Szerző: Olvasó

Miért pont ide jöttünk ?

Az öcsém, aki csaknem 20 éve él itt, idegenlégiósként kezdte, mint sok más fiatal,  aki a kalandot és az anyagi biztonságot keresi. Ő  ugyan 12 éve leszerelt, de azóta civilként is Franciaországot választotta .

17 év házasság után a két lányom apjától elváltam,megismerkedtem a mostani párommal,ami szerelem volt első látásra,hamarosan született egy közös gyerekünk,a most 5 éves kisfiam. 3 gyerekkel nehéz volt otthon az élet, két iskolás és egy kisbaba.Az öcsém gyakran csábitgatott a jobb megélhetés reményében, aztán eljött az az idő, hogy úgy gondoltuk a párommal, most vagy soha alapon lépnünk kell. 2009 nyaràn 3 gyermeket a mamák gondjaira bizva, nagy szivfájdalommal (kisfiam akkor volt 1 éves),  eljöttünk az ismeretlen idegenbe. Nyelvtudás ,anyagi biztonsàg nélkül ültünk a párom akkor 15 éves autójába, irány a nagyvilág. 2300km-re  az  otthontól…

Szerencsére nem telt el 1 hét,munkában is állhattunk,délen egy kiwiültetvényen, ahol nem igazán érdekelte a főnököt, mennyire beszéljük a nyelvet, csak dolgozzunk. Itt 2 hetet voltunk,aztàn 3 hónap kemény munka következett egy tanyán,ahol dohányültetvényen,kukoricaföldön folytattuk tovább a pályafutásunkat. A nagylányom csatlakozott hozzánk az utolsó hónapra, igy szezon végére volt annyi pènzünk, hogy bérelhessünk egy kisebb lakást, hisz 5 hónap a gyermekeim,a kisfiam nélkül örökké valóság volt. Megvettük a repülőjegyeket,eljött a nap,amire nagyon vártunk.

Senkinek nem kivánom azt az érzést, amikor megérkezett  akkor 1.5 éves gyermekem és idegenként nézett ránk . Anyósom 3 hétig volt nálunk, napról napra adta át a fiúnkat. Nagyon hamar, pár hét elteltével úgy viselkedett,mintha soha nem lettünk volna távol egymástól. Appartmanunk a kiwiültetvényhez közeli kis faluban volt, a tavaszi válogatás után vártak vissza a szüretre, és a páromnak hosszabb távú munkát is ajánlottak. Mi a lányommal csak a szedésre mehettünk, ami 3 hét volt, mivel a többi munka a kiwin férfimunka. Itt nem volt lehetőségünk semmi más munkára, sem nyelvtanulásra. A helyet ahol laktunk egy tanyához tudnám hasonlitani, fák és víz mindenhol. Nem voltunk semmivel tisztában,  sem a jogokkal,  sem pedig a támogatásokkal,sőt ekkor még carte vitalunk sem volt, így elég sok pénzt kifizettünk a lakásért, amibe, mint később megtudtuk, nem kevés segitséget kaptunk volna az államtól. A kisfiamat, hogy dolgozni tudjak, hely hiányra hivatkozva nem járhatott la creche-be, ezért assistance maternelléhez (Nunuhoz)kellett adnunk , napi 8-9 órában, ami megint elég húzós volt anyagilag.Szegény főbérlőnk,akit nagyon szeretünk,es sokat köszönhetünk neki,kézzel lábbal próbálta magyarázni,hogy milyen anyagi segitség járna nekünk…

1 évig éltünk itt, mire segitséget kértünk a közeli városban. MSA-tól kaptunk egy nagyon szimpatikus assistante social-t, innentől kezdve ő segitett nekünk a hivatalos ügyek intézésében. Átköltöztünk a városba,nyelvet tanullhattuk a pole emploi-n keresztül,kisfiam bölcsödében jàrhatott,kaptunk szociális lakást,visszamenőleg igényelhettük az elmaradt támogatások egy részét. Hamarosan munkát kapott a párom az intermarchéban mint hentes és én is el tudtam helyezkedni egy takaritócégnél. Mikor úgy gondoltam  egyenesben van az életünk valamennyire, kijött hozzànk az akkor 16 éves lányom, kiszakitva az otthoni közösségéből , zéró nyelvtudással. Nagyon féltem ettől az időszaktól, de hamar beilleszkedett .,egyik napról a másikra iskolába járhatott (collège), a nyelvet is nagyon gyorsan tanulta.

Sokszor elgondolkodom,helyesen cselekedtünk-e 4 éve, amikor eljöttünk otthonról, hisz több, mint 3 évtizedet ott éltem, éltünk és a mai napig nagyon hiányzik az ottani életem, a barátaim, a családom… Amikor azonban a  gyerekeimre nézek s látom, hogy  boldogok itt ,pár év alatt mennyi tudásra tettek szert, eloszlik minden kétségem. Nincsenek anyagi gondjaink, a számláinkat tudom fizetni, kiegyensúlyozottan tudjuk élni a mindennapjainkat. Megszerettem ezt az országot, csodálatosan szép természeti adottságait. Az óceántól 30 km-re élünk, hihetetlen,  mennyire feltölt egy séta a partján.

Mi itt kaptunk lehetőséget egy jobb életre, és úgy gondolom,  maximálisan éltünk és élnünk kell vele.