Szerző: Olvasó (Tünde)

A kezdetekben írtam, kisfiam másfél éves kora óta él itt velünk. Öt hónapig anyósom gondoskodott róla, nagy szeretettel körülvéve. Nem kell leírnom, egy anyának milyen szívfájdalom elszakadni a gyerekétől és én még azt sem tudtam mikor láthatom újra.

Amikor végre megérkezett, napról-napra édesgettük magunkhoz, szinte semmire nem emlékezett, ami velünk volt kapcsolatos. Gyönyörű helyen éltünk, folyó mellett, egy családi házban, ami egy ilyen pici gyereknek igazi paradicsom volt. Igazából ebben az időszakban rajtunk kivül nem is volt igénye másra.
Öt hónapig otthon tudtam vele maradni, de tavasszal, amikor volt lehetőségem újra munkában állni a kiwiültetvénynél, assistance maternelle-hez, barátságosabb nevén nounou-hoz kellett adnunk (magyarul: dadushoz). Szegény még magyarul sem nagyon tudott, napi 8-9 órát francia közegben töltött. Nehéz időszak volt, nem evett, nem ivott a dadánál, mindennap sirva kellett elválnunk tőle. Màs választásunk nem volt. 1-1.5 hónapig tartott ez az állapot.

A szeptembert már a városban kezdtük, nagyon barátságos bölcsiben (franciaul: crèche). Nagyon szimpatikus maternellekkel (bölcsis gondozónők), akik nagyon nagy szeretettel fogadták a kisfiamat, soha nem éreztetve a másságunkat. Nem kell bemutatnom a külföldön élő anyukáknak, amikor oldalas forditásokkal, nyelvtudás nélkül próbáltam kommunikálni. Hamar beilleszkedett, egy idő után a reggeli pityergés is elmaradt. Egy évig járt ide.

Három és fél évesen kezdte az ecole maternelle-t (óvoda), ahol teljesen új közösség volt, mégis nagyon hamar alkalmazkodott. Itt már elkezdett francia szavakat használni, ami az ovival volt kapcsolatos szinte mindent megértett. Most ötéves és napról-napra jobban beszéli a nyelvet és félelmetesen jó kiejtéssel. Ha mi szülők nem értünk valamit pontos forditást kapunk tőle. Nagyon sajnáltam akkor azt a két éves picurkát, amikor ott kellett hagynom egy számára idegen, nem az anyanyelvét beszélő dadánál, de úgy érzem ezek a dolgok megerősítették, most már szinte minden helyzethez nagyon könnyen alkalmazkodik.

A lányom 16 évesen érkezett hozzánk, egyik napról a másikra kiszakítva otthoni közösségéből. Nem volt könnyű időszak, főleg, hogy az iskolai beiratkozásnál még én sem beszéltem a nyelvet. Beülni egy igazgatói irodába, kezemben a fordítással, hogy mit is szeretnék, közben az izgalomtól lesápadt gyerekemet nyugtatni, aki már aznap kezdte is az itteni iskolai tanulmányait. Lycée-ben tanul (líceum), tőlünk 70 km-re, hétvégén jár haza. Szeret itt élni, már jól beszèli a nyelvet.

 
A nagyobb lányom nagy segítségünkre volt a kezdetekben, aztán hazaköltözött a szüleimhez, de egy év után mégis úgy döntött, hogy visszajön, mert otthon szinte semmi lehetősége nem volt. 21 éves korától él itt velünk, a nyelvet tanfolyamon tanulta, dolgozni szinte egyből tudott a takarítócégnél, ahol korábban én kaptam munkát. Nehezebb dolga volt, mint a húgának az itteni beilleszkedésben. Jelenleg egy tőlünk 170 km-re lévő hotel szobalánya, mellette tanulja a nyelvet és persze vannak tervei. Mindkét lányomat itt érte el a nagy szerelem és én nagyon boldog vagyok.

 
Nem kis kétségek voltak bennem, hogy helyesen döntöttünk-e, amikor új életet kezdtünk egy idegen országban, és a gyermekeimet egyik napról a másikra kiszakítottam a megszokott kis környezetükből, de most már tudom, igen, jól döntöttünk.
Különböző korosztályokon, azaz a gyermekeimen keresztül tapasztalhattam a beilleszkedés nehézségeit, mert voltak és hazudnék, ha azt írnám, minden simán ment.

A szerkesztő megjegyzése:  Nagyon nehéz lehetett, de megérte- ez látszik. Gratulálok neked, mert volt erőd felelősségteljesen intézni mindent!
Én kíváncsian olvasnék arról is , hogy lelkileg milyen folyamatokon mentél át és mit tanácsolnál a hozzád hasonlóan a nyelvet teljesen az alapoktól elsajátítani kényszerülő anyukáknak/apukáknak.  Illetve azoknak, akik azt tervezik, hogy most kelnek útra, esetleg nemrég érkeztek…