Szerző: Baobab

Bemutatkozást ígértünk, hát elkezdem én. Nicknevem Baobab, a béke kedvéért.

 

Tudtam, az én utam nem más, mint végre saját gyerekekkel élni. Minden porcikámmal gyereket akartam. Addig-addig, míg utamba nem került a francia hímnemű druszám (nem teljesen pontosan, de ő François, én Françoise), aki ugyanabban a hónapban született, mint én, akinek a nagyanyját ugyanúgy hívják, mint az enyémet (persze a másik két nagyi neve nem azonos), aki úgy, mint én, kókuszos tusfürdőt hasznalt, aki imád síelni, pont úgy, mint én. Voltak még egyéb “jelek” és mi szépen mindnek bedőltünk. Összemelegedtünk és máris éreztük, hogy szaporodnunk kell. (…)
Hamarosan megszületett Füles, Budapesten. Október volt, gyönyörű nyárias idő (döglesztő kánikula), de mire hazaértünk a kórházból beköszöntött a tél.
Minden gondolatom a szoptatás körül forgott. Három és fél hónapot feküdtem a kórházban terhesen, rengeteg szülést “végignéztem” (szobatársaim jöttek és megszültek, csak én és Éva maradtunk ilyen rémesen hosszan a 13-as szobában, a többiek szülés után jöttek vissza hozzánk mesélni, mi, hogy zajlott), mindenki, egytől-egyig mindenki szoptatott, ezért fel sem merült bennem, hogy létezik a világon tápszer. Persze, tudtam, hogy létezik, de azt csak a defektesek használják, gondoltam én, illetve így lettem észrevétlenül kódolva a kórházi világnak és a fórumvilágnak hála. Magyarországon voltunk, ahol a szoptatást nagyon komolyan veszik.
Kétféle harc zajlott otthon: az egyik a szoba hőmérséklete volt, a másik a szoptatás.
A párom francia, a szoba hőmérsékletet állandó 19 fokon tartotta volna, nehogy csecsemőhalált haljon Füles. Ez volt az utasítas a Carnet de Sante-ban is. A szüleim, mert náluk laktunk, míg el nem keszült Füles útiokmánya, majd megfagytak. Én is dideregtem. Ezért feltekertük a fűtést 21 fokra. A párom meg lecsökkentette, 18 fokra. A szüleim vissza. A párom le. Ez ment napokon keresztül. Az ellenfelek az én fülemet rágták, hogy túl hideg van, túl meleg van.
Aztán egyszer csak tanácsot kapott a párom az édesanyjától (művésznevén: anyós), hogy ideje lenne kivinni Fülest sétálni. Igen ám, de jeges szélviharok tomboltak. Tiltakoztam. Bőgtem. De ő kötötte az ebet a karóhoz, mert maman azt mondta, hogy nem maradhatunk örökre a lakásban, a gyereknek levegőznie kell. Beadtam a derekam, jól beöltöztettem a kis Fülest és uccu neki. Szerencsére a párom tökei is lefagytak,  fázott, így nem kellett sokáig sétálgatni.
A szoptatás pedig úgy indult, hogy nem indult. Szerencsémre a technikával nem volt gond, mert igaz, hogy a csecsemős nővérek nem mondták el jól, hogy hogy kell szoptatni, de eljött a várandós osztályról Ildi nővér meglátogatni és elárulta a titkot. Nem nekem kell a gyerek szájába tuszkolni az ételforrást, hanem őt kell rádobni. Működött. Azonban a kereslet-kínálat egyensúlyára várni kellett két hónapon át. Én fejtem, fejtem és csak fejtem, míg anyukám meg nem etette egyszer tápszerrel Fülest. Bőgtem. Összeesküdtek ellenem az elemek, gondoltam. Ma már röhögök ezen is. Micsoda zöldfülű voltam. Akkor még nem is sejtettem, hogy Franciaországban alig-alig találkozom majd elszántan szoptató anyákkal. Ha jól átgondolom, összesen kettővel találkoztam.
Az egyik francia barátnőm, aki úgy francia, hogy portugál, azaz a szülei valódi portugálok, olyan “jól” beszélnek franciául, mint én, de a gyerekeik már mind Franciaországban születtek. Na, a barátnőmmel egyszer a szoptatásról esett szó, mesélte, hogy persze, ő is szoptatott. Két kerek héten át. Az elégnek tünt neki.
A négy év alatt, amióta Franciaországban taposom a járdakövet a két elszánt közül az egyikük guadalupe-i és több, mint két évig szoptatott. A másik pedig egy valódi párizsi istennő volt. 45 év körüli, őrülten csinos, beszélgetős, aki nem szégyellte megszoptatni a babáját egy babakávézóban. Mert Párizsban ilyenek is vannak.