Szerző: Manoe

Teherbe estem végre. Két hónap görcsölés, 5 ovulációs teszt és adoptálási tervek után sikerült. Mint magyar mentalitással megáldott anyuka első gondolatom az volt: BÖLCSŐDE. Akkor már évek óta Párizsban éltem és elképzelhetetlen volt számomra, hogy az én gyerekemet is majd egy afrikai kontinens unott fejű dadusa tologassa az utcán. Nem, nekem bölcsőde kell, tíz körömmel is,  de meglesz az a hely, ha kell éhségsztrájkot folytatok majd és papírgalacsinokat dobálok be a bölcsi igazgatójának. Melyik bölcsőde igazgatónője ne értené meg, hogy nekem ez mennyire fontos?

Így történt, hogy az októberi gyermekemnek leadtuk már tavasszal (jóval születése előtt) a jelentkezését, majd december első heteiben megkaptuk a várva várt randevú időpontját. Mikor is,  ha nem délután fél 3-kor, a dolgozó apukának ideális (én akkor még boldogan úsztam a tízhetes szülési szabadság mámorában). A bölcsőde bizalmat ébresztett bennem, két hónapostól két éves gyermekek hada egy jól felszerelt, dadusoktól hemzsegő,  barátságos helyen. Az igazgatónő fiatal, kedélyes, még a pár hónapos kislányom lábát is megmasszírozta (mert ezt állítólag nagyon szeretik babák). Ekkor jött a bemutatkozás és nekem fontos volt, hogy tudja hogy nekünk miért kell ez a hely. Mert én magyar vagyok. Mert én is bölcsődés voltam. Mert nekem az mennyire fontos, hogy az én gyerekem közösségbe kerüljön korán. Mert nekem ez mekkora,  de mekkora biztonságérzetet ad  és a pedagógia része és a többi….. Üveges szemekkel hallgatott. Aztán jött az igazgatónő válasza. Elmesélte a bölcsőde történelmét, a válogatott dadusokat és hogyha öt percet kések, akkor a gyerek repül. És én döntöm majd el, hogy reggel 8-ra viszem-e a gyereket és akkor délután 4-kor ott vagyok érte vagy 9-re, és akkor elég ha 5-kor esem be. Akárhogy is kalkuláltam, a napi 8 órás munkaidőm (a hivatalos….) elég messze állt ettől az órarendtől. De legyen. Ekkor jött a pszichológia része. Megtudtam, hogy az a gyerek aki durván vagy minimális agresszivitással közeledik egy másik gyerek felé a következő elgondolkodtató büntetésben részesedik: pokrócba tekerik és megforgatják a terem közepén, hogy érezze kiszolgáltatottságát.

Na jó,  legyen, gondoltam, forgassák meg majd kétszer a gyereket, kibírja, de akkor is kell nekem az a bölcsődehely. Egy hét múlva megkaptuk a választ: sablonos leírás, hogy miért nem mehet az én gyerekem bölcsődébe (magyarul: nem vagyunk sem munkanélküliek, sem létminimumból nyomorgóak, válófélben sem vagyunk), tehát csáó bambino! Egy világ omlott össze bennem. Most mi lesz? Ott volt a szomorú valóság: 2 hét múlva újra munkába kell álljak, eszünkbe sem jutott más megoldás után nézni, és nem vagyunk megáldva egyik oldalról sem beugrani készülő nagyszülőkkel.

Marie-France – az afrikai mosoly

Így történt, hogy a szerencsétlen, bölcsődétől elszakított gyermek apukája megkérdezte a kollégáktól, hogy mit ajánlanak. És persze volt egy másik apuka,  aki tudta,  mit kell tenni. Aznap már csörgött is  telefon egy párizsi dadusközvetítő irodánál, és másnap már vártak engem személyes trécselésre. Az ügyintéző (és valószínűleg fővállalkozó) biztosított róla, hogy nekem van a legnagyobb szerencsém, mert ő megtalálta nekem azt,  akire szükségem van, épp most szabadult fel egy másik család imádott dadusa. Ez a hölgy nem csak szakmailag áll a dadusok élén, de majd meglátom…. Természetesen mindennek ára van, kissé borsos, az igaz, de megéri. Így történt, hogy másnap eljött látogatóba hozzám a dadusok istennője: Marie-France. Természetesen Afrika földjéről származott, természetesen saját kiváló akcentusával beszélte a franciát, természetesen nyájas volt és egyből szerelmes lett a lányomba aki unott képpel bambult rá. Megpróbálkoztam a pékségben kilógatott hirdetések hivogatásával (“családot keresünk közös dadus alkalmazására”), de enyhén ki lettem nevetve, hogy ezek a hirdetések már nagyon régóta kint vannak, le kellene már szedniük. Azért sikerült egy családot találnom ahol se dadus, se másik család. Velük kezdtünk. Marie-France javára legyen írva, hogy mosolygós volt és nagyon pozitív. Valószínűleg az ügynökség ezt megkövetelte alkamazottaitól. Tudott pelenkázni, tápszert bekeverni. A többiről nem tudok, mert nem voltam otthon. Tény, hogy lányomon semmi változást nem vettem észre negatív irányba, tehát valószínűleg nem ostorozta őt Marie-France napközben. A francia dadusokról (nounou) tudni kell, hogy nagyon komolyan veszik a szerződést. Ami bele van írva,  azt megcsinálják, ami nincs,  azt nem. Nem takarítanak, de rendben tartják a gyermek által használt területet, főznek rájuk és kivasalják a gyerekek ruháit. Mindennap kiviszik sétálni őket, bratyiznak más dadusokkal, és az elhivatottak még játszanak is a gyerekekkel a játszótéren.  Ha ezekből valamit nem tartanak be (és ezt a szülők észreveszik) akkor már le is vannak cserélve. Marie-France tökéletesen betartott mindent nálunk, de nem csak mi voltunk a szerződésben,  hanem a másik család is. Ott viszont anyuka (aki Ázsiából származott) úgy gondolta, hogy semmisség lenne Marie-France-nak lepucolni az intim szülői fürdőszoba tükrét. Aztán porcicákat dugott el a kanapé mögé és fel volt háborodva, hogy nem tűntek el.  Így lett vége két hónap után gyümölcsöző kapcsolatunknak Marie-France-szal. Az ügynökség úgy búcsúzott el tőlünk, hogy mi rendes emberek vagyunk és tudják, hogy újra jelentkezünk majd náluk. Sajnos anyagi megfontolások miatt soha többet nem jelentkeztünk. Marie-France-ot valószínűleg azóta is rémálmok gyötrik a szomszédasszonyom emlékétől.

Laetitia –  Sex and the City

A kedves másik család első csalódása akkora volt, hogy gondoltuk jobb,  ha ők választanak következő dadust. Mint zöldfülűek behúzódtunk és megadtuk magunkat. Laetitiat a másik család anyucija választotta, egy fórumról,  ahol azok a dadusok bóklásztak,  akik senkinek sem kellettek. Legendákat hallgattunk róla a szomszédasszonytól. Laetitia 22 éves volt, nehezen ment át az érettségin és gyorstalpalón elvégzett egy gyerekfelügyeleti továbbképzést, mely papírt adott róla, hogy űzi a pelenkahajtogatás művészetét. Tudni kell, hogy Franciaországban akárki lehet dadus, semmilyen képzettségre nincs hozzá szükség, de ha van papír róla, akkor egyből magasabb óradíj jár. Francia volt, fehér bőrszínû és kb 100 kilós. Kicsitt unott arca volt és a gyerekkel fanyar, fiatalos mosollyal kedveskedett.  Nem esett nehezére elfogadni ajánlatomat, hogy adhat üveges bébikaját,  ha akar. Ma már tudom, barom anyának csak barom dadusa lehet. Alapdolog lett volna, hogy megfőzze a friss ebédet, hiszen ez volt a munkája. A szomszédasszony bevezette az üzenőfüzetet kettejük között, és Laetitia kérte, hogy tegyük ezt mi is. A hátam közepére kívántam ezt a füzetet, úgy gondoltam, hogy vagy elmondja amit akar reggel és este (ahogy én is), de a fene sem fog éjszakánként még olvasgatni meg írogatni az ágyban. Talán két mondatot ha kipréseltem magamból a nálunk töltött karrierje alatt. Annál többet préselt ki magából a szomszédasszony. Mindezt akkor fedeztem fel,  amikor egy nap eltört a mécses Laetitiánál. Ugyanis a szomszédasszony regényeiből kiderült, hogy a tökéletes Laetita mégsem olyan tökéletes: az uzsonna joghurtját adta véletlenül az ebéd desszertje helyett, rossz előkét küldött haza a gyerekkel (az enyémet) és nem foglalkozik kellőképpen a kislányukkal mondókatanulás terén. Ekkor megsajnáltam Laetitát. Egy nap szomszédanyuka és Laetita úgy döntöttek, hogy a végső balhét nálam ejtik meg. A lányom akkor hallott életében először cifra, francia káromkodást.

A balhé után szomszédasszony elvonult, otthagyta nekem Laetitiát ajandéknak, másnaptól fizethettem egyedül a nem alapbérért dolgozó, üveges bébiételt főzőcskéző hölgyet. Így családkeresésbe fogtunk. Júniust írtunk. Laetita továbbra is elvégezte a munkáját: üveges bébiétellel jóllakott, nyugodt gyermek várt rám esténként. Talán túlságosan nyugodt is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy törvénybe ütköző cselekedetet hajtunk végre: kandikamerát állítottunk a számítógépre a webkamerán keresztül. Franciaországban ugyanis a törvény bünteti azt, aki ilyet tesz egy dadussal, az ő beleegyezése nélkül. Két napot néztünk csak meg, harmadnap nem jött többet Laetita. Az üveges bébiételt igaz elfogyasztotta a lányom (8 hónapos volt), de nem az etetőszékben, hanem az óriastelevizió előtt, a szőnyegen. Laetitia ugyanis felfedezte a Szex es New York sorozatot a házi DVD kínálatban, és gondolta,  hogy itt az idő egyhuzamban megnézni. Együtt nézték a lányommal. Természetesen a pelenkacsere is ugyanott történt, csodálkoztam is, hogy nem lett sötétbarna a szőnyegünk, mivel a szeme e tevékenység alatt is kocsányan lógott Carrie-re és barátnőire. Nyár volt, meleg volt, de férjemnek a melltartóban és tanga bugyiban szaladgáló, enyhén husimusi lány látványa gyomorgörcsöt okozott, és kijelentette, hogy ez a nevelés nem egy 8 hónaposnak való. Fájó szívvel, de megváltunk tőle, kifizetve a legálisan őt megillető kártérítést,  amiért mi hagytuk el őt. És még szerencsénk volt, hogy ő nem perelt be minket, pedig megtehette volna. Hiába na, a franciákat védi a munkatörvény.

Djamila – az algír pótmama

Par napunk volt a nyári szabadságig, zsebünkben figyelt már az új és végre szimpatikus család OK-ja, csak a dadus hiányzott. Elkeseredettségemben magyar barátnőmhöz fordultam, aki szánalmas helyzetünket hallgatva ajánlotta, hogy találkozzunk Djamilával, a hölggyel aki néha beugrik neki dolgozni hasonló korú gyerekéhez (ő azon kivételek közé tartozott,  aki nem ment vissza korán dolgozni). Fájó szívvel, de felajánlotta, hogy lemond róla. Djamila egyből szimpatikus volt. Dinamikus, 50-es éveit taposó, férje vallása és üldözése miatt  Algériából elmenekült, négy gyerekes anyuka.  2 évig dolgozott nekünk és a masik csaladnak. Leszámítva egy-két vicces esetet,  mint pl. a gyermek lángoló fenekét marseille-i szappannal és olivaolajjal kezelés, ő volt az a dadus, akit mindenki kíván a gyermekének. Pontos volt, megbízható, friss zöldségből friss ételt adott a gyerekeknek, és előfordult, hogy meglepte a ház urát egy-egy kivasalt inggel. A gyerekek nagyon szerették, számomra kicsit túlzottan is (“első gyerekes anyuka szindróma”). Azt hittem ő lesz az,  akivel sosem szakad meg a kapcsolat. Amikor a lányom már óvodás volt,  Djamila már csak a fiamat és egy új szomszédasszony kislányát őrizte. Az ikrek érkezésével nekünk költözni kellett, és nem volt szükség egy bejáró dadusra. Fájó szívvel váltunk meg tőle.  Ő folytatta a másik családdal, és a kiérdemelt bizalommal elérte, hogy nem is kerestek helyettünk más családot. Azóta is főállásban van és arra az egy kislányra vigyáz. Telefonon azóta háromszor beszéltünk, kétszer amikor én hivtam őt, hogy jöjjön el látogatóba hozzánk, harmadszor amikor ő hivott minket, hogy munkáltatói igazolásra lenne szüksege. Sosem jött el minket meglátogatni, sosem akart beszélni a gyerekekkel, sosem látta azóta sem az általa vigyázott két gyermekem, sem az utánuk érkezőket. Ő volt az az intelligens dadus, aki tudta, hogy a szíve a gyermekeké addig,  ameddig ő a dadusuk, utána viszont a kapcsolatnak meg kell szakadnia.   Azóta más felállásban dolgozunk a dadusokkal, talán egyszer az is papírra kerül. Amit viszont kijelenthetek: az első csalódások után rájött a csökönyös magyar agyam, hogy nem rosszabb a dadusrendszer,  mint a bölcsőde. Csak más. Az én szememben az előnyök:

• Igaz, időhöz van kötve a dadussal is a szülő, de mégis rugalmasabb a rendszer (nem mond fel a dadus,  ha kések tíz percet, és alkalmanként kérhetek tőle segítséget)
• Betegség esetén nem kapkodunk, hogy “Mi legyen? Ki vigyáz majd rá? Ki mer a főnök elé állni, hogy beteg a gyerekem?”
• Több kiskorú gyermek esetében már olcsóbb dadust foglalkoztatni,  mint két bölcsődehelyet fizetni
• Egy személyhez kötődik a gyerek, ez főleg másfél éves korig nagyon fontos (utána már a közösségbe járás előnyeit előbbre helyezem)
• A szülők alapvető elvei szerint van nevelve a gyerek és nem a bölcsődei pedagógia szerint (gondolok itt az alvós plüssök használatára, a cumira, a pelenkáról leszoktatásra, az alvási szokásokra)
• Nyugodtabb, meghittebb környezetet biztosít az otthoni légkör (még akkor is,  ha épp a másik családnál van a felügyelet)
• Több a kinti séta, így a lakónegyedet jobban megismeri a gyermek

Az egyetlen és óriási hátránya (de ez sem törvényszerű),  ennek a gyermekfelügyeletnek a bölcsődéhez képest:  a szocializálódás. És ehhez kötődik automatikusan a csorda szellem általi gördülékenyebb tanulás, legyen ez a pelenkáról leszokás, az asztalnál szépen evés vagy a gyerekdalok ismerete. Tapasztalatom azt mutatja (négy nagyobb és egy még keményen pelenkás gyermek után), hogy ezek a lemaradások (vagy valamivel későbbi kiváló teljesítményfelmutatások) kb 2 héttel óvodakezdés után már egyáltalán nem felfedezhetőek.

S hol az anya és apa szerepe mindebben? “Anya csak egy van…. Egy élet is kevés, hogy elmondjam mennyit érsz….”. Tévhit, hogy a gyermek csorbul,  mert a szülők mindketten dolgoznak. Anya az anya, apa az apa. Az első, a mindenek felett álló, a legnagyobb szerelem a gyermek életében. Ezt semmi és senki nem tudja megsebezni. Ahogy a férjem mondogatta nekem az elején (mert valljuk be, az én agyam és szívem is a magyar rendszerben gondolkozott): “Nem az együtt töltött idő mennyisége,  hanem a minősége a fontos”. A francia dolgozó szülők gyerekei ugyanúgy rajonganak a szüleikért, a különbség csak annyi, hogy nem 3 évesen tapasztalják meg a saját, önálló kis világukat, hanem jóformán már a születésüktől fogva. Megtanulnak ezzel élni, és ezzel együtt szeretni.