Szerzô: olvasó (Wilma)
Háromszor szültem, egyszer hüvelyi úton, kétszer császármetszéssel. Kétszer Magyarországon, egyszer Franciaországban.
Az első szülés szürreális “élmény” volt, mert eleve halott magzatot kellett világra hoznom. Egy olyan szülőszobában, ahol hárman voltunk elszállásolva. Amikor látszódott, hogy eljött a szülés ideje, elfüggönyöztek, ne lásson oda a másik kettő szállóvendég. Nem, nem a múlt században történt. Végig kellett hallgatnom, ahogy a jobbomon egy lány szintén halott babát szül, kiabálva, káromkodva. Az ügyeletes szülésznő leszúrta, hogy türtőztesse magát, válogassa meg a szavait. A balomon nem szült a lány, csak nyitott volt a méhszája és késleltették a szülését. Több napja. Vajon hány szülést kellett végighallgatnia? Az orvosok, szülésznők velem kedvesek voltak. Mindig, mindenki kedves volt.
Szülés előtt három hetet feküdtem a kórházban, veszélyeztetett terhesként, mert felszökött a vérnyomásom nem normális tartományba és toxémiára gyanakodtak. Minden nap kérdezték a magzatmozgás állását. Napi meghatározott időben, amikor érezhető volt, hogy ébren van a magzat, meg kellett számolni, hogy hányat rúg egy óra alatt és ezt regisztrálni kellett egy papírra és ezt az ügyeletes szobaorvos is feljegyezte magának. Az enyém nem mozgott. Mindig, mindenki mondta, nem baj, majd fog, első terhesség, még nem érzem. 25 hetesen sem, 27 hetesen sem. Igaz, ők még érzékelték a szívverést a szívhanghallgatóval (az ún. Doplerrel). Ultrahanggal nem nézték meg, mi zajlik bent. Kedvesek voltak és kedvesen legyintettek, még korai érezni a magzatmozgást. Amikor kiengedtek a kórházból, elmentem, befizettem egy babamozizásra, hogy lássuk már, mi zajlik a magzattal. Ott közölték, hogy már nem él a baba. Rosszallóan beszóltak, hogy miért nem mentem kórházba? Nem járok terhesgondozásra? Elmondtam, hogy pont onnan jövök, három héten át feküdtem terhesosztályon. Miért kell ilyen élethelyzetben lepirítani egy embert, nem értem. Ráadásul teljesen átlagos ember vagyok, már-már jólöltözött. A mai napig fel nem foghatom, hogy hogy nézték ki belőlem, hogy nem járok terhesgondozásra.
A második szülés ugyanabban a kórházban történt, egy évvel az első után. Nem is értem, hogy mi vitt rá, hogy ugyanoda nevezzek be. Talán a PIC (prenatális központ), ami ott világszinvonalú. 100 napot feküdtem ott (kereken 105-öt), mert az első esendő pillanatban bedugtak a doktorok és onnan nem engedtek ki szülésig. Ismét felszökött a vérnyomásom. A 37. héten belázasodtam. Nem voltam náthás, nem volt semmi különös bajom, csak a láz, ami nem is volt túl magas (38,5 fok körül). Egész nap a szülőszobán voltam megfigyelésen egy kétágyas teremben, de teljesen egyedül. Hideg volt, fáztam, kértem egy paplant, de nem kaptam. Betakartam magam a plusz lepedővel, de le lettem szúrva, hogy az nem arra való, rakjam csak vissza magam alá. Este 8-kor jött a szülésorvos és javasolta a szülés elindítását, mivel a magzat szívhangja rakoncátlankodott. Császárt javasolt. Természetesen beleegyeztem.
A 100 napos kórházi élet különleges volt. Soha nem feledem. Néha még elzarándokolok a kórházhoz, be is megyek, körülnézek és természetesen picsogok. Amikor végleg elagyhattam a kórházat, karomon a kisbabámmal, bőgtem, mint a szamár.
Négy ágyas szobában voltam elszállásolva a magyar kórházban, a 100 nap alatt legalább 50 szobatársat “fogyasztottam el”, ha nem többet. Nem vittem be számítógépet, naplót írni, mert többször előfordult lopás. A “legviccesebb” az volt, hogy a szomszédos szemészetre is bejártak lopni. Friss szemműtéten átesett emberek tulajdontárgyait lóvá tenni nem túl finom dolog.
Négyünkre jutott egy fürdőszoba. Ez nem volt rossz, mert voltak hatágyas szobák is. Volt két olyan háromágyas VIP szoba (szó szerint a protekciós terhesek kerültek oda), amire egy fürdőszoba jutott, tehát ott is hat ágyra egy fürdőszoba. A fürdőszobának két ajtaja volt, soha nem lehetett tudni, hogy van-e bent valaki. A fürdőszobát nem volt javasolt magunkra zárni, ha baj történne, ki tudjanak húzni onnan. Logikusan. A fürdőszoba közepes állapotú volt, kicsit beázott, kicsit penészes, eltömődött lefolyókkal, de jött a gondnok és próbálta megoldani a problémát. Sikertelenül.
A kaja kritikán aluli volt, még a tálca is (esztétikából karó és még büdös is volt). Én ráadásul teljesen sómentes ételeket fogyaszthattam, arra nem találok jelzőt. Végül a sómentes diétához diabétesz terhesdiétát is társult. Az első két hétben sírtam, mert éheztem és amit megehettem, az moslék pocsék volt. Végül hozzászoktam. Nem volt hol enni. A folyosón volt pár asztal, de oda nem fért el egy egész kórházi osztály. A szobában étkeztünk, de ott sem volt hely, így az ágyra, az ágyneműre tettük a csudaszép tálcát, leültünk a kórházi hokkedlikre és megettük piszkáltuk az ételt. Mi mentünk ki az ételhordóhoz, bemondtuk az ápolónőnek, hogy kik mik vagyunk, sótlanok, epések, cukrosak, ilyesmik. Amikor megettük az ételt, kivittük a tálcát és felraktuk az ételhordó állványra (csinos voltam terhesen, Nem volt alkalmam elhízni). De ez nem volt nehéz, legalább volt programunk. Aki mozoghatott, az magának húzott friss ágyneműt. Kimentünk a nővérszobához és kértünk friss ágyneműt és áthúztuk magunknak, a koszosat kivittük. Nem, nem a múlt században volt és nem vidéken, hanem Budapesten.
Magunknak csináltuk a napi nst (ctg) mérést. Egész nap vadásztunk a gépekre. Mi terhesek. Stipi-stopi módszerrel. Volt olyan gép, amelynek a zsinórja kissé meg volt tépázva, én konkrétan féltem, hogy agyonüt az áram. A gépek szerintem legalább 20 évesek voltak. Nem mind, szerencsére. Voltak modernek, persze mindenki arra a két modernebb gépre várakozott. Amikor kész voltunk a napi egy, később két ctg méréssel, vittük a nővérszobába az eredményt. A végén már simán ki tudtam magamnak értékelni, hogy elfogadják-e vagy kezdhetem elölről. A ctg-be a papírt is mi terhesek fűztük be, ha kifogyott.
Én különleges voltam, mert “kineveztek lázírólánynak”. Reggelenként körbe kellett mennem a terhesosztályon és felírni minden bentlakó esti és reggeli lázát és az adminisztrációt leadni a nővérszobán. Megtiszteltetés volt a feladat és így legalább jókat dumálhattam a többiekkel, ment az idő és nem semmittevéssel. Mindenkit kifaggattam, miért fekszik a kórházban, hogy érzi magát, mi újság tegnap óta. Volt, akivel egészen jóban lettem. Volt, aki később, miután kikerültünk a kórházból, addig kutatott, míg megtalált a iwiw-en (akkor még az volt a divat, nem a Facebook). Azért ez nem semmi! Nem? Annyira jól esett nekik, hogy valaki beszélgetett velük. Tényleg leírták. Megható!
A nővéreket nagyon megszerettem, de az orvosokat is. Az első eset után hímes tojásként bántak velem. Például minden hétfő reggel ultrahanggal kezdtek (második babát vártam, ugye az első tanulópénz volt). Havonta egyszer megmérték a csecsemőt (sípcsont, fej méretei, súlybecslés stb.), a többi héten csak a köldökzsinór áramlását tekintették meg, 10 másodperc alatt. Legalább megbizonyosodtak, hogy él a magzat.
Ami még nagyon különös volt, hogy az első babával a 13-as szobába kerültem a 14-es ágyra. A második babával pedig a 13-as szobába, a 14-es ágyra. Amikor megláttam, hogy csont ugyanabba a szobába, ugyanahhoz az ágyhoz kísér a nővér, mint a meghalt babánál, majdnem keresztet vetettem magamra és nyúltam a telefonhoz, hogy anyukámmal hozassak fokhagymát. Eléggé sokkoló volt.
A reggeli teákra nem volt panaszom. A kisdobos táborokat idézte, de amikor diabéteszes lettem, már a teát sem ihattam, csak vizet. Francba, hogy a szart is lehet fokozni.
Miután megszülettek a babák, lekerültünk a megszült nők osztályára. Ott is kaptak hideget-meleget a szállóvendégek. Szerencsére én nem, mert hála a várandós osztály főnővérének azt hitték, hogy valaki vagyok, holott igazából senki. VIP szobába kerültem. A többiek négyágyasba. Szoptatni nem tanítottak meg rendesen, de mázlim volt, ejjött hozzám Ildi nővér a várandós osztalyról, aki elmondta a titkot, a kulcsot a szoptatáshoz. Fürdetni sem tanítottak meg. Pelenkázni, popsit bekenni megtanított a gyerekorvos (ellestem a tatkikát). Franciaországban az anya szobája úgy van kialakítva, hogy ott van egy babafürdető részleg, ahol tisztába lehet tenni a babát. Nagyon praktikus. Továbbá minden nap jön kétszer egy védőnőhő, aki megtanít köldökcsonkot ápolni, fürdetni stb. és válaszol minden kérdésre, kedvesen. Értem és tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon erre nincs lehetőség és nem a személyzet hibája.
Francia kórházi szoba kontra magyar kórházi szoba, de nem akarok szigorú lenni, a műtőtermek kitűnőek mindkét országban. Azt még elmesélem, hogy amikor senki nem látott, csak Évi, a padtársam ágyszomszédom, kicseréltem a matracot az ágyamon, mert szó szerint sírtam a fájdalomtól két hét bentfekvés után, mert a szivacs finoman is szólva használtas volt, rettenetesen fájtak a csontjaim tőle. A másik matrac jobb volt. 😉
A fotók csak illusztrációk! Én annak idején nem fotóztam. Csak érzékeltetni szeretném a különbséget.
Fel kellene vezetnem a francia kórházat is, de annyi minden furcsaságot lehetne mesélni a magyar kórházról. A francia kórházban a legjobban az tetszett, hogy azon felül, hogy minden ajtóra ki volt függesztve az újszülött neve kék vagy rózsaszín papírfelhőre, kézfertőtlenítő is ki volt akasztva és minden nővér, orvos és vendég használta. Bejövet, kimenet és menet közben is. A szobában is volt, ott is nyomkodták magukra a nővérek. Semmelweis Ignác nem véletlenül kötötte az ebet a karóhoz. Tetszett még, hogy menüből lehetett választani. Azt hittem rosszul hallok, amikor a nővér első nap bejött és felsorolt háromféle “antrét”, a főfogást és desszertet. Kávét? Teát? Narancsdzsúzt? Választani lehetett. Így történt meg, hogy szülés után lazacot, fagyit is ehettem, tiszta úrimuri. (Mindenre nem emlékszem, de piszok finom és választékos menü volt). Állami, ingyen kórházban, nem magán proccklinikáról mesélek. Na jó, jártam más kórházban is, ott nem volt menü. A szülés után egy hónappal eltört a térdem, meg kellett műteni. A MRI-re baromi sokat kellett várnom, ez az egy rossz pont, amit felsorolhatok. Tájékozatlan voltam, szülés utáni ködben éltem, nem jutott eszembe, hogy létezhetnek privát MRI központok, sőt, kifejezetten “térdközpontok” is, ahol azonnal átvilágítják a kívánt testrészt. Közel egy hónapot kellett várnom. A cseresznye a tejszínhabos tortán az volt, hogy miután kivártam ezt a közel egy hónapot, anyósom közölte, hogy óh, hát a legkisebb kisfiának a szomszéd városban a térdbalesete után másnap megcsinálták a vizsgálatot. Igaz, rohadt drágán. Hm, 30 Euróval került többe, mint az állami vizsgálat. Oly nagyon szerettem akkor anyósomat. Értitek? Egy egy hónapos csecsemővel és egy kétéves gyerekkel, mankóval tudtam csak közlekedni. Egy héten át a lakásba voltam bezárva, szombatonként a férjem levitt friss füvet legelni. Feledhetetlen élmény. Ahol a térdműtétet végezték, nem volt egy ultramodern kórház, a kaja felejthető, de ehető volt. A nővérek kedvessége, szaktudása, hozzáállása ugyanolyan kifogastalan volt, mint a modern szülészeten. Szerencsémre ott is egyágyas szobát kaptam.
Francia kontra magyar menü, de ez az én hibám, kellett nekem a gesztációs diabétesz plusz a magas vérnyomás…
A szülés úgy zajlott, hogy kikötöttem, én márpedig császármetszéssel kívánom világra hozni a csecsemőt. A doktor győzködött, hogy hüvelyi úton szüljem meg, remek csípőm van hozzá, de látta, hogy hajthatatlan vagyok, így belement a császárba, ami úgy zajlott, mint szerintem mindenhol máshol, csak reggeli beöntés nélkül (a műtéti nap előtti estén már nem ehettem, kaptam kúpot, az kipucolt). Este és reggel le kellett zuhanyoznom egyszer használatos Betadin fürdőoldattal, tetőtől talpig. Annyi még a különbség, hogy amint megmozdult a lábujjam a császár utáni őrzőben (intenzív osztályon), már vittek is le a szobába és mellém fektették a kisbabámat. Nem, nem tudott volna leesni, elég széles ágyon heverésztem. Magyarországon két napot vártam, helyhiány miatt. Megdöbbentett, hogy a nővérek a lelkemre kötötték, hogy bármi óhajom van, csengessek és jönni fognak. Csengettem és tényleg jöttek, nem várakoztattak meg. A magyar kórházban szó szerint le lettek szúrva azok, akik csöngetni mertek. Ott volt a csöngő, a kis friss, újonan érkezők csöngettek, a nővérek meg kikérték maguknak, hogy a csöngő nem arra szolgál, hogy ugrasszák őket piszlicsáré kérdésekkel, hanem arra, ha életveszély van vagy elfolyt a magzatvíz. Nem, nem kamuzok. A francia szülészet futurisztikus volt, egy meleg, otthonos űrhajó. Egyszerűen nem tudok rosszat mondani róla, pedig elég sokszor borúsan látom a világot, elég jól tudok fikázni.
Kuriózumként elmesélem, hogy mit tudtam meg a francia szokásról, ha halott magzatot kell világra hozni. Egy nagyon fiatal magzatot, 16 heteset is meg kell szülni, ha elhal, vagy beteg. Nem végeznek mûvi vetélést. Lefotózzák a babát és kéz és lábnyomatot készítenek gipszbôl, ezeket belerakják egy zárt borítékba és, ha az anya vagy a család kívánja, kibonthatják, megnézhetik. Amikor én észhez tértem és rákérdeztem, hogy hol a babám (az elsô), kórházi temetôrôl beszéltek és gyôzködtek, hogy jobb, hogy nem láthattam. Franciaországban meg fotóznak. Nem értem én ezt. Beszéltem errôl sok barátnômmel, szinte mind azt mondták, jobb elfelejteni, elengedni az ilyen rossz élményt, a tárgyi emlék csak megnehezíti az ember dolgát.
A gyerekeim ovisok, ebbôl is látszik, hogy nem túl régiek a tapasztalataim.
Legutóbbi hozzászólások