NEM HARAP A SPENóT

Menjek/maradjak - a mosoly

Reggel 6 óra. Az ÉN pillanataim egyike. Még csendes a ház, még nem ébrednek a “vadak” reggelire éhezve iskolába vonulás előtt. Ezek azok a percek, amikor a kávésbögrébe éppen nem belefulladva görgetem a kurzort, hogy valami információ jusson az agyamba a ház 4 falán túlról.

Nyitom, érdekes, olvasom. Figyelem az órát, még van 10 percem, nézzük a híreket, többek között az nlcafét is. Hatalmas kép, három srác, új doksifilm a külföldre szakadtakról. Érdekel, hiszen én is érintett vagyok, még ha közöttük is “kívülállónak” számítok. Pár napja olvastam a kritikát, de itt a készítő nyilatozik. OK, lássunk neki, még 9 percbe belefér. Olvasom, és olyan ismerős a név. Újra olvasom, igen, megtalálom az utalást, amit kerestem. A név nagyon ismerős, lássuk, van-e a cikkben kép róla, de már vészesen fogy az időm. Edut kelteni kell, mindjárt itt az iskolabusz. Első kép, nem az igazi, második, hát a franc se tudja, én is öregedtem azóta 15 évet, akkor biztos Ő is. És a harmadik kép, egy homályos arc, de ott a mosoly. Megvagy. Igen én Téged ismerlek. Te is közöttük voltál, a sok száz fiú és lány között, akivel összehozott a sors.

Akkoriban, 15-20 évvel ezelőtt, Magyarország még nem volt az EU tagja, még csak vízummal lehetett nemhogy dolgozni, de a legtöbb országba egyáltalán beutazni, például az Amerikai Egyesült Államokba. Abban az időszakban két lehetőség volt a külföldi munkavállalásra. Vagy kőgazdag szülőkkel rendelkeztél, akik kifizették a külföldi tanulmányaidat, vagy elmentél melózni, ami abban az időben 2 munkahelyre korlátozódott. Gyümölcsszedés vagy gyermekfelügyelet. Na én az utóbbiban dolgoztam. Au-pair voltam, átéltem, majd később külföldi au-pair közvetítő lettem (azt hagyjuk, hogy melyik cégnél, nem volt sok, sőt, gyakorlatilag konkurencia nélkül dolgoztunk).

Menjek-maradjak

Imádtam a munkámat, nagyon szerettem az embereket akikkel dolgoztam, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt. Akkoriban, ha valaki kijutott külföldre dolgozni, arra felnéztek, az egy kuriózum volt. Bátorság, kitartás kellett hozzá. De valamiért a jelentkezők többsége azt gondolta, hogy gyerekre vigyázni annyi, mint berakom a TV elé, aztán majd ellesz a kölök. Meg a felügyelője is.

Szűrővizsgákon vittük végig a jelentkezőket, hiszen a felelősség hatalmas volt a vállunkon. A fogadó család, az USA nagykövetség, és a jelentkező fiatal családja részéről is. Hiszen a program maga nagyon kecsegtető volt, repülőjegy, betegség és balesetbiztosítás, egyetemi kredit, 130 dollár heti zsebpénz. A én feladatom ebben, hogy pár óra alatt (pszichológia teszt, nyelvi teszt, gyermekfelügyelet) el kellett döntenem, hogy odaengedem-e ezt a fiatalt az USA nagykövetség ablakához, ahol szinte biztosan kap J1-es vízumot (nagyon ritka volt a vízum elutasítás egy ennyire ellenőrzött programnál), és nem fog lelépni abban a pillanatban, hogy a lába földet ér New Yorkban. Biztosnak kellett lennem, hogy a jelentkező a legjobb tudása és teljes lelkiismerete szerint foglalkozik a rábízott gyerekekkel, és nem csak az egyetemi kreditek miatt választotta a kiutazást.
Hú, nehéz meló volt, de ugye mondtam már, hogy imádtam? És micsoda lányokat, fiúkat ismertem meg.

Ma már ilyen segédfilmekkel segítik az RM (regional manager) munkáját. Ha nekem ilyenem lett volna 15 évvel ezelőtt… Jaj nagyon elkalandoztam.
Az évek, ahogy teltek folyamatosan kaptam a visszajelzéseket a régi au-paireimtől. Ki, merre, hogyan jutott tovább az életben, mennyiben segítette a külföldön szerzett munkatapasztalat az életét. Akkoriban a többség még vissza akart jönni, hogy Magyarországon kamatoztassa a megszerzett tudást, hogy befejezzék az egyetemet, főiskolát, amit félbeszakítottak, az áhított nyelvvizsga miatt (na ezen a téren szinte mindenki 100%-osan teljesített). De ahogy teltek az évek a tendencia elkezdett megfordulni, és már egyre kevesebben akartak hazajönni, és ugródeszkának használták a vízumukat és miután az lejárt, többet nem láttam őket, csak e-mailekből, majd IWIW-en és Facebook-on maradt meg a kapcsolat.

Visszatérve a ma reggelre, miután Edi beült az iskolabuszba, Emma lekerült a lovardába edzésre, és a bébi is meg lett etetve, megkerestem a mosoly tulajdonosát. Hol máshol, ha nem fészbukon. És pár órára elfelejtettem a nyomoromat, hogy ami energiám volt és a munkámba raktam, azt most máshol kell “kamatoztatnom”. Tódultak fel az emlékek, és megállíthatatlanul bearanyozták a délelőttömet.
A mosoly ezt írta nekem:
“Figyelj, fura, de éppen azok közé tartozol, akik “elindítottak” a pályán, ezért mindig hálával gondolok rád. Jó, hogy megtaláltál. Nekem az az első amerikai trip iszonyú meghatározó volt az életemben, a mai napig.”

PS: Ja és a “jószándékú” kommentelőnek egy másik cikk alatt azt üzenem, hogy a “rendező úrnak” nem kellett repülőjegyet fizetni, fizette a fogadó család, akinek a gyermekeire vigyázott. 😀 Ja, hogy a “rendező úrnak” nem derogált szaros pelenkát cserélni, és leckét ellenőrizni, hogy megtanuljon tökéletesen angolul, és eljusson oda, ahol most tart? Érdekes, hogy az emberek hogyan reagálnak mások sikereire Magyarországon. Én örülök neki, és mérhetetlenül büszke vagyok a “rendező úrra”.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!