Szerző: Olvasó
(Beàta)

A mi történetünk valószínűleg egy mindennapi történet. 2009. őszén a férjemnek azonnali hatállyal felmondtak egy jónevű Magyarországon nagyon jól működő francia autós cégnél. Tudni kell, hogy ő és még két francia Úriember indította el Magyarországon 1992-ben a Citroen Hungária Kft-t.

Nagyon mozgalmas és tartalmas 17 év következett, nagyon jól éltünk, mindenünk megvolt,  nagyon sokat utaztunk a gyerekekkel. Ahogy lenni szokott ekkor egy vezetőváltás történt, és ezzel természetesen szemléletváltás is… nem kellenek az idősek (43 éves emberről beszélünk). De mi  titkon hittünk benne, hogy ez nem fordulhat velünk elő, hogy elküldenek valakit 17 év kemény munka után. És mégis bekövetkezett.

 

Nem volt kapkodás, nem volt kétségbeesés, csak sok-sok kérdőjel, hogyan tovább. Egy nagyon biztonságos anyagi helyzetből, egy bizonytalanabb helyzet következett. Közben azért, hogy tetézzük a problémát, a férjem édesanyjánál a rettegett kórt diagnosztizálták, ami természetesen ebben az időszakban derült ki. Ez felborított nagyjából mindent. A férjem egy évig munkát keresett. Aki potenciális segítség lehetett volna, mindenkit felkeresett, ismerősök, fejvadász cégek stb stb. Senki nem tudott segíteni, mondván válság van. Én közben Magyarország egyik legnagyobb bankjában dolgoztam.

Rájöttem Magyarország az elutasítások országa. Mindenhonnan csak az elutasítás, hogy a férjem vagy túlképzett, vagy nincs ahhoz a feladathoz elegendő tapasztalata. És csak teltek a hónapok…

Nyár elején jártunk már bőven, amikor jött egy telefon a fejvadász cégek egyikétől, hogy egy Magyarországon működő francia cég érdeklődik a férjem után. Nagyon örültünk, és a férjem is, hogy sok-sok üresjárat után végre történik valami. Elment a meghallgatásra, nagyon jól érezte benne magát, talán J. Úr is – nevezzük így történetünk másik főhősét – és mondta a férjemnek, hogy augusztus környékén visszajelez, hogy mi a döntés, de neki sürgősen kell Nantesba (Bretagne) egy nagyon jól beszélő egyén, tolmács-ügyintézőnek. Hazajött a férjem és közölte, hogy nagyon jó lenne ez az állás, mert lehetőségünk lenne Franciaországban élni. Azt tudni kell, hogy amikor korábban felvetettem neki, hogy menjünk külföldre, hallani sem akart róla. Fura, gondoltam magamban, hogy így megváltozzon a véleménye erről a dologról. De hagytam. Csak szép csendben izgultam azon, hogy sikerüljön. A francia precizitásra jellemzően, augusztusban nem jött a telefon… Vártunk és aggódtunk. Közben az emberem sűrűn hívta J. Urat, hogy mi a helyzet. Természetesen időt kért még, és visszajelentkezéséről biztosította emberemet. A türelem ilyenkor nem jellemző, mint tudjuk.

Aztán egy szép őszi szeptemberi napon, jött a telefon, hogy megvan az állás, és két nap múlva indulni kell Nantes-ba.  Ez ám a hideg zuhany! Két nap alatt összepakoltam a férjemet, és elindult. Üvöltve sírás!  Ezután következett két év különélés. Közben a férjemet átírányították Lyon közelébe, hogy ott nyissanak egy irodát.

Ráadásul küzdöttem a kisebbiek gyerekkel, aki pont lázadó korban volt, és semmi nem volt jó neki,  amit én mondtam. Állandó vitáink voltak, még tányértörés is előfordult  az emlékeim szerint. Aztán egyik nap Ő is kiejtette a varázsszót ”Apuhoz akarok menni”. Tulajdonképpen kudarcként éltem meg ezt a történetet. De miután láttam, hogy a gyerekem szenved ebben a dologban, leültünk egy alkalommal és közösen megbeszéltük, hogy hogyan is legyen tovább. Kamaszodó gyermekemet novemberben elengedtem. Összepakolás és indulás. Ismét üvöltve sírás ! Nem kívánom senkinek. Negyedévente jöhetett haza és csak a  skype volt a köldökzsinór. Majdnem ott aludtunk el mindannyian a gép előtt.

Munkahelyemen feszített munka várt rám, így gondolkodni sem volt időm a történteken. Biztonságos munkahely, biztonságos fizetés (ami nem volt sok), viszont a munkahelyi légkör borzalmas. Két életet fenntartani luxus volt ebben a világban. Közben anyósom is elment mellőlünk örökre, ami gyökeresen megváltoztatott egy csomó mindent. Be kellett látnunk, hogy a kétlaki életet nem tudjuk tovább finanszírozni és a nagyobb gyerekem érettségi vizsgája után elindultunk Franciaországba, pontosabban Chalon sur Saonba a férjem után. Kihívás volt mindenképpen.

Nem volt  lehetőségünk nagyobb lakásba menni, ezért meghúztuk magunkat 45 nm-en. Két nagy gyerkőc plusz mi, másfél szobában, több mint vicces volt. (Csak összehasonlításként Magyarországon 70 nm-ben laktunk négyen, mindenkinek saját szobája volt 😉 ) De túljutottunk ezen a problémán is. Sok barátom akadt ebben az időben, akik segítő kezet nyújtottak nekem.  Karinával szoros kapcsolatunk alakult ki neten, és időnként telefonon is. Sok esetben írtam neki. Szép lassan feltaláltuk magunkat.

Kis városunkban elkezdtünk franciául tanulni egy ’PEL MEL’ nevű, Madame Sarkozy neve által fémjelzett alapítványon keresztül, ami nagyon értékes volt. Nagyon helyes önkéntesek tanítottak franciául olyan embereket, mint pl. mi is, akik nulla francia nyelvtudással rendelkezünk.

Azután, ahogy kell, az élet mást hozott. A férjemet elküldték a munkahelyéről megint. Azért ez egy más helyzet volt, mint otthon. Ha itt utcára kerülsz, akkor nagy bajban vagy. J. Úr közölte egy szép decemberi napon – amikor az emberek boldogok a karácsony meghitt ünnepe miatt – hogy vége, különböző okokra hivatkozva meg szeretne válni a férjemtől. Ott álltunk dermedten a karácsonyfa előtt, hogy most hogyan tovább. A felmondási idő 3 hónap gyakorlatilag annyira elegendő, hogy mély levegőt vegyél. És itt sem könnyű munkát találni, tekintettel arra, hogy több millióra tehető a munkanélküliek száma. De bevállaltuk, hogy maradunk. J. Úr természetesen sürgette emberemet, hogy nem sok ideje van, keressen állást.

Nagyon szerettünk volna Chalonban maradni, a kisebbik gyermekünk oda jár lycéebe, tudtunk volna egy nagyobb lakást is szerezni. De sajnos Chalon sur Saone viszonylag kisváros, így a munkalehetőségek is korlátozottabbak. Ez eltartott márciusig, majd J. Úr belátta, hogy nem megy ez egyik napról a másikra, és JÓFEJSÉGBŐL adott emberemnek ajándékba még két hónapot,  munkakeresés gyanánt. Ezt látva az addigi viselkedését átértékeltük, mert persze azért harc volt vele állandóan. Az emberem egy alkalommal kórházba is került, J. Úr meg az általa vezetett pesti iroda miatt, annyira felizgatta magát…

Ami ezután történt, az  lehet, hogy egy kicsi elitélendő, de „mellbeszúrással” egy ismerősünk által ajánlva, az emberem beadta az önéletrajzát J. Úr konkurenciájához. Akik az egy alkalmas interjú után közölték, hogy szükségük van emberem munkájára, és azonnal kezdhet. Ez májusban történt. Még egy kicsit hezitáltunk, mert ez azzal jár, hogy költöznünk kell Lyonba. De beláttuk, hogy a napi oda-vissza kb. 240 km  időben, meg egyébként is nagyon húzós.

Itt tartunk jelenleg. Már Ti is tudjátok, mert megosztottam veletek a  facebookon, hogy az elmúlt hétvégén elköltöztünk Lyonba…

Egy új időszámítás kezdődik. Igyekszünk mindennek a jó oldalát nézni, és pozitívan gondolkodni, hogy a nagyváros több lehetőséget tartogat mindenkinek. A nagyobbik fiam történetét, aki közben 20 éves lett és akinek az utóbbi másfél évben nem volt túl kedvező a tapasztalata a franciaországi beilleszkedéssel és tanulással kapcsolatosan, egy másik alkalommal osztom meg veletek.

Szóval a végső következtetés: nem szabad feladni , az embernek küzdeni kell az álmaiért, mert ez egy jó út ahhoz, hogy az ember egy kicsit máshogy gondolkodjon dolgokról. És még nem vagyunk a végén !!!!!!