NEM HARAP A SPENóT

Menjek/maradjak - a mosoly

Reggel 6 óra. Az ÉN pillanataim egyike. Még csendes a ház, még nem ébrednek a “vadak” reggelire éhezve iskolába vonulás előtt. Ezek azok a percek, amikor a kávésbögrébe éppen nem belefulladva görgetem a kurzort, hogy valami információ jusson az agyamba a ház 4 falán túlról.

Nyitom, érdekes, olvasom. Figyelem az órát, még van 10 percem, nézzük a híreket, többek között az nlcafét is. Hatalmas kép, három srác, új doksifilm a külföldre szakadtakról. Érdekel, hiszen én is érintett vagyok, még ha közöttük is “kívülállónak” számítok. Pár napja olvastam a kritikát, de itt a készítő nyilatozik. OK, lássunk neki, még 9 percbe belefér. Olvasom, és olyan ismerős a név. Újra olvasom, igen, megtalálom az utalást, amit kerestem. A név nagyon ismerős, lássuk, van-e a cikkben kép róla, de már vészesen fogy az időm. Edut kelteni kell, mindjárt itt az iskolabusz. Első kép, nem az igazi, második, hát a franc se tudja, én is öregedtem azóta 15 évet, akkor biztos Ő is. És a harmadik kép, egy homályos arc, de ott a mosoly. Megvagy. Igen én Téged ismerlek. Te is közöttük voltál, a sok száz fiú és lány között, akivel összehozott a sors.

Akkoriban, 15-20 évvel ezelőtt, Magyarország még nem volt az EU tagja, még csak vízummal lehetett nemhogy dolgozni, de a legtöbb országba egyáltalán beutazni, például az Amerikai Egyesült Államokba. Abban az időszakban két lehetőség volt a külföldi munkavállalásra. Vagy kőgazdag szülőkkel rendelkeztél, akik kifizették a külföldi tanulmányaidat, vagy elmentél melózni, ami abban az időben 2 munkahelyre korlátozódott. Gyümölcsszedés vagy gyermekfelügyelet. Na én az utóbbiban dolgoztam. Au-pair voltam, átéltem, majd később külföldi au-pair közvetítő lettem (azt hagyjuk, hogy melyik cégnél, nem volt sok, sőt, gyakorlatilag konkurencia nélkül dolgoztunk).

Menjek-maradjak

Imádtam a munkámat, nagyon szerettem az embereket akikkel dolgoztam, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt. Akkoriban, ha valaki kijutott külföldre dolgozni, arra felnéztek, az egy kuriózum volt. Bátorság, kitartás kellett hozzá. De valamiért a jelentkezők többsége azt gondolta, hogy gyerekre vigyázni annyi, mint berakom a TV elé, aztán majd ellesz a kölök. Meg a felügyelője is.

Szűrővizsgákon vittük végig a jelentkezőket, hiszen a felelősség hatalmas volt a vállunkon. A fogadó család, az USA nagykövetség, és a jelentkező fiatal családja részéről is. Hiszen a program maga nagyon kecsegtető volt, repülőjegy, betegség és balesetbiztosítás, egyetemi kredit, 130 dollár heti zsebpénz. A én feladatom ebben, hogy pár óra alatt (pszichológia teszt, nyelvi teszt, gyermekfelügyelet) el kellett döntenem, hogy odaengedem-e ezt a fiatalt az USA nagykövetség ablakához, ahol szinte biztosan kap J1-es vízumot (nagyon ritka volt a vízum elutasítás egy ennyire ellenőrzött programnál), és nem fog lelépni abban a pillanatban, hogy a lába földet ér New Yorkban. Biztosnak kellett lennem, hogy a jelentkező a legjobb tudása és teljes lelkiismerete szerint foglalkozik a rábízott gyerekekkel, és nem csak az egyetemi kreditek miatt választotta a kiutazást.
Hú, nehéz meló volt, de ugye mondtam már, hogy imádtam? És micsoda lányokat, fiúkat ismertem meg.

Ma már ilyen segédfilmekkel segítik az RM (regional manager) munkáját. Ha nekem ilyenem lett volna 15 évvel ezelőtt… Jaj nagyon elkalandoztam.
Az évek, ahogy teltek folyamatosan kaptam a visszajelzéseket a régi au-paireimtől. Ki, merre, hogyan jutott tovább az életben, mennyiben segítette a külföldön szerzett munkatapasztalat az életét. Akkoriban a többség még vissza akart jönni, hogy Magyarországon kamatoztassa a megszerzett tudást, hogy befejezzék az egyetemet, főiskolát, amit félbeszakítottak, az áhított nyelvvizsga miatt (na ezen a téren szinte mindenki 100%-osan teljesített). De ahogy teltek az évek a tendencia elkezdett megfordulni, és már egyre kevesebben akartak hazajönni, és ugródeszkának használták a vízumukat és miután az lejárt, többet nem láttam őket, csak e-mailekből, majd IWIW-en és Facebook-on maradt meg a kapcsolat.

Visszatérve a ma reggelre, miután Edi beült az iskolabuszba, Emma lekerült a lovardába edzésre, és a bébi is meg lett etetve, megkerestem a mosoly tulajdonosát. Hol máshol, ha nem fészbukon. És pár órára elfelejtettem a nyomoromat, hogy ami energiám volt és a munkámba raktam, azt most máshol kell “kamatoztatnom”. Tódultak fel az emlékek, és megállíthatatlanul bearanyozták a délelőttömet.
A mosoly ezt írta nekem:
“Figyelj, fura, de éppen azok közé tartozol, akik “elindítottak” a pályán, ezért mindig hálával gondolok rád. Jó, hogy megtaláltál. Nekem az az első amerikai trip iszonyú meghatározó volt az életemben, a mai napig.”

PS: Ja és a “jószándékú” kommentelőnek egy másik cikk alatt azt üzenem, hogy a “rendező úrnak” nem kellett repülőjegyet fizetni, fizette a fogadó család, akinek a gyermekeire vigyázott. 😀 Ja, hogy a “rendező úrnak” nem derogált szaros pelenkát cserélni, és leckét ellenőrizni, hogy megtanuljon tökéletesen angolul, és eljusson oda, ahol most tart? Érdekes, hogy az emberek hogyan reagálnak mások sikereire Magyarországon. Én örülök neki, és mérhetetlenül büszke vagyok a “rendező úrra”.

 

Jobb egy kutya, mint egy gyerek?

Most azt fogjátok hinni, hogy kamuzok. Pedig nem! Anyósom valóban többször kijelentette, inkább vett volna kutyát, mint szült volna gyerekeket. Ezt több esetben hallottam a saját két fülemmel is. A gyerekei előtt is simán kimondja. Aztán persze megbánja, de ez akkor is nonszensz.

Értem én, hogy mi nők kissé bonyolult emberi lények vagyunk. Értem én, hogy a gyerekei sok csínytevéssel szereztek neki sok ősz hajszálat. Értem én, hogy após viselkedése sem volt hímes tojás annak idején. Értem én, hogy sokszor váltott volna Üzbegisztánba jegyet és csak oda útra. Tudom, hogy a gyerekei sokszor lehetetlen helyzetbe hozták.

Én még gyerekcipőben járok, az enyémek még kisgyerekek, még nem okoztak nagy fejtörést. Hol van még a kamaszkor? Hol vannak a korai felnőttkor hülyeségei?

Anyósomnak négy gyereke van. Elmondása szerint imádott szülni. Még az ikreket is hüvelyi úton hozta világra és az is csodálatos élmény volt számára, pontosan annyira, mint az előző két szülése. Gondolom a hormonjai nem hagyták nyugodni, hiába cserélt pelenkát éveken keresztül, hiába voltak Mont Blanc méretű táskái a szemei alatt, a szülés élménye mindig megállíthatatlan vágyat csiholt belé, hogy szüljön, még, még és még. Jó, bevallom, ha újszülöttet látok, én is elolvadok, mint a tábortűz felett a pihe-puha pillecukor (de ettől én még nem fogok harmadikat szülni, nem, nem és nem!).

Az én hormonjaim nem játszottak velem csúnya játékot. Terhesség alatt nem volt hányingerem, nem zabáltam magam 100 kilósra, nem szenvedtem meg a szülést, de ettől még a csecsemőimhez én is százszor felkeltem éjszaka, hogy szoptassak és pelenkát cseréljek, nagyobb korban lázat csillapítsak betegség esetén és akkor még a nappalokról nem beszéltem. És a baby bluesról sem. Mégis játszottak velem hormonok? Én mindenesetre küzdök és harcolok ellenük, amikor azt dalolják elbűvölő hangon a fülembe, hogy szaporodjak, még, még és még (Odüsszeia, Homérosz, szirének, megvan?). Nem engedem, hogy a hormonok diktáljanak. Anyós engedett, de aztán előfordult, amikor fejét csapkodta a falba.

Egyszer csak megvilágosodtam. Anyós, hogy csillapítsa a megfékezhetetlen és szüntelen szülési vágyát elkezdett kutyákat vásárolni magának. (Franciaországban nem láttam még kóbor kutyát, sintértelepről sem tudok, persze ettől még létezhetnek, de az én statisztikám azt mutatja, hogy a franciák inkább bemennek a boltba és vesznek egy méregdrága bolhazsákot.)


Nem viccelek! Anyós ma szám szerint három kutyát nevel és két macskát. Nem, nem lakik kertes házban. Sima lakásban él. Van egy világító kék szemű törpe skót juhásza, egy spánielje és egy yorkshire terrierje (remélem jól mondom…) és két elhunyt kutyája. A macskái is “márkásak”, de sajnos én azokhoz nem értek, nem tudok beszámolni a pedigréjükről.

P1090001

A három luxus kutya a maszatkámmal.


Sokszor töprengtem rajta, mi lehet az oka, hogy inkább kutyázik, mint gyerekezik (sajnos az unokái iránt sem érdeklődik túlságosan, magyarul soha, de ha nála vagyunk, mégis jól elvannak. Hm, ez már-már Brigitte Bardot-ra hajaz). Nézzük, mire jutottam:


Egy kutya nem gyötör meg minket a “terrible two” korszakkal. Azért ez nem elhanyagolható érv. Elég pár alkalommal elvinni az ebet a kutyaiskolába és megúszhatjuk az akaratos, földön fetrengős, két évesekre jellemző hisztiket.

Egy kutyát otthon lehet hagyni egyedül is. Elmehetünk nélküle is vásárolni, ha kedvünk szottyan, de akár fodrászhoz is. Egyedül! Utána akár még beülhetünk egy kávéra a kedvenc barátnőnkkel és beszélgethetünk is. Gyerekekkel ez szinte lehetetlen (a beszélgetést garantáltan meghiúsítják). A kutyának elég kirakni egy tál vizet, pár kutyafalatkát, elég megsimogatni őt és már indulhat is az ember, tiszta lelkiismerettel. És még bébiszitterre sem kell költeni! (Na jó, azért a kutyát is le kell vinni pisilni, kakálni, kiugráltatni, tiszta sor!)
Egy kutya óriási szeretetet tud adni. Megkockáztatom, ugyanannyit, mint egy gyerek (gondoljunk csak a kamaszkorra, amikor a szeretett utód inkább bezárkózik egy hétre a szobájába, mint hogy a szüleivel mutatkozzon). Jó, jó, korrigálok: közel ugyanannyi szeretetet. Persze ezt csak a kutyások érthetik igazán. A nem kutyások ilyen állításokon kiborulnak. De a kutya tényleg csak szeretetet és törődést kér. Ha beteg az ember, ha fáradt, ha elment pár órára otthonról, a kutya nem kér semmi mást, csak szeretetet, egy kis közös sétát, néhány finom falatot. A gyerek pedig követelőzik, játszótérre akar menni, Peppa malacot akar nézni, köszöni, de nem kér töltött cukkinit, csak pattogatott kukoricát, nem akar fürödni, nem akar kijönni a kádból, nem akar puszit adni, nem akar anyja nélkül aludni…
A kutyával megspórolhatjuk magunknak a szülés kálváriáját. Nincs méhösszehúzódás órákon keresztül, nincs epidurális érzéstelenítés, nincs alvázhímzés. Elég megtalálni egy jó kutyatenyésztőt, de még jobb, ha kutyamenhelyre megyünk és ott választunk magunknak egy blökit.
A kutyán nem kell pelenkát cserélni. Sem kimosni a ruháit. Sem tápszert készíteni éjnek évadján (szoptatásról ne is beszéljünk!). Sem összeszedni a sok földön heverő játékát. Sem szülinapi tortát készíteni számára (persze manapság ciki a sima torta, elvárás a kreatív formatorta és ciki cukrászdában csináltatni, elvárás, hogy anyu dobja össze otthoni körülmények között). A legrosszabb, ami történhet, hogy a bolhazsák esetleg kicsit hullatja a szőrét és emiatt heti egyszer-kétszer porszívózni kell.
Idáig jutottam. A végén még megértem anyósomat…
Viccet félre! A kutya hűséges társunk. Ha már van gyereke az embernek, akkor a kutya nemcsak a mi jó pajtásunk lehet, hanem a gyerekünk játszótársa, odaadó, hűséges barátja is.

A zenélő doboz

Aigues-Vertes, apró pici falu Genf mellett, 115 lakost számlál. Pont ugyanolyan, mint a környék összes kis falva. A helység magasabban fekvő részében gyönyörűen művelt, rendben tartott kert öleli körbe a templomot, színes lakóházak sorakoznak, teázó és egy pici élelmiszerbolt működik benne. Lejjebb egy kis étterem, a színház és a városháza helyezkedik el. A temető? A paradicsom- és a burgonyaföldek után található. Miért különleges és miért a szívem csücske? Mert minden egyes lakója enyhén vagy halmozottan sérült.  A polgármestertől a péken keresztül a postásig.  A falu, mint létesítmény, immáron 50 éve Bernex falu része. Falu a faluban.
20041206_Aigues_Vertes_gd
Lassan 7 éve, hogy ennek az apró közösségnek a tagjai beengedtek maguk közé, hatalmas mosolyukkal, szeretetükkel körülölelve. Könnyekig meghatódtam, pedig csak egy egyszerű terápiára érkeztünk hozzájuk. Betolakódónak éreztem magam a heti egy alkalmas látogatásainkkal, de ahogy telt az idő, a heti 1 óra ellenére mi is lakókká, a közösség részévé váltunk. Az akkor 18 hónapos Eduárd itt kezdte lovas pályafutását, hiszen környékünkön ez az egyetlen lovarda, amelyik hippotherápiával (lovasterápia) foglalkozik. A lovasterápiáról majd legközelebb mesélek, sokkal fontosabb és sajnos aktuálisabb ennek a falucskának a létjogosultsága, és példamutatása.
Félelemmel és elszörnyedve olvasom és hallgatom szülőtársaim történeteit a kibontakozóban levő  (keresem a szavakat, de nehéz erről beszélni, még nehezebb írni) kirekesztő magyar törvényhozásról, jogszabályokról, a sérült gyermekek szegregálásáról.
Eldöntöttem, igenis megmutatom ennek a nagyon széleskörű olvasótábornak, hogy létezik olyan hely, ahol megfelelően kezelik a másságot. Létezik olyan hely, ahol a sérült embereket nem közösítik ki, hanem a társadalom részeként élnek, dolgoznak, szórakoznak, saját önállóságuk van és TELJES ÉLETET élnek.
Megmutatom egy napjukat, menjünk sorban:
8:25 óra – A falu lakói számára az élet lassan indul. Elkezdenek szállingózni a közösségi ház felé. Senki nem akar lekésni a falugyűlésről. Jerome, az ács, egy elemlámpával játszik, megállítja az összes lakót és biztosít mindenkit arról, hogy ő márpedig nem megy a gyűlésre. De természetesen pár perc múlva már ő is ott ül a 115 fős közösség soraiban. A szokásos hétkezdő ülésén vagyunk, amely lehetővé teszi a pedagógusok számára, hogy kiosszák a heti “feladatokat”. Majd ezt követően a falu lakói elmesélik mivel töltéttek a hétvégéjüket, mit láttak, mit hallottak, mesélnek, véleményt nyilvánítanak. Az egyik fiatal srác, egy fényképsorozat segítségével megmutatja, hogy az édesanyjával töltötte a hétvégét La Praille-ban, és még egy érmet is nyert a pétanque (hagyományos francia golyójáték) versenyen.   
Nekünk apróságnak, felesleges “meeting-nek” tűnhet, de pont ugyanazt teszik, amit mi “normális emberek” minden hétfőn reggel a  munkahelyükön. Pletyiznek, véleményt nyilvánítanak, elmesélik a hétvége történéseit (“Én már mosni apám autó, egy fehér Mercedes,” magyarázza Marius). Vannak a falunka olyan lakói, akiknél kifejezetten bravúrnak számít, hogy nyilvánosság előtt beszélnek.
village 4

9:
15 óra – Ahogy a találkozó véget ért, mindenki elindul a dolgára, az iskolába, a műhelybe vagy épp az edzőterembe. Robertonak, Rebeccának, Michelnek és Jeromenak matematika órája lesz. Idén a 100-as számkört, a súly és hossz mértékegységeket tanulják.  Bettina, a tanáruk, kioszt mindenkink egy vonalzót és egy körzőt. Indul a tanulás.
Eközben Laurence, a postás, aki autista és már igen-igen közeledik a nyugdíjkorhatárhoz, fiatalabb, szintén autista váltótársát tanítja be a feladatokra, hiszen pár héten belül átadja neki a munkáját.
village 2

10:00 óra – Ez a szünet ideje. A falulakók nagyon pontos napirend szerint élnek, hiszen nehezen alkalmazkodnak a váratlan eseményekhez és szituációkhoz. Valérie és Silvana elmesélik, hogyan érezték magukat az állatkertben, mi mindent láttak. Majd ezt követően Valérie begyűjti a farmról a tojásokat, hogy süteményt süssenek a pékség számára. Előtte az UNICEF-nél “dolgozott” képeslapokat, gyertyákat készítettek, most süteményeket süt délelőtt, délután pedig a gazdaságban segédkezik, és nagyon élvezi a munkát. 
village
 
11:00 óra – Bekukkantunk a textilműhelybe, ahol javában zajlik a munka. Itt Celine arról mesél majdnem sírva, hogy amikor a múltkor felszállt a buszra, egy hölgy nagyon “csúnyán” rámutatott és azt mondta, az unokájának “Látod így néz ki egy fogyatékos”.

12:00 óra – Ebédidő és egy kis pihenés után…
edi 1
13.30 óra – Irány a gazdaság. Gyönyörű épületek mellett haladunk el, a szőlőskert után hatalmas melegházak mellett sétálunk el a lovarda irányába. Itt vár már minket Bichette és Karen, a pici póniló és gazdája. Karen pszichológus, és heti 1 alkalommal minden hétfő délután vár minket lovasterápiára. Napsütésben, esőben, hóban, fagyban, kánikulában, mindíg. Eduárd köszön, megöleli megpuszilja barátját, majd szépen megtisztítja a póniját, azután együtt felnyergelik Karennel és indul a móka. Ahogy a paci lépeget, úgy mozog Edi csípője. Mintha járna magától. 18 hónapos kora óta Bichette az egyik legjobb barátja. Miközben járjuk és keresztülgázoljuk az erdőt, Edi elmeséli Karennek mi történt az oviban, aztán iskolában, vagy épp a hétvégén. Karen kérdez, Edi válaszol, közben integetünk, beszélgetünk a lakókkal akik almát szüretelnek, vagy gyomlálnak, vagy állatot etetnek. Malacokat simogatunk, tehenet fejünk és tyúkokat etetünk. Az elején anya gumicsizmában, futóbabakocsiban maga előtt tolta Emma babát, majd ahogy egyre nagyobb lett a bébi a saját pici lábán jött, mostanában már a saját kis póniján lovagol tandemben, együtt Edivel. Gyorsan megy ám az idő hétfő délután. Nagyon gyorsan, amikor az ember jól érzi magát.
edi 2
És én minden hétfő délután megnyugszom. Mert tudom, hogy van hová, van irány, van jövő. NEKI. Nemcsak a másik háromnak, hanem a halmozottan sérültnek is. Ez a hely olyan nekem, mint amikor kislány voltam, és kinyitottam a zenélő dobozomat, amiben egy balerina forgott. Ugyanazt a nyugalmat érzem amikor belépek a falu kapuján, mint amikor kinyitottam a zenélő dobozomat.  
 
Lehet utánuk csinálni, példát venni róluk. Nem kirekeszteni és eltüntetni a fogyatékkal élőket, hanem integrálni a mindennapokba.
A TF1 tévécsatorna csinált egy nagyszerű riportot, hogy bemutassa ezt a csodálatos falucskát. Még ha nem is beszélsz franciául, kukkants bele, nézd meg a lakóházakat, a kávézót, a gazdaságot és legfőképp ismerd meg a lakókat. Rendes, kedves emberek, nem marslakók, és ami a  magyar törvényhozás felé ebben a pillanatban a legfontosabb üzenet: adófizető állampolgárok! Nem eltartandó népség!

Mire föl siessen vissza dolgozni az anya?

A fórumon örökzöld a “szoptassunk, vagy ne szopassunk?” téma és Chloé is linkelt egy francia blogot, ami szintén ezt a kérdést boncolgatta. Belelapozgattam a blogba, mazsolázgattam a bejegyzések között és rábukkantam arra a témára, ami engem a legjobban foglalkoztat mostanában: a “miért menjen gyorsan vissza dolgozni egy anya, ha ő a végtelenített GYES-t választotta”. Ez volt az egyik poszt témája. Felbugyogtak belőlem az elmúlt pár év emlékei.

spenot3 001

Rajz: Tamkó

Emlékszem, az első oltásokra hordtam az elsőszülöttet, 6-8 hónapos lehetett és a doktornő mindig szívesen beszélgetett velem (Franciaországban az orvosok sokszor sietnek, mert futószalagon érkeznek a betegek, kevés az orvos, sok a páciens, nem érnek rá hosszan csacsorászni, én így tapasztaltam). Ki vagyok, honnan jöttem, mióta élek Franciaországban, mi a szakmám… És mindig a lelkemre kötötte, hogy siessek vissza dolgozni, mert ha egyszer kiesek a vérkeringésből (munkaerőpiacról) megnézhetem magam, felettébb nehéz lesz munkát találni. Én csak bólogattam és somolyogtam a bajuszom alatt, hogy hja, hát én a gyerekem két éves koráig otthon kívánok maradni, sőt hamarosan testvért szeretnék szülni számára, hogy ne legyen egyedül a világon. Kódolva voltak a gondolataim, mindenáron otthon szerettem volna maradni a gyerekkel, mondván kicsi még, az anyja mellett a helye. Ezt a tudatmódosító üzenetet kaptam Magyarországról, a családomtól, barátnőktől, fórumokról (brrr), kismamás újságokból (brrr+brrr). Így esett meg, hogy közel négy éve itthon dekkolok. Azért nem teljesen, mert kétszer már dolgoztam. Szembejött a munka, és én ráharaptam, csak sajnos segítség nélkül elég nehéz megoldani a gyerek(ek) elhelyezését, azaz megfelelő anyagi források híján gyerekfelügyelőt megfizetni (bölcsi, nörsz, baby sitter pénzbe kerül, nem kevésbe, bár ez relatív, kinek mi a sok).

Az első munka home office volt, egy jólmenő cég weblapjára kellett feltölteni az aktuális ajánlatokat (árajánlatokat bekérni telefonon, vagy emailen, aztán árakat kiszámolni, vendégcsalogató szöveget kreálni hozzá, végül mindezt és a fotókat feltölteni a weblapra). Abszolút ideális volt. Jobban mondva lett volna. De a gyerek otthon volt velem, bölcsibe nem fogadták be (na igen, telt ház volt, mint mindig, másnapra naná, hogy nem tudtak helyet biztosítani, de sokadnapra sem és akkor még nem ismertem a taktikákat, hogy igenis szokott lenni tartalék hely, és milyen szöveggel kell előállni, hogy tutira felvegyék), az halte garderie-t (heti pár alkalmas gyerekmegőrző) nem tűrte jól, állandóan rám telefonáltak a gondozónők, hogy menjek a gyerekért, nem viseli jól (hm, ez sem teljesen igaz, mert a gyerek egyik nap jól tűrte, másik nap nem, ezt váltogatta. Nem akarok vádaskodni, de nem sok esélyt adtak neki a beszokásra). A francia család, bár elég népes, nem segített. Fele nagyon messze lakik tőlünk, másik fele nagyon közel, és mégsem. Például anyósom, akinek nagyon laza volt az időbeosztása, egymás után háromszor -hétfő, kedd, szerda, szabadnapok- elfelejtette, hogy megígérte, kisegít pár órára, felügyel az elsőszülöttre, az ő legelső unokájára. Akkoriban még nem tudtam, hogy milyen segítséget kérhettem volna. Érdekes, hogy azt nagyon sokszor meghallgattam, hogy két fizetés kell a megélhetéshez, de azt nem mesélték el, hogy milyen úton induljak el Franciaországban (hogy itt nagyon, de tényleg nagyon sok gyerekre nörsz vigyáz, a bölcsis trükköket, hogy hogy kell a munkaügyi központban jelentkezni, az álláshitetéseket dekódolni, ugyanis telis tele vannak rövidítéssel, mozaikszóval stb.). Sajnos nem volt elég a gyerek alvási ideje a munkavégzéshez, ráadásul másfél szobás lakásban éltünk akkoriban, így felébredt, amikor telefonon kértem az árajánlatokat. Szép volt. A munkát nagyon szerettem, de a munkáltató és én is beláttuk, hogy egyelőre nem megy, sokkal több időre van szükség, a két óra alvásidő nem elég. Az éjjel még megoldás lett volna…

A másik munka csak részmunka volt, két hónapig tartott, és akkor is magamnál tartottam a gyerekeimet. Kénytelen voltam. Egyszerűen nem volt más választásom, anyagilag sem, éppen (konkrétan) nem volt hol laknunk, meg hát még mindig nem segített a család, pedig már közel egy éves volt a másodszülött is és anyósom már nyugdíjas volt. (Mi ez? Anyósfikázó bejegyzés?) Elmentem hát bentlakásos nörsznek. Óriási dolog volt, hogy a sajátjaimat is befogadták.

Kis fordítási munkák ritkán esnek be, de azok nem okoznak gondot, éjjel is meg tudom csinálni. Ma már megy. De ezek nem elegek a megélhetéshez (Franciaországban nem, azok a nyelvkombinációk, amiket én beszélek, nem túl jövedelmezőek ezek szerint, vagy én vagyok extrém loser).

Most munkát keresek, de nem találok (egyelőre!). És éppen szemben sem jön semmi (egyelőre!). Gondolkozom rajta, hogy pályaelhagyó legyek, de fáj. Elég nagy ász jó voltam a szakmámban, amihez elég sokat tanultam (magamhoz képest sokat), de ennyi gyereknevelő idő után sokat felejtettem és nem Franciaországban voltam jó, hanem Magyarországon. Nehezített pályán mozgok. Az is baj, hogy a béka feneke alá került az önbecsülésem. Ez a téma megérne egy külön posztot: hova süllyedhet az ember, ha nem kerek a karika…

Nézzük, mit ír a fent említett francia blogger.

Miért dolgozzunk mégis, ha eredetileg úgy döntöttünk (vagy esetleg nem mi döntöttünk, csak nem volt más választásunk), hogy otthon maradunk gyereket nevelni?

A francia blogger egy ún. “Nők és férfiak közötti egyenlőség” projecten dolgozik, ebből adódóan kezdte el feszegetni a szülési szabadságra (congé parental) vonatkozó törvénycikkelyt.

Elkezdte olvasgatni a témával kapcsolatos blogokat, fórumokat, információs oldalakat, és azt vette észre, hogy azok a szülők, akik azt az utat választották, hogy otthon maradnak a gyerekkel GYES-en, vagy akár tovább is, ingerültek. Ingerültek, mert úgy érzik, az állam bele kíván avatkozni a választott útjukba. Úgy érzik nyomás van rajtuk, hogy menjenek dolgozni, ezért ők azt vallják, hogy boldogok, a családi élet központi kérdés náluk, és egyéb sok más érvet hoznak fel, amivel próbálják alátámasztani az otthonmaradásukat.
Érthető érvek és annál is inkább tiszteletben kell tartani, mivel a HTB szerepet – főleg ha nőről van szó -, általában bírálják (nyilván negatív értelemben), kritizálják, lealacsonyítják…

A munkájának köszönhetően sok olyan nővel találkozott, akik elváltak, vagy meghalt a férjük, vagy baleset érte őket és ezáltal anyagi forrás nélkül maradtak. A mindennapi igényeiket sem tudták kielégíteni, a tartásdíj elmaradása, a nagyon gyenge nyugdíj, amiből a lakás bérleti díját sem tudták finanszírozni, azt eredményezte, hogy a végén létbizonytalanságban találták magukat. A létbizonytalanságból bizony nehéz kikecmeregni, ha már ott találja magát az ember. Sokan szégyellik, hogy mit szól hozzá a társadalom és még a segélyszervezetek küszöbét sem merik átlépni, hogy segítséget kérjenek és ennél fogva még lejjebb kerülnek: alultápláltság, az egészség megromlása, önbecsülés és önbizalom elvesztése, depresszió, alkoholizmus is kialakulhat és még mi mindent fel lehetne sorolni!

Tehát, attól, hogy háztartásbeli életmódót választja az ember, még tisztában kell lennie az azzal járó esetleges következményekkel.

Nem szaporította a szót, egyszerűen a  mamantravaille.fr (ford.: anyadolgozik) írását idézte.

Minden embernek megvan az érve, hogy miért dolgozik, vagy miért nem dolgozik. Nem azért ír erről, hogy bíráskodjon, hanem csak azért, hogy tájékoztasson.

Anya dolgozik: 8 érv, hogy dolgozzunk akkor is (és főleg akkor), ha gyerekeink vannak.

1.) A társadalmi életért.  Akármit is mondunk, nehezebb társadalmi életet élni, amikor kénytelenek vagyunk otthon maradni (pontosabban otthon ragadni). Mindig van mit tenni a gyerekek és a háztartás körül. Délelőtt ebédet főzni (ha ügyesek vagyunk, vacsorára is marad), a reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora mintha összefolyna, az egyéb háztartási feladatokat fel sem sorolom, lényegében mindig van valami tennivaló és, ha mégis menni szeretnénk? Mindenhova babakocsistól… mindig csak a játszótérre? Hát nem könnyű.

2.) A nyugdíjért. Rendben, még messze van a nyugdíj, de ha nem most termeljük ki, akkor nyugdíjas korban nagyon keveset fogunk kapni. Ha őszinték akarunk lenni önmagukkal, be kell látni, hogy a kevésből nehéz megélni.

3.) Azért, hogy felnőtt emberekkel tudjuk megbeszélni a kedvenc sorozatunk utolsó részét. Például a zombis Walking Dead-et, amit gyerekek egyáltalán nem nézhetnek, így velük ezt sehogy nem tárgyalhatnánk ki.

4.) Az anyagi függetlenségért. Elhagyni azt a férfit, akit már nem szeretünk, vagy aki nem szeret minket, esetleg agresszív stb… sokkal körülményesebb lelépni és albérletet találni, ha nem tudunk prezentálni három havi fizetéspapírt (Franciaországban komplett dossziét kell a lakástulajdonosnak átadni, amelyben szerepelnek adóbevallások, fizetési kimutatások, munkaszerződés, banki papírok stb.).

 5.) Balesetek miatt. Igen, a férjünkkel is előfordulhat, hogy meghal, vagy elveszíti a munkahelyét. Mondhatni a legjobbakkal is megeshet.

6.) A jövőért. Ennyi idő alatt (26 hónap) alatt két lépcsőfokot is feljebb léphettem volna a karrierlétrán.

7.) Gondolkozzunk előre. Ahogy a karriermenedzselés sem könnyű, úgy hosszú kihagyás után visszakerülni a munkaerőpiacra is NAGYON nehéz.

8.) Jó okunk legyen osztozni a háztartási feladatokon. Elkerülni a “bocs Mucuskám, tudod, én dolgozom, kimosnád a cuccaimat miután megvacsoráztattad a kölyköket és megfürdetted őket? Köszi!”

 

Néhány kommentet is megosztunk, amit a fórumra írtak:

– hogy megbecsüljük önmagunkat, mert ez is fontos, mint ahogy az is, hogy saját fizetésünk is lehessen;

– felnőtt emberekkel beszélhessünk;

– szeretem a szakmám.

 

A magam részéről annyit mondhatok, hogy már verem a fejem a falba, amiért olyan elvakultan hittem abban, hogy úgy jó, ha én otthon maradok a gyerekekkel jó sokáig (2-3 évig). Most megnézhetem magam. Azért törekszem, igyekszem minél előbb visszakerülni a munkaerőpiacra. Persze, tisztában vagyok vele, a gyereknek az a legjobb, ha az anyja otthon dédelgeti legalább 3 éves koráig. Csak hát mi lesz utána? Ha olyan helyen él, ahol nem hemzseg a munka, pláne nem a szakmájában és ehhez még “kissé” leharcolt is (külsőleg, belsőleg egyaránt)? Persze, tudom, rázza meg magát, álljon talpra, törtessen, könyököljön.

 

Forrás: mamantravaille.fr, egalimere.blogspot.fr

Áll a bál, avagy balhé a gyerek szeme láttára, füle hallatára

Anna Coppola De Vanna nézete az, hogy elengedhetetlen a nonverbális eszközökön keresztül megnyugtatni a gyereket. Elég, ha megringatjuk, ha megöleljük és a kezünkkel és hangunkkal megértetjük vele, hogy ami történt, nem rombolni akartunk. A gyerek megnyugtatása alapvető lépés a veszekedés után.

8) Igaz, hogy a veszekedés nem a világ vége, de ettől még a gyerek szenved tőle

A “nem tökéletes” családi életben, ha a gyereket megvigasztaljuk a vita után, akkor tényleg nem dől össze a világ, de ettől még nem alábecsülendő a civakodás gyerekre tett elbizonytalanító hatása. A gyerekben félelmet kelt a veszekedés.

9) Meg kell próbálni a párkapcsolati problémákat nem a gyerek füle hallatára lebonyolítani

Természetesen néha nehéz elkerülni a vitát, mindazonáltal a párkapcsolati gondokat külön térben kellene lerendezni, például a hálószobában, nappaliban, de mindenképpen a gyerek hallótávolságán és látószögén kívül. Nem szerencsés a gyerekeket megijeszteni a felnőttek összeugrásával.

10) Arra kellene törekedni, hogy a nevelésben közös nevezőn legyenek a szülők

Az különösen rossz, ha a civakodás a gyereknevelési nézetekről szól, vagy olyan téma, ami kapcsolatban áll a gyerekkel. Ha anya mást gondol a nevelésről, mint apa, akkor azt külön kellene megtárgyalniuk, törekedve a megoldásra. Minden gyereknek az a legjobb, ha a szülei szövetségesek és nem egymás ellenségei.

Mindenesetre, ha minden józan törekvés ellenére mégis kitört a vihar, a pszichológus szerint az a legjobb, ha a valósághoz legközelebbi magyarázatot adjuk a gyereknek: “Veszekszünk, de aztán kibékülünk”, vagy “Anya és apa néha nem bírja ki veszekedés nélkül, de te ne aggódj, már megnyugodtunk!”.

A szülőknek kedves, simogató, hatásos és hatékony szavakkal kellene megnyugtatni a gyereket, mint amikor a fájó, vérző sebet gyógynövényes pakolással gyógyítjuk meg, mondja Anna Coppola De Vanna.

World Cup living room - hírek, de nem Franciországból

Nálunk sincs ez másképp, a férjem* – amikor csak teheti – focit néz. Elnyúlik a kanapén és indulhat a móka (számára). Ha kéznél lennének a haverjai, tesói, még sör és szotyi csipsz** is előfordulna. Foci világbajnokság van, ettől hangos a sajtó: Le Monde, Le Parisien, Le Figaro főoldalán teljes lapot elfoglaló fotók friss, ropogós focijelenetekről. A Franciaország – Honduras 3:0-ás eredménytől egészen izgalomba jöttek a franciák.

Engem azonban a foci VB teljesen hidegen hagy, pedig foci szakos osztályba is jártam a gimiben egy ideig (a fiúk fociztak, mi lányok legfeljebb drukkolni mentünk, aztán inkább átmentem a francia szakosokhoz), Olaszország is megfertőzhetett volna (olasz nyelvtanár lévén), de én abszolút immunis vagyok. A les szabályát azért már sikerült felfognom (nagy nehezen!!!), de csak azért, mert ultra cikinek tartottam, hogy még ennyit sem tudok.

Mivel egyszerűen a csapból is a VB folyik, elkerülhetetlen volt, hogy a szemem elé kerüljön egy olyan cikk, ami még az én érdeklődésemet is felkeltetse. Berlinben egy 12 000 férőhelyes stadionba elhelyeztek 750 kanapét és dohányzóasztalt az óriáskivetítő elé: a stadion átváltozott nappalivá, a perzsaszőnyeg pedig gyepszőnyeggé. Ez a “World Cup living room”. A Németország – Portugália meccset*** ott megnézni elég nagy flash lehetett, ezt még én is beismerem. 

Tudnak élni a németek!

berlin 7

 

berlin 5

berlin 4

berlin 3

berlin 2

 

berlin 6

berlin 1

 

 

* A blogot jobbára ketten írjuk, mindkettőnk férje francia, mindketten Franciaországban élünk, ezért túlnyomórészt erről firkálunk.

** Csipsz a divat, nem a szotyi.

*** 4:0 lett az eredmény, úgy képzelem, mindenki a kanapéján ugrált örömében.

Szülők vagyunk - 10 gyöngyszem

Volt már blogunkon hasonló 10 pontos gyűjtemény, de az élet pörög tovább, ezért mindig rácsodálkozom egy-egy újabb viselkedési gyöngyszemre.

 

1.  Velem előfordult már, hogy előre-hátra tologattam a bevásárlókocsit, miközben a kasszánál sorban állás közben bambultam a semmibe. Pontosan úgy, mint a babakocsit. Ebben az a félelmetes, hogy már több, mint egy éve biztos nem használjuk a babakocsit. Feltételezem, hogy egyáltalán nem a jelen dimenzióban jártam gondolataimmal…

caddie

2.  Terhesen csukott szemmel megtaláltam a mosdókat bármerre is térültem-fordultam. Még a legfrissebb (tegnap nyitott) bevásárlóközpont labirintusrendszerében is, holott zsigerből utálom a plázákat, a mai napig nem értem, honnan tudtam, merre fussak, amikor már majd becsurgott.

3.    Miután reggel mindenkit leraktam a munkahelyén, nevezetesen az oviban, iskolában azt vettem észre munkába menet, hogy még mindig a “Gyerekdalok és mondókák” CD-t hallgatom. Negyed órával azután, hogy teljesen egyedül ültem az autóban. Mellé még dudorásztam is a “Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod? Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon? …” örökérvényűt.

cickom

4.    Irtózattal vettem észre magamon, hogy ugyanazokat a tipikus mondatokat mantrázom a gyerekeimnek, mint annak idején a szüleim, amikor én voltam gyerek és amit szentül megfogadtam, hogy én nem fogok szajkózni: “mindent tessék megenni… bezzeg a szegény országokban a gyerekek éheznek”, “azonnal hagyd abba a sírást, mert kikapsz”, vagy “mától új életet kezdünk, ti magatok raktok rendben a gyerekszobában” és ezt lehetne ragozni napestig.

5.   Szívbaj nélkül beleszagoltam a gyerek (akkoriban még baba) pelenkájába és beszéltem a székletéről. Akár az asztalnál, étkezés közben. Aztán egyszer eljött a rettegett gasztroenteritisz (magyarul: A fosóshányós) is és arról is napokig voltam képes részletes beszámolókkal traktálni a környezetemet.

6.  Az előző pont folyománya, hogy meghatódva hívtam fel anyukámat és meséltem el neki, hogy a gyerek végre evett egy falatot és egészen sok rehidráló folyadékot ivott és aznap már nem hányta össze a perzsaszőnyeget, sem az ágyat, sem a tollpaplant.

7.   Bepánikoltam, egyensúlyzavarom támadt (megszédültem), rontás elleni rítusokba fogtam (indiántánc és woodoo bábuzás), amikor az oviban kiírták az ajtóra óriási A0-ás papírra, hogy tetűinvázió van kilátásban és ezt megerősítve még az üzenőfüzetbe is beleírták, ha anyuka nem látta volna a poszterméretű felhívást az oktatási intézményben. (Persze teljesen tisztában voltam vele, hogy a tetűt bárki megnyerheti magának, nincs kecmec, nem kívánságműsor.)

tetu

“Én is voltam már tetves.”

8.   Főleg a téli hónapokban gyakrabban találkoztam a gyerekorvossal, mint a férjemmel, de már szégyelltem századszorra is felhívni, mert azt hittem, hogy azt hiszi, Münchausen-színdrómában szenvedek, vagy hogy ki akarok kezdeni vele.

9.   Én már évek óta mindent csak hidegen, jobb esetben langyosan eszem. Ettől a férjem ki van akadva, de én megmagyarázom neki, hogy a forró étel rosszat tesz a gyomornak.

10.   Hogy meg ne lássák a gyerekek, stikában iszom a Coca Colát, mivel mindenki tudja, hogy nem egészséges (számukra). A Nutellás csuprot is dugdosom előlük, ugyanazon oknál fogva.

Apák napja - június 15.

Az apák napját a világ egyik felében június harmadik vasárnapján ünneplik, például Magyaroszágon (bár nálunk még nem veszik olyan komolyan, mint az anyák napját), Franciaországban, az Egyesült Államokban, Japánban is és még sorolhatnánk, a másik felében pedig egészen máskor, például március 19-én, Szent József napján, mint Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Bolíviában stb., a többi dátum szét van szórva az év többi napjára, Szerbiában január 6-án, Dániában június 5-én, Nepálban augusztus 23-án, Bulgáriában december 26-án.

Apák napjára a gyerekek saját kezű kis ajándékot készítenek az óvodában, iskolában, de akár otthon is, hogy tanuvallomást tegyenek szeretetükről. Anya pedig elmegy és vásárol a parfümériában (ezt látom Franciaországban, rengeteg anyuka fut és szerzi be ott az apáknak valót).

Ha megünnepeltétek anyák napját, akkor az apákról sem feledkezzetek meg, segítsetek a gyerekeiteknek valami frappáns ajándékot alkotni. Adunk néhány ötletet. A DIY most úgyis óriási divat!

pere 1

pere 2

pere 3

pere 4 másolata

pere 5 másolata másolata

pere 6

pere 7 másolata (2)

pere 8

pere 9

 

Forrás: pinteres

 

 

Sikk és sznob flash mob Párizsban - hírek Franciaországból

A dîner en blanc” (vacsora fehér outfitben) ötlete 1988-ban született meg és szigorú szabályai vannak: fehérbe kell öltözni, széket, asztalt, ételt-italt hozni és éjfél előtt eltűnni, de úgy, mintha mi sem történt volna, magyarul úgy kell elhagyni a helyszínt, ahogy birtokba vették. A szemetet a buli végén hónalj alá kell csapni, ha nem, akkor fekete listára is kerülhet az ember. Kizárólag a bor és a pezsgő megengedett, a sör és rövid italok nem.

Tegnap – 2014. június 12-én – rendezték meg Párizsban a 26. fehérbe öltözött vacsorát, amelyen közel 13 000-en vettek részt a szervezők szerint.

Este 9 óra körül kezdtek gyülekezni a fehérbe öltözött párizsiak és hat helyszínt foglaltak el maguknak, közülük hidakat is, például a Pont Alexandre III-át, a Pont d’Iéná-t, Pont de l’Almá-t, Pont de la Concorde-ot, Solférino gyalogos hidat és az Eiffel-torony közelében a Debilly gyalogos hidat.

Tavaly 11 000-en jelentek meg a Louvre piramisa körül és a Trocaderó-nál. 2012-ben a Place des Vosges és a Notre-Dame körül rendezték meg az eseményt. A hagyomány szerint a szervezők minden évben az utolsó pillanatig titokban tartják a helyszíneket. Aki részt akar venni ezen a sikk és sznob “flash mob-on”, annak résen kell lennie.

A francia eleganciának hangot adva, néhányan nemcsak széket, asztalt hoztak magukkal, hanem ezüst gyertyatartót és étkészletet is. Természetesen a pezsgő mellett az osztriga sem hiányozhatott a menüről.

paris 4

paris 1

paris 2

paris 3

paris 5

paris 7

paris 9

paris 10

paris 11

paris 12

paris 13

paris 14



Fehér Isten - Cannes után már a magyar mozivásznon is

Számos francia napilaptól kapott elismerő szavakat Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmje, amivel cannes-i filmfesztiválon az “Un certain regard” (Egy bizonyos nézőpont) formabontó és innovatív kategóriában nyerte el a fődíjat, valamint a Palm Dog díjat is.

kutya2

Mundruczó átvehette a piros-fehér-kék csontot, írta a Le Parisien. A Le Monde pedig, hogy először került fel dobogóra egy csokornyakkendős kutya. A Le Figaro “Kutya Oscar-díjnak” nevezte az elismerést és még sorolhatnánk a méltán jogos dicséreteket.

Nem fogok spoilerezni, kiváltképpen mivel nem láttam még a filmet, viszont a témakör, amit feldolgoz engem nagyon érdekel, csak egy idézettel csigázom fel az érdeklődést:

Mundruczó és alkotótársai ebből kiindulva eljátszottak a gondolattal, mi lenne, ha Budapesten tömegesen utcára tennék a kisebbségeket szimbolizáló „korcsokat”, azok pedig végül falkába verődnének, és fellázadnának korábbi gazdáik, a Fehér Isten ellen.” – olvasható Csákvári Géza kiváló cikke a Népszabadságban, melyet Mundruczó Kornéllal készített. Ízelítőt kaphatunk a film hangulatáról.

A film hazai bemutatója június 12-én lesz.

 

Gratulálunk Mundruczó Kornélnak és az egész stábnak, természetesen a kutyáknak is!

kutya

 

 

Azt sajnálom, hogy nem voltam jelen egy láthatatlan sarokban, amikor nekieresztettek 200 kutyát Budapest utcáin. Az egyedülálló látvány lehetett!

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!