Szerző: Manoe
2000 márciusában léptem francia földre. Akkor még nem gondoltam, hogy az elkövetkező x évben maradni is fogok (ha még olvastok: maradtam). Szeretem a kérdést, hogy “hol ismerkedtetek meg a férjeddel, Budapesten?”. Nem, mi nem Budapesten hanem Nairobiban, Kenyában ismerkedtünk meg (na most mindenki felismert, hupsz….).

Hogy mi visz egy magyar lányt Kenyába?

Főiskolán EU versenyen szakmai gyakorlatot nyertem, EU országba. Tiszteletem jeléül nem nevezem meg a szervezetet, akiknél ez az irigylésre méltó fődíj kiosztásra került, továbbiakban: Aligeszéknek becézem majd őket. Sajnos éppen egy EU országba sem tudtak ajánlani semmit, és a kacsintásból azt is megértettem, hogy belátható időn belül ne is várjak EU országot úticélnak. Kenyát ajánlották mint kihagyhatatlan lehetőséget és a harmadik unszolás után tudtam, hogy vagy Kenya vagy maradok a popómon. Mivel abszolút átlagos profilom volt és abszolút nem tolta senki ezt az átlagos dossziét a Budapesten székelő marketinges cégek felé, melyekről álmodoztam, így maradt Kenya. Mennem kellett, mindegy, hogy hova, engem fojtogatott a kilátástlan pályakezdői helyzet és egy 8 éves “se veled, se nélküled” párkapcsolat.
Szüleim majdnem szívgörcsöt kaptak, de beadták a derekukat és azt az anyagi hozzájárulást, amire szükségem volt az induláshoz (szárnyak nélkül születtem). Azonban indulás előtt két héttel jött egy telefonhívás Aligeszéktól, miszerint “ja, végül is nem tud most fogadni a cég, de valószínűleg egy hónap múlva igen, szóval légyszi told el a repjegyet kb. egy hónappal későbbi időpontra”. Ja… nincs milliomos apuci, hogy repjegyet tologassak, valamint oltásoktól dagadt a karom és a pesti albérletet is felmondtam, munkakeresés leállítva… Egy szó mint száz, elmentem, hátrahagyva mindent és mindenkit, aki addig fontos volt számomra, bízva a 22 évemben és a sorsban. Aligesz eltűnt a képből, mondván ők szóltak, hogy nincs munka. Senkinek sem kívánom látni a szülei szemében azt a rémületet és félelmet, amit én láttam Ferihegyen (ma Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér néven fut) azon a márciusi napon. Nem várt a másik kontinens, nem várt a másik kultúra, de én mégis mentem. Az egyetlen biztos pont az az egy hónapi megélhetéshez elegendő készpénz és egy retúr repülőjegy volt. Érkezésemkor nem volt zászlólengetős reptéri ováció, hajnal volt, és igazából nem is tudtam milyen arcot keressek. Még otthon találtam egy magyar srácot, aki már egy ideje Nairobiban dolgozott (szintén az Aligeszék szervezetén keresztül). Ő segített nekem, ő jött ki elém aznap hajnalban a repülőtérre úgy, hogy előző este bulizott a barátaival. Cserébe vittem neki józsefvárosi fekete zoknikat, ez hiányzott neki a legjobban Magyarországról. Svájci lakótársa volt és náluk laktam egy ideig (neve aranyba kerezteve, kesőbb ő volt a tanú az esküvőnkön). Aligesz valahol mélyen szégyelhette magát a szituációtól, így végül ott helyben segítettek. Pár napon belül találtak egy fogadóképes céget, ahol azonnal kezdhettem. A cég egy világmárka nevét viselte, de valójában csak egy helyi kis forgalmazó volt. Az interjún a főnök enyhén flegmán és lenézően viselkedett. Gondoltam „kulturális különbség”, van mit tanulnom. Hát nem az volt, egyszerűen csak egy tahóval álltam szemben. Aligeszék képviselői ugyan megkérdezték a talalkozó után, hogy biztos jó lesz-e nekem ez a cég, én pedig rávágtam, hogy óh, persze, hogy jó lesz, de igazából nem értettem a kérdést. Melós csaj vagyok, nem félek a kihívásoktól, a kulturális különbségekkel meg majd csínján bánok, gondoltam magamban. Akkor kellett volna mélyen az afrikai Aligeszék képviselőjének a  szemébe néznem és őszinte magyarázatot kérni kérdésére. Talán elkerülhettem volna a későbbi borzalmakat, talán nem.

Hogy hogyan indul egy sikeres karrier Kenyában?

Első munkanapomon kaptam egy asztalt és egy széket és magamra hagytak. Na jó, vakargattam a fülem, az iróasztalon pedig mértani pontossággal elrendeztem egy tollat és egy füzetet. Felvettem a dioptria nélküli szemüvegemet, ugyanis azt a értékes tanácsot kaptam egy szintén az Aligeszékkel pár hetet Nairobiban töltött sráctól, hogy Kenyában a szemüvegesekre felnéznek, tiszteletet vált ki a szemüveg puszta látványa. Na ez a tanács egy fabatkát sem ért. Öt perc után migrénem lett tőle és szemüveghez nem szokott orrom rondán kikészült a fémkerettől. A nekem kijáró tiszteleten nem véltoztatott, ráadasul szépnek sem volt mondható a szemüvegkeret. Tehát ültem a szépen elrendezett üres íróasztalomnál a ronda szemüvegemben, majd tíz perc múlva kimerészkedtem a helyiségből és bekukucskáltam a főnökhöz. Kérdeztem, mi lesz a munkaköröm, mit vár tőlem. Válasz: „Te vagy a muzungu (fehér ember), csinálj marketinget!”. Ja jó, nem gond főnök, kicsigáztam az irodájából abban az előre elveszett reményben, hogy talán utánam szól, hogy „ja várj, itt van egy kis olvasnivaló”, vagy „megmutatom mit csináltak elődeid”, vagy egyszerűen csak: „segíts nekem ebben, vagy abban”. Sosem csináltam neki marketinget. Egy héten belül magamtól rádöbbentem, hogy mit vár tőlem: eladni minél több fénymásológépet egy olyan országban, ahol senkinek sincs szüksége fénymásológépre. Két hónapot bírtam ki és ezalatt az alábbiak történtek:

• Elolvastam négyszer a világmárka kézikönyvét „Mit kell tudni a fénymásológépekről” címmel.
• Elvégeztem néhány eladási típusú feladatot, mint „pofavizit muzungu és muzunguk között”. Így csöngettem be egy nap az amerikai nagykövetségre, ahol kb. úgy néztek rám, mint a Kockás Fülű Nyúlra az állatkertben (gondolom bőröm színének köszönhettem, hogy nem rúgtak ki egyből páros lábbal).
• Egy kiállításra megszerveztem a dekorációt a cég és az általam becipelt 40 kilós fénymásológépek számára. Hogy magán a kiállításon felpörgessem a cég hírnevét, meghívtam a magyar és svájci barátaimat, akik barátnőstűl eljöttek és hülyére fénymásolták magukat nálunk fényképekből. A fénymásológépek körül kolbászoló fehér ember tényleg óriási marketingfogás volt, elég sokan megálltak nézelődni és a végén tolongott a tömeg az analóg fénymásológépek körül. Aztán elmentek a barátaim és újra kihalt a fénymásológépek körül minden.
• Szerveztem egy golfnapot is a főnök haverjainak. Két órán keresztül ragasztgattam az anyavállalat által küldött logókat, matricákat a korlátokra. Majd négy órán keresztül kapargattam le őket a buli végén. Egészen úgy éreztem, hogy a marketing legmélyebb titkait fedezem fel.

A maradek időben próbáltam túlélni .
Fontosnak tartom megemlíteni a munkatásaimat. Igaz, a marketinghez egyik sem értett (ahogy ekkor még én sem), de saját szakmájukban (kenyai könyvelés, számítástechnika, fénymásológép javítás stb.) az ottani piacnak tökéletesen megfeleltek. Nekik köszönhetem, hogy:

• Megismertem a helyi lakosság által látogatott éttermeket. Palatetős, kartonpapírfalas bódék, ahol  isteni sült halat és „nyama csomát” ettem, viszont odaragadt a ruhám a padhoz.
• Rájöttem, hogy az akkori főnököm nem csak az én szememben tahó, hanem alapvetően egy bunkóval állok szemben.
• Nem haltam meg első nap az autómban, amikor áttértem a jobb oldalra és szembejött egy kamion

 

A főnököm szerint nem volt értelme, hogy az a kevés fizetésem, amivel megszánt, albérletre menjen el, így rámerőltette a vendégházát. Állítólag mindegyik elődöm ott lakott. Kétlem, mert a ház, amit láttam (aznap, mikor becuccoltam hozzájuk) nem volt lebetonozva. Erős kételyeim voltak, hogy egy francia vagy spanyol friss diplomás éjszaka, a vörösföldön sétált ki mezitláb pisilni a kert végébe. Főnököm szerint hamarosan felújítják a vendégházat, így az átmeneti időre (melyet nem szándékozott pontosítani és mely nem lett végül átmeneti) kaptam egy szobát náluk. A szoba egyszerű volt: ágy, szék és rengeteg szúnyog. A kenyai szúnyogokról tudni kell, hogy sokkal magasabb az intelligenciaszintjük, mint az europai rokonaiknak. Nem falra, vagy a plafonra szállnak le (kiszolgáltatva magukat az emberi szemnek), hanem a földre, és lehetőleg az ágy alatt sunyítanak. Rémes éjszakákat töltöttem ott, örökkön él bennem azon szúnyogvadászati emlékeim, amikor az éjszaka közepén görnyedt háttal guvasztottam szemgolyóimat a padlószőnyegre.
A ház , mint minden tehetősebb kenyai háza, riasztóval volt ellátva, mely automtikusan bekapcsolt este 11-kor és reggel 6-ig nem lehetett csak a szobák között közlekedni. A WC a védett zónán kívülre esett. Inkább nem mesélem el ehhez fűződő élményeimet.
Reggel mint tiszteletbeli lakót megajándékoztak az első tusolás élményével. Pontosan hatkor a főnököm elkezdte verni az ajtómat, hogy menjek tusolni. Pontosan hat óra tíz perckor meg a fürdőszoba ajtaját verte, hogy jöjjek ki, mert más is szeretne tusolni.
A főnököm borzalmas ember volt. A nőket lenézte, a feleségét csalta, de minden fehér ember egy isten volt a szemében. Minden nyáron Amerikába mentek nyaralni. Más nem érdekelte őket. Életemben akkor láttam először olyan férfit, aki elfekszik a kanapén és odaordít a feleségének, hogy ha le akar ülni, hozzon magának sámlit. Hozott is. Hiába akartam átadni neki a széket, amin ültem, én mint fehér bőrű előbbre álltam a kb. negyven éves feleségénél. Tiszteletére legyen mondva, hogy gyermekeit taníttatta. Nevelésükről az anyuka gondoskodott, ő csak a spermát es a pénzt adta hozzájuk. Na ennyit róluk.

 

Muzungu muzungut keres (és talál)

A hétvégéket továbbra is magyar ás svájci barátaimnál töltöttem, így menekültem a védett zónás háztól és a kötelező vasárnapi templomi énekléstől, ahol csak én ültem bárgyú vigyorral a padon. Az első vasárnapi misén megkért a pap, hogy mint új tag mutatkozzak be, majd isten hozott kánont énekelt nekem a hívők tábora. Fapadokon ülő, vigyorogva tapsoló, lelkes isten gyermekei voltak, egészen közel éreztem magam a jóistenhez. Így jobbnak láttam szombat esténként nem otthon aludni. Észrevétlenül, de a kevés cuccom ami volt visszavándorolt a magyar és a svájci barátom bérelt lakásába. Fiatal barátaim szépséghibája az volt, hogy komoly, helyi kapcsolatban éltek. A lakásuk kicsi volt, a gyertyatartó szerepe kezdett kínos lenni. Tudtam, hogy lépni kell, saját társaságot találni magamnak vagy egyszerűen csak pasit. Nem lettem volna ellene még egy helyi kapcsolatnak sem, de bevallom féltem egy rossz élménytől vagy egy csúnya betegségtől. Annak ellenére, hogy mindenki feleségül akart venni már első nap: egyedül maradtam.

Aztán egy nap a magyar barátomnak eszébe jutott a „két francia, akik mindig fehér csajokat keresnek”. Így találkoztam először a két franciával. 2000-et írtunk és ha még emlékeztek, akkor volt a foci világbajnokság francia-olasz döntője. Egy felkapott szórakozóhelyen néztük a meccset, óriási méretekben és engem egyáltalán nem érdekelt a mérkőzés. Végül bemutattak a nagy Őnek, aki épp két szabadrúgás között elszaladt egy sörért. Sajnos a fehér csajok iránti vágyát lazán leigázták a meccs izgalmai (és a mai napig nem hiszi el, hogy mi ott, akkor találkoztunk). Bemutatkozás, gyors köszönés és eltünt az asztalok között. Szerencsémre egy hét múlva már csak emlék volt a franciák VB győzelme, így egy bárban összefutottunk a két francia sráccal. Végre hatott a magyar nők varázsa, két kajánul vigyorgó, lelkes gentlemen csapta a szelet nekem. Két hét múlva pedig házibulit rendeztek, ahová hivatalos voltam én is.
A hazibuli a bérelt házukban volt, a plafonról is alkohol folyt és Nairobi fehér fiatalságának háromnegyede csápolt a nappaliban berendezett diszkóteremben. Magyar barátom már érkezés előtt szólt, hogy készüljek fel, van mit tejbe aprítaniuk a fiúknak, és csodálatos piros Triumph-fal (autó, nem a melltartó) közlekedik a kesőbbi nagy Ő. Az autó kuriózumnak számított ott is és magyar módra még köszönés előtt megcsodáltuk a garázsban. Ekkor még elvakult szemeim a másik fiút szemelték ki, így sajnálattal állapítottam meg, hogy ebből nem lesz ismerkedés, ugyanis annak a fiúnak a francia konyakból már több kupica legördülhetett a torkán és enyhén kipirult arca nem keltette fel további érdeklődésemet. Annál jobban csapta a szelet nekem a későbbi nagy Ő, majd panaszkodni kezdett magyar barátomnak, hogy látja, hiába tesz erőfeszítést irányomba. Magyar fiút azelőtt sosem láttam így panaszkodni és ez igazan megtetszett. Így került sor egy igen romantikus tollaslabda versenyre a kert végében, melyet francia nézők hada tapsolt lelkesen. Majd gondolt egyet a nagy Ő, és meginvitált a garázsba, hogy megmutassa nekem a tűzpiros Triumphját. Itt kezdődött a kapcsolatunk és a nagy Ő a mai napig meg van győződve róla, hogy ennek a piros Triumphnak köszönheti hóditását.
Másnap hozzáköltöztem. Kaptam egy szobát egy kenyai ággyal, amin sosem aludtam (ma ez kenyai ágy a vendégszobánk dísze).

Harmadnap bementem dolgozni és köszönés nélkül eljöttem. Több tonnás lánc esett le rólam. Soha többet nem találkoztam a főnökömmel és ottani munkatársaimmal. Ettől a naptól kezdve egy egészen más Nairobi nyílt meg előttem. Nem voltam többet egyedül, nem voltam többet veszélynek kitéve, vigyázott rám a nagy Ő.