébresztett bennem, két hónapostól két éves gyermekek hada egy jól felszerelt, dadusoktól hemzsegő,  barátságos helyen. Az igazgatónő fiatal, kedélyes, még a pár hónapos kislányom lábát is megmasszírozta (mert ezt állítólag nagyon szeretik babák). Ekkor jött a bemutatkozás és nekem fontos volt, hogy tudja hogy nekünk miért kell ez a hely. Mert én magyar vagyok. Mert én is bölcsődés voltam. Mert nekem az mennyire fontos, hogy az én gyerekem közösségbe kerüljön korán. Mert nekem ez mekkora,  de mekkora biztonságérzetet ad  és a pedagógia része és a többi….. Üveges szemekkel hallgatott. Aztán jött az igazgatónő válasza. Elmesélte a bölcsőde történelmét, a válogatott dadusokat és hogyha öt percet kések, akkor a gyerek repül. És én döntöm majd el, hogy reggel 8-ra viszem-e a gyereket és akkor délután 4-kor ott vagyok érte vagy 9-re, és akkor elég ha 5-kor esem be. Akárhogy is kalkuláltam, a napi 8 órás munkaidőm (a hivatalos….) elég messze állt ettől az órarendtől. De legyen. Ekkor jött a pszichológia része. Megtudtam, hogy az a gyerek aki durván vagy minimális agresszivitással közeledik egy másik gyerek felé a következő elgondolkodtató büntetésben részesedik: pokrócba tekerik és megforgatják a terem közepén, hogy érezze kiszolgáltatottságát.

Na jó,  legyen, gondoltam, forgassák meg majd kétszer a gyereket, kibírja, de akkor is kell nekem az a bölcsődehely. Egy hét múlva megkaptuk a választ: sablonos leírás, hogy miért nem mehet az én gyerekem bölcsődébe (magyarul: nem vagyunk sem munkanélküliek, sem létminimumból nyomorgóak, válófélben sem vagyunk), tehát csáó bambino! Egy világ omlott össze bennem. Most mi lesz? Ott volt a szomorú valóság: 2 hét múlva újra munkába kell álljak, eszünkbe sem jutott más megoldás után nézni, és nem vagyunk megáldva egyik oldalról sem beugrani készülő nagyszülőkkel.

Marie-France – az afrikai mosoly

Így történt, hogy a szerencsétlen, bölcsődétől elszakított gyermek apukája megkérdezte a kollégáktól, hogy mit ajánlanak. És persze volt egy másik apuka,  aki tudta,  mit kell tenni. Aznap már csörgött is  telefon egy párizsi dadusközvetítő irodánál, és másnap már vártak engem személyes trécselésre. Az ügyintéző (és valószínűleg fővállalkozó) biztosított róla, hogy nekem van a legnagyobb szerencsém, mert ő megtalálta nekem azt,  akire szükségem van, épp most szabadult fel egy másik család imádott dadusa. Ez a hölgy nem csak szakmailag áll a dadusok élén, de majd meglátom…. Természetesen mindennek ára van, kissé borsos, az igaz, de megéri. Így történt, hogy másnap eljött látogatóba hozzám a dadusok istennője: Marie-France. Természetesen Afrika földjéről származott, természetesen saját kiváló akcentusával beszélte a franciát, természetesen nyájas volt és egyből szerelmes lett a lányomba aki unott képpel bambult rá. Megpróbálkoztam a pékségben kilógatott hirdetések hivogatásával (“családot keresünk közös dadus alkalmazására”), de enyhén ki lettem nevetve, hogy ezek a hirdetések már nagyon régóta kint vannak, le kellene már szedniük. Azért sikerült egy családot találnom ahol se dadus, se másik család. Velük kezdtünk. Marie-France javára legyen írva, hogy mosolygós volt és nagyon pozitív. Valószínűleg az ügynökség ezt megkövetelte alkamazottaitól. Tudott pelenkázni, tápszert bekeverni. A többiről nem tudok, mert nem voltam otthon. Tény, hogy lányomon semmi változást nem vettem észre negatív irányba, tehát valószínűleg nem ostorozta őt Marie-France napközben. A francia dadusokról (nounou) tudni kell, hogy nagyon komolyan veszik a szerződést. Ami bele van írva,  azt megcsinálják, ami nincs,  azt nem. Nem takarítanak, de rendben tartják a gyermek által használt területet, főznek rájuk és kivasalják a gyerekek ruháit. Mindennap kiviszik sétálni őket, bratyiznak más dadusokkal, és az elhivatottak még játszanak is a gyerekekkel a játszótéren.  Ha ezekből valamit nem tartanak be (és ezt a szülők észreveszik) akkor már le is vannak cserélve. Marie-France tökéletesen betartott mindent nálunk, de nem csak mi voltunk a szerződésben,  hanem a másik család is. Ott viszont anyuka (aki Ázsiából származott) úgy gondolta, hogy semmisség lenne Marie-France-nak lepucolni az intim szülői fürdőszoba tükrét. Aztán porcicákat dugott el a kanapé mögé és fel volt háborodva, hogy nem tűntek el.  Így lett vége két hónap után gyümölcsöző kapcsolatunknak Marie-France-szal. Az ügynökség úgy búcsúzott el tőlünk, hogy mi rendes emberek vagyunk és tudják, hogy újra jelentkezünk majd náluk. Sajnos anyagi megfontolások miatt soha többet nem jelentkeztünk. Marie-France-ot valószínűleg azóta is rémálmok gyötrik a szomszédasszonyom emlékétől.

Laetitia –  Sex and the City

A kedves másik család első csalódása akkora volt, hogy gondoltuk jobb,  ha ők választanak következő dadust. Mint zöldfülűek behúzódtunk és megadtuk magunkat. Laetitiat a másik család anyucija választotta, egy fórumról,  ahol azok a dadusok bóklásztak,  akik senkinek sem kellettek. Legendákat hallgattunk róla a szomszédasszonytól. Laetitia 22 éves volt, nehezen ment át az érettségin és gyorstalpalón elvégzett egy gyerekfelügyeleti továbbképzést, mely papírt adott róla, hogy űzi a pelenkahajtogatás művészetét. Tudni kell, hogy Franciaországban akárki lehet dadus, semmilyen képzettségre nincs hozzá szükség, de ha van papír róla, akkor egyből magasabb óradíj jár. Francia volt, fehér bőrszínû és kb 100 kilós. Kicsitt unott arca volt és a gyerekkel fanyar, fiatalos mosollyal kedveskedett.  Nem esett nehezére elfogadni ajánlatomat, hogy adhat üveges bébikaját,  ha akar. Ma már tudom, barom anyának csak barom dadusa lehet. Alapdolog lett volna, hogy megfőzze a friss ebédet, hiszen ez volt a munkája. A szomszédasszony bevezette az üzenőfüzetet kettejük között, és Laetitia kérte, hogy tegyük ezt mi is. A hátam közepére kívántam ezt a füzetet, úgy gondoltam, hogy vagy elmondja amit akar reggel és este (ahogy én is), de a fene sem fog éjszakánként még olvasgatni meg írogatni az ágyban. Talán két mondatot ha kipréseltem magamból a nálunk töltött karrierje alatt. Annál többet préselt ki magából a szomszédasszony. Mindezt akkor fedeztem fel,  amikor egy nap eltört a mécses Laetitiánál. Ugyanis a szomszédasszony regényeiből kiderült, hogy a tökéletes Laetita mégsem olyan tökéletes: az uzsonna joghurtját adta véletlenül az ebéd desszertje helyett, rossz előkét küldött haza a gyerekkel (az enyémet) és nem foglalkozik kellőképpen a kislányukkal mondókatanulás terén. Ekkor megsajnáltam Laetitát. Egy nap szomszédanyuka és Laetita úgy döntöttek, hogy a végső balhét nálam ejtik meg. A lányom akkor hallott életében először cifra, francia káromkodást.

A balhé után szomszédasszony elvonult, otthagyta nekem Laetitiát ajandéknak, másnaptól fizethettem egyedül a nem alapbérért dolgozó, üveges bébiételt főzőcskéző hölgyet. Így családkeresésbe fogtunk. Júniust írtunk. Laetita továbbra is elvégezte a munkáját: üveges bébiétellel jóllakott, nyugodt gyermek várt rám esténként. Talán túlságosan nyugodt is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy törvénybe ütköző cselekedetet hajtunk végre: kandikamerát állítottunk a számítógépre a webkamerán keresztül. Franciaországban ugyanis a törvény bünteti azt, aki ilyet tesz egy dadussal, az ő beleegyezése nélkül. Két napot néztünk csak meg, harmadnap nem jött többet Laetita. Az üveges bébiételt igaz elfogyasztotta a lányom (8 hónapos volt), de nem az etetőszékben, hanem az óriastelevizió előtt, a szőnyegen. Laetitia ugyanis felfedezte a Szex es New York sorozatot a házi DVD kínálatban, és gondolta,  hogy itt az idő egyhuzamban megnézni. Együtt nézték a lányommal. Természetesen a pelenkacsere is ugyanott történt, csodálkoztam is, hogy nem lett sötétbarna a szőnyegünk, mivel a szeme e tevékenység alatt is kocsányan lógott Carrie-re és barátnőire. Nyár volt, meleg volt, de férjemnek a melltartóban és tanga bugyiban szaladgáló, enyhén husimusi lány látványa gyomorgörcsöt okozott, és kijelentette, hogy ez a nevelés nem egy 8 hónaposnak való. Fájó szívvel, de megváltunk tőle, kifizetve a legálisan őt megillető kártérítést,  amiért mi hagytuk el őt. És még szerencsénk volt, hogy ő nem perelt be minket, pedig megtehette volna. Hiába na, a franciákat védi a munkatörvény.

Djamila – az algír pótmama

Par napunk volt a nyári szabadságig, zsebünkben figyelt már az új és végre szimpatikus család OK-ja, csak a dadus hiányzott. Elkeseredettségemben magyar barátnőmhöz fordultam, aki szánalmas helyzetünket hallgatva ajánlotta, hogy találkozzunk Djamilával, a hölggyel aki néha beugrik neki dolgozni hasonló korú gyerekéhez (ő azon kivételek közé tartozott,  aki nem ment vissza korán dolgozni). Fájó szívvel, de felajánlotta, hogy lemond róla. Djamila egyből szimpatikus volt. Dinamikus, 50-es éveit taposó, férje vallása és üldözése miatt  Algériából elmenekült, négy gyerekes anyuka.  2 évig dolgozott nekünk és a masik csaladnak. Leszámítva egy-két vicces esetet,  mint pl. a gyermek lángoló fenekét marseille-i szappannal és olivaolajjal kezelés, ő volt az a dadus, akit mindenki kíván a gyermekének. Pontos volt, megbízható, friss zöldségből friss ételt adott a gyerekeknek, és előfordult, hogy meglepte a ház urát egy-egy kivasalt inggel. A gyerekek nagyon szerették, számomra kicsit túlzottan is (“első gyerekes anyuka szindróma”). Azt hittem ő lesz az,  akivel sosem szakad meg a kapcsolat. Amikor a lányom már óvodás volt,  Djamila már csak a fiamat és egy új szomszédasszony kislányát őrizte. Az ikrek érkezésével nekünk költözni kellett, és nem volt szükség egy bejáró dadusra. Fájó szívvel váltunk meg tőle.  Ő folytatta a másik családdal, és a kiérdemelt bizalommal elérte, hogy nem is kerestek helyettünk más családot. Azóta is főállásban van és arra az egy kislányra vigyáz. Telefonon azóta háromszor beszéltünk, kétszer amikor én hivtam őt, hogy jöjjön el látogatóba hozzánk, harmadszor amikor ő hivott minket, hogy munkáltatói igazolásra lenne szüksege. Sosem jött el minket meglátogatni, sosem akart beszélni a gyerekekkel, sosem látta azóta sem az általa vigyázott két gyermekem, sem az utánuk érkezőket. Ő volt az az intelligens dadus, aki tudta, hogy a szíve a gyermekeké addig,  ameddig ő a dadusuk, utána viszont a kapcsolatnak meg kell szakadnia.   Azóta más felállásban dolgozunk a dadusokkal, talán egyszer az is papírra kerül. Amit viszont kijelenthetek: az első csalódások után rájött a csökönyös magyar agyam, hogy nem rosszabb a dadusrendszer,  mint a bölcsőde. Csak más. Az én szememben az előnyök:

• Igaz, időhöz van kötve a dadussal is a szülő, de mégis rugalmasabb a rendszer (nem mond fel a dadus,  ha kések tíz percet, és alkalmanként kérhetek tőle segítséget)
• Betegség esetén nem kapkodunk, hogy “Mi legyen? Ki vigyáz majd rá? Ki mer a főnök elé állni, hogy beteg a gyerekem?”
• Több kiskorú gyermek esetében már olcsóbb dadust foglalkoztatni,  mint két bölcsődehelyet fizetni
• Egy személyhez kötődik a gyerek, ez főleg másfél éves korig nagyon fontos (utána már a közösségbe járás előnyeit előbbre helyezem)
• A szülők alapvető elvei szerint van nevelve a gyerek és nem a bölcsődei pedagógia szerint (gondolok itt az alvós plüssök használatára, a cumira, a pelenkáról leszoktatásra, az alvási szokásokra)
• Nyugodtabb, meghittebb környezetet biztosít az otthoni légkör (még akkor is,  ha épp a másik családnál van a felügyelet)
• Több a kinti séta, így a lakónegyedet jobban megismeri a gyermek

Az egyetlen és óriási hátránya (de ez sem törvényszerű),  ennek a gyermekfelügyeletnek a bölcsődéhez képest:  a szocializálódás. És ehhez kötődik automatikusan a csorda szellem általi gördülékenyebb tanulás, legyen ez a pelenkáról leszokás, az asztalnál szépen evés vagy a gyerekdalok ismerete. Tapasztalatom azt mutatja (négy nagyobb és egy még keményen pelenkás gyermek után), hogy ezek a lemaradások (vagy valamivel későbbi kiváló teljesítményfelmutatások) kb 2 héttel óvodakezdés után már egyáltalán nem felfedezhetőek.

S hol az anya és apa szerepe mindebben? “Anya csak egy van…. Egy élet is kevés, hogy elmondjam mennyit érsz….”. Tévhit, hogy a gyermek csorbul,  mert a szülők mindketten dolgoznak. Anya az anya, apa az apa. Az első, a mindenek felett álló, a legnagyobb szerelem a gyermek életében. Ezt semmi és senki nem tudja megsebezni. Ahogy a férjem mondogatta nekem az elején (mert valljuk be, az én agyam és szívem is a magyar rendszerben gondolkozott): “Nem az együtt töltött idő mennyisége,  hanem a minősége a fontos”. A francia dolgozó szülők gyerekei ugyanúgy rajonganak a szüleikért, a különbség csak annyi, hogy nem 3 évesen tapasztalják meg a saját, önálló kis világukat, hanem jóformán már a születésüktől fogva. Megtanulnak ezzel élni, és ezzel együtt szeretni.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Baobab

Párizs hemzseg a kávéházaktól, ezt mindenki tudja, de azt tudtátok, hogy kifejezetten babakávézók is léteznek és nem is kevés?

Szerencsére nemcsak Párizsban, de Bordeauxban, Lyonban és még sorolhatnám a városokat, számos helyen megtalálták ezt a piaci rést és milyen jól tették!

Budapesten is vannak, tudom, nem újdonság, de én szeretek új, ötletes káveházakat találni és tesztelni, ezért most bemutatok párat, olyanokat is, ahol még nem jártam és olyanokat is, ahová szivesen beülök a barátnőimmel és gyerekeinkkel.

Igazábol semmi különleges nincs a nap alatt, ötvözték a kávéházat a játszóházzal, plusz beraktak pelenkazóasztalt a mosdóba. A mama és barátnői kávéznak, sütiznek, míg a gyerekek a játszósarokban játszanak, a “műhelyben” alkotnak (franciául: atelier),  a belső termekben zenét, vagy mesét hallgatnak. Természetesen élőben. Némelyik program kicsit hajaz a magyar Ringatóra.

A kedvencem a La Pousette Café, Párizsban, a 9. kerületben. (6, Rue Pierre Sémard, Paris). Szédületesen gazdag a programjuk, van babaének és babajóga születés előtt és születés utáni időszakra, babahordozás, babamasszázs, óriáslabdás tornaóra, meseelőadás, zene-bona előadás, babatánc, babatánc angol nyelven (szerintem benne van Pamela keze 😉 ), babaszínház, sőt kötni is tanulhatnak a mamák.

Azon felül, hogy jó a kávéjuk (Illy kávé), finom a sütijük, gondoskodnak, hogy a gyerekek bio ételeket és italokat kaphassanak.

A hab a tortan a boutique, ami számomra maga a meseország. Lehet kapni varrott matrioska babát, álomszép vintage iskolatáskákat, puhatalpú papucskákat, különleges, régi hangulatú társasjátékokat és ez még csak ízelítő. Csak kuriozumként írom, egy kis 10 centis matrioska párnababa 52 Euro, nem viccelnek.

A Le Petit Bazar (10, Rue Gramme, Paris, 15. kerület), a fenti Pousette Café kistestére is lehetne, vagy akár nagytestvére, nem tudom eldönteni melyiket szeretem jobban.

A koncepció ugyanaz: a szülők kávéznak, a gyerekek játszanak, a műhelyben festenek, vágnak, ragasztanak, zenélnek, táncolnak, mesét hallgatnak.

Náluk az újdonság a babafotózás tanfolyam. Nem rossz ötlet! Én mindig kitépem a hajam, amikor a gyerekeimet akarom fotózni, mert éppen nincs jo fényviszony, grimaszolnak, mozognak, rumli van a háttérben, nem vagyok elég gyors, hogy elkapjam a  pillanatot. Erre tanítanak meg a Le Petit Bazar műhelyében (a felsproltakat kikerülni).

Itt is törekednek a bioételekre, bioitalokra, olyannyira, hogy bio colajuk is van. A józan ész megáll!

A Café Grenadine (Magyarul Szörp Kávéház, 161, Avenue du Maine, Paris, 14. kerület) a magentaszínű kávéház. Finom házisütikkel, bio italokkal, pelussal, pelenkázóval, ami persze minden babakávéházban megtalálható, naná! A műhelyben angol nyelvtanulást rendeznek gyerekeknek (mondom én, hogy Pamela keze mindenhova elér), 3-tól 10 éves korig, varázsló jön és előadást tart, bábelőadas, zeneelőadás babaáknak, mamáknak kötőtanfolyam, hordozó tanfolyam, La Leche Liga összejövetel.

A boutique tele színes termékkel, zömében fából készült, vagy puha, varrott játékkal, csupa szín, csupa báj.

Elfogyott a papír, majd máskor folytatom az imádott kávéházaim magasztalását.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Olvasó

Miért pont ide jöttünk ?

Az öcsém, aki csaknem 20 éve él itt, idegenlégiósként kezdte, mint sok más fiatal,  aki a kalandot és az anyagi biztonságot keresi. Ő  ugyan 12 éve leszerelt, de azóta civilként is Franciaországot választotta .

17 év házasság után a két lányom apjától elváltam,megismerkedtem a mostani párommal,ami szerelem volt első látásra,hamarosan született egy közös gyerekünk,a most 5 éves kisfiam. 3 gyerekkel nehéz volt otthon az élet, két iskolás és egy kisbaba.Az öcsém gyakran csábitgatott a jobb megélhetés reményében, aztán eljött az az idő, hogy úgy gondoltuk a párommal, most vagy soha alapon lépnünk kell. 2009 nyaràn 3 gyermeket a mamák gondjaira bizva, nagy szivfájdalommal (kisfiam akkor volt 1 éves),  eljöttünk az ismeretlen idegenbe. Nyelvtudás ,anyagi biztonsàg nélkül ültünk a párom akkor 15 éves autójába, irány a nagyvilág. 2300km-re  az  otthontól…

Szerencsére nem telt el 1 hét,munkában is állhattunk,délen egy kiwiültetvényen, ahol nem igazán érdekelte a főnököt, mennyire beszéljük a nyelvet, csak dolgozzunk. Itt 2 hetet voltunk,aztàn 3 hónap kemény munka következett egy tanyán,ahol dohányültetvényen,kukoricaföldön folytattuk tovább a pályafutásunkat. A nagylányom csatlakozott hozzánk az utolsó hónapra, igy szezon végére volt annyi pènzünk, hogy bérelhessünk egy kisebb lakást, hisz 5 hónap a gyermekeim,a kisfiam nélkül örökké valóság volt. Megvettük a repülőjegyeket,eljött a nap,amire nagyon vártunk.

Senkinek nem kivánom azt az érzést, amikor megérkezett  akkor 1.5 éves gyermekem és idegenként nézett ránk . Anyósom 3 hétig volt nálunk, napról napra adta át a fiúnkat. Nagyon hamar, pár hét elteltével úgy viselkedett,mintha soha nem lettünk volna távol egymástól. Appartmanunk a kiwiültetvényhez közeli kis faluban volt, a tavaszi válogatás után vártak vissza a szüretre, és a páromnak hosszabb távú munkát is ajánlottak. Mi a lányommal csak a szedésre mehettünk, ami 3 hét volt, mivel a többi munka a kiwin férfimunka. Itt nem volt lehetőségünk semmi más munkára, sem nyelvtanulásra. A helyet ahol laktunk egy tanyához tudnám hasonlitani, fák és víz mindenhol. Nem voltunk semmivel tisztában,  sem a jogokkal,  sem pedig a támogatásokkal,sőt ekkor még carte vitalunk sem volt, így elég sok pénzt kifizettünk a lakásért, amibe, mint később megtudtuk, nem kevés segitséget kaptunk volna az államtól. A kisfiamat, hogy dolgozni tudjak, hely hiányra hivatkozva nem járhatott la creche-be, ezért assistance maternelléhez (Nunuhoz)kellett adnunk , napi 8-9 órában, ami megint elég húzós volt anyagilag.Szegény főbérlőnk,akit nagyon szeretünk,es sokat köszönhetünk neki,kézzel lábbal próbálta magyarázni,hogy milyen anyagi segitség járna nekünk…

1 évig éltünk itt, mire segitséget kértünk a közeli városban. MSA-tól kaptunk egy nagyon szimpatikus assistante social-t, innentől kezdve ő segitett nekünk a hivatalos ügyek intézésében. Átköltöztünk a városba,nyelvet tanullhattuk a pole emploi-n keresztül,kisfiam bölcsödében jàrhatott,kaptunk szociális lakást,visszamenőleg igényelhettük az elmaradt támogatások egy részét. Hamarosan munkát kapott a párom az intermarchéban mint hentes és én is el tudtam helyezkedni egy takaritócégnél. Mikor úgy gondoltam  egyenesben van az életünk valamennyire, kijött hozzànk az akkor 16 éves lányom, kiszakitva az otthoni közösségéből , zéró nyelvtudással. Nagyon féltem ettől az időszaktól, de hamar beilleszkedett .,egyik napról a másikra iskolába járhatott (collège), a nyelvet is nagyon gyorsan tanulta.

Sokszor elgondolkodom,helyesen cselekedtünk-e 4 éve, amikor eljöttünk otthonról, hisz több, mint 3 évtizedet ott éltem, éltünk és a mai napig nagyon hiányzik az ottani életem, a barátaim, a családom… Amikor azonban a  gyerekeimre nézek s látom, hogy  boldogok itt ,pár év alatt mennyi tudásra tettek szert, eloszlik minden kétségem. Nincsenek anyagi gondjaink, a számláinkat tudom fizetni, kiegyensúlyozottan tudjuk élni a mindennapjainkat. Megszerettem ezt az országot, csodálatosan szép természeti adottságait. Az óceántól 30 km-re élünk, hihetetlen,  mennyire feltölt egy séta a partján.

Mi itt kaptunk lehetőséget egy jobb életre, és úgy gondolom,  maximálisan éltünk és élnünk kell vele.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerző: Baobab

Bemutatkozást ígértünk, hát elkezdem én. Nicknevem Baobab, a béke kedvéért.

Tudtam, az én utam nem más, mint végre saját gyerekekkel élni. Minden porcikámmal gyereket akartam. Addig-addig, míg utamba nem került a francia hímnemű druszám (nem teljesen pontosan, de ő François, én Françoise), aki ugyanabban a hónapban született, mint én, akinek a nagyanyját ugyanúgy hívják, mint az enyémet (persze a másik két nagyi neve nem azonos), aki úgy, mint én, kókuszos tusfürdőt hasznalt, aki imád síelni, pont úgy, mint én. Voltak még egyéb “jelek” és mi szépen mindnek bedőltünk. Összemelegedtünk és máris éreztük, hogy szaporodnunk kell. (…)
Hamarosan megszületett Füles, Budapesten. Október volt, gyönyörű nyárias idő (döglesztő kánikula), de mire hazaértünk a kórházból beköszöntött a tél.
Minden gondolatom a szoptatás körül forgott. Három és fél hónapot feküdtem a kórházban terhesen, rengeteg szülést “végignéztem” (szobatársaim jöttek és megszültek, csak én és Éva maradtunk ilyen rémesen hosszan a 13-as szobában, a többiek szülés után jöttek vissza hozzánk mesélni, mi, hogy zajlott), mindenki, egytől-egyig mindenki szoptatott, ezért fel sem merült bennem, hogy létezik a világon tápszer. Persze, tudtam, hogy létezik, de azt csak a defektesek használják, gondoltam én, illetve így lettem észrevétlenül kódolva a kórházi világnak és a fórumvilágnak hála. Magyarországon voltunk, ahol a szoptatást nagyon komolyan veszik.
Kétféle harc zajlott otthon: az egyik a szoba hőmérséklete volt, a másik a szoptatás.
A párom francia, a szoba hőmérsékletet állandó 19 fokon tartotta volna, nehogy csecsemőhalált haljon Füles. Ez volt az utasítas a Carnet de Sante-ban is. A szüleim, mert náluk laktunk, míg el nem keszült Füles útiokmánya, majd megfagytak. Én is dideregtem. Ezért feltekertük a fűtést 21 fokra. A párom meg lecsökkentette, 18 fokra. A szüleim vissza. A párom le. Ez ment napokon keresztül. Az ellenfelek az én fülemet rágták, hogy túl hideg van, túl meleg van.
Aztán egyszer csak tanácsot kapott a párom az édesanyjától (művésznevén: anyós), hogy ideje lenne kivinni Fülest sétálni. Igen ám, de jeges szélviharok tomboltak. Tiltakoztam. Bőgtem. De ő kötötte az ebet a karóhoz, mert maman azt mondta, hogy nem maradhatunk örökre a lakásban, a gyereknek levegőznie kell. Beadtam a derekam, jól beöltöztettem a kis Fülest és uccu neki. Szerencsére a párom tökei is lefagytak,  fázott, így nem kellett sokáig sétálgatni.
A szoptatás pedig úgy indult, hogy nem indult. Szerencsémre a technikával nem volt gond, mert igaz, hogy a csecsemős nővérek nem mondták el jól, hogy hogy kell szoptatni, de eljött a várandós osztályról Ildi nővér meglátogatni és elárulta a titkot. Nem nekem kell a gyerek szájába tuszkolni az ételforrást, hanem őt kell rádobni. Működött. Azonban a kereslet-kínálat egyensúlyára várni kellett két hónapon át. Én fejtem, fejtem és csak fejtem, míg anyukám meg nem etette egyszer tápszerrel Fülest. Bőgtem. Összeesküdtek ellenem az elemek, gondoltam. Ma már röhögök ezen is. Micsoda zöldfülű voltam. Akkor még nem is sejtettem, hogy Franciaországban alig-alig találkozom majd elszántan szoptató anyákkal. Ha jól átgondolom, összesen kettővel találkoztam.
Az egyik francia barátnőm, aki úgy francia, hogy portugál, azaz a szülei valódi portugálok, olyan “jól” beszélnek franciául, mint én, de a gyerekeik már mind Franciaországban születtek. Na, a barátnőmmel egyszer a szoptatásról esett szó, mesélte, hogy persze, ő is szoptatott. Két kerek héten át. Az elégnek tünt neki.
A négy év alatt, amióta Franciaországban taposom a járdakövet a két elszánt közül az egyikük guadalupe-i és több, mint két évig szoptatott. A másik pedig egy valódi párizsi istennő volt. 45 év körüli, őrülten csinos, beszélgetős, aki nem szégyellte megszoptatni a babáját egy babakávézóban. Mert Párizsban ilyenek is vannak.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mégpedig Ázsiában, azon belül valószínűleg Perzsiában. De most nem fogjuk idemásolni a wikipedia spenótról szóló értekezését, különben meg Váncsa Istánnál jobbat úgysem tud írni a spenótról senki. Olvassátok el, ha még nem tettétek, mert utánozhatatlan írás.

A mi Spenótós történetünk úgy kezdődőtt, hogy sokadmagunkkal cseverésztünk a Franciaországban élő magyar anyák fórumának egyikén. Telt-múlt az idő és azon kaptuk magunkat, hogy négyen létrehoztunk egy privát fórumot, ahol felszabadultabban beszélgethettünk (nem 160 virtuális szemlélő előtt). Éppen Pamela Druckermann amerikai újságíró Nem harap a spenót című könyvről beszélgettünk, akkor még négyen, amikor Chloé felkiáltott: írjunk blogot közösen! Benne voltunk! Addigra már annyira összekovácsolódtunk, hogy bíztunk benne, menni fog, működni fog. Sajnos azóta egyikünk kivált a négyesfogatból. Ritka az, amikor sok nő összezárva megtalálja a közös hangot. Mi nők sokszor sértődékenyek, lobbanékonyak vagyunk, megorrolunk, ha valami nem úgy történik, ahogy mi szeretnénk és még toporzékolni is képesek vagyunk, vádaskodni, kitalációkat füllentgetni. Az Isten vicces kedvében teremthette a nőt, mert elég szeszélyesre sikeredett. A blog ettől függetlenül tovább él, csináljuk, mert örömet okoz néha megmozgatni a maradék agysejtjeinket, ugyanis otthon neveljük a csemetéinket, ami sok felőrlő rutinnal jár, de mi másra is vágyunk, mint pelenkacserére, ezért felülkerekedtünk és írunk, írunk, írunk (már, ha időnk engedi).

Olvasói írásokat is szívesen fogadunk! Legyen színes és sokféle a blog! Ne csak rólunk szóljon a blog, ettől lesz majd igazán érdekes.

Címünk: nemharapaspenot@gmail.com

Kedves Olvasó!  Tarts velünk!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: