NEM HARAP A SPENóT

Mire föl siessen vissza dolgozni az anya?

A fórumon örökzöld a “szoptassunk, vagy ne szopassunk?” téma és Chloé is linkelt egy francia blogot, ami szintén ezt a kérdést boncolgatta. Belelapozgattam a blogba, mazsolázgattam a bejegyzések között és rábukkantam arra a témára, ami engem a legjobban foglalkoztat mostanában: a “miért menjen gyorsan vissza dolgozni egy anya, ha ő a végtelenített GYES-t választotta”. Ez volt az egyik poszt témája. Felbugyogtak belőlem az elmúlt pár év emlékei.

spenot3 001

Rajz: Tamkó

Emlékszem, az első oltásokra hordtam az elsőszülöttet, 6-8 hónapos lehetett és a doktornő mindig szívesen beszélgetett velem (Franciaországban az orvosok sokszor sietnek, mert futószalagon érkeznek a betegek, kevés az orvos, sok a páciens, nem érnek rá hosszan csacsorászni, én így tapasztaltam). Ki vagyok, honnan jöttem, mióta élek Franciaországban, mi a szakmám… És mindig a lelkemre kötötte, hogy siessek vissza dolgozni, mert ha egyszer kiesek a vérkeringésből (munkaerőpiacról) megnézhetem magam, felettébb nehéz lesz munkát találni. Én csak bólogattam és somolyogtam a bajuszom alatt, hogy hja, hát én a gyerekem két éves koráig otthon kívánok maradni, sőt hamarosan testvért szeretnék szülni számára, hogy ne legyen egyedül a világon. Kódolva voltak a gondolataim, mindenáron otthon szerettem volna maradni a gyerekkel, mondván kicsi még, az anyja mellett a helye. Ezt a tudatmódosító üzenetet kaptam Magyarországról, a családomtól, barátnőktől, fórumokról (brrr), kismamás újságokból (brrr+brrr). Így esett meg, hogy közel négy éve itthon dekkolok. Azért nem teljesen, mert kétszer már dolgoztam. Szembejött a munka, és én ráharaptam, csak sajnos segítség nélkül elég nehéz megoldani a gyerek(ek) elhelyezését, azaz megfelelő anyagi források híján gyerekfelügyelőt megfizetni (bölcsi, nörsz, baby sitter pénzbe kerül, nem kevésbe, bár ez relatív, kinek mi a sok).

Az első munka home office volt, egy jólmenő cég weblapjára kellett feltölteni az aktuális ajánlatokat (árajánlatokat bekérni telefonon, vagy emailen, aztán árakat kiszámolni, vendégcsalogató szöveget kreálni hozzá, végül mindezt és a fotókat feltölteni a weblapra). Abszolút ideális volt. Jobban mondva lett volna. De a gyerek otthon volt velem, bölcsibe nem fogadták be (na igen, telt ház volt, mint mindig, másnapra naná, hogy nem tudtak helyet biztosítani, de sokadnapra sem és akkor még nem ismertem a taktikákat, hogy igenis szokott lenni tartalék hely, és milyen szöveggel kell előállni, hogy tutira felvegyék), az halte garderie-t (heti pár alkalmas gyerekmegőrző) nem tűrte jól, állandóan rám telefonáltak a gondozónők, hogy menjek a gyerekért, nem viseli jól (hm, ez sem teljesen igaz, mert a gyerek egyik nap jól tűrte, másik nap nem, ezt váltogatta. Nem akarok vádaskodni, de nem sok esélyt adtak neki a beszokásra). A francia család, bár elég népes, nem segített. Fele nagyon messze lakik tőlünk, másik fele nagyon közel, és mégsem. Például anyósom, akinek nagyon laza volt az időbeosztása, egymás után háromszor -hétfő, kedd, szerda, szabadnapok- elfelejtette, hogy megígérte, kisegít pár órára, felügyel az elsőszülöttre, az ő legelső unokájára. Akkoriban még nem tudtam, hogy milyen segítséget kérhettem volna. Érdekes, hogy azt nagyon sokszor meghallgattam, hogy két fizetés kell a megélhetéshez, de azt nem mesélték el, hogy milyen úton induljak el Franciaországban (hogy itt nagyon, de tényleg nagyon sok gyerekre nörsz vigyáz, a bölcsis trükköket, hogy hogy kell a munkaügyi központban jelentkezni, az álláshitetéseket dekódolni, ugyanis telis tele vannak rövidítéssel, mozaikszóval stb.). Sajnos nem volt elég a gyerek alvási ideje a munkavégzéshez, ráadásul másfél szobás lakásban éltünk akkoriban, így felébredt, amikor telefonon kértem az árajánlatokat. Szép volt. A munkát nagyon szerettem, de a munkáltató és én is beláttuk, hogy egyelőre nem megy, sokkal több időre van szükség, a két óra alvásidő nem elég. Az éjjel még megoldás lett volna…

A másik munka csak részmunka volt, két hónapig tartott, és akkor is magamnál tartottam a gyerekeimet. Kénytelen voltam. Egyszerűen nem volt más választásom, anyagilag sem, éppen (konkrétan) nem volt hol laknunk, meg hát még mindig nem segített a család, pedig már közel egy éves volt a másodszülött is és anyósom már nyugdíjas volt. (Mi ez? Anyósfikázó bejegyzés?) Elmentem hát bentlakásos nörsznek. Óriási dolog volt, hogy a sajátjaimat is befogadták.

Kis fordítási munkák ritkán esnek be, de azok nem okoznak gondot, éjjel is meg tudom csinálni. Ma már megy. De ezek nem elegek a megélhetéshez (Franciaországban nem, azok a nyelvkombinációk, amiket én beszélek, nem túl jövedelmezőek ezek szerint, vagy én vagyok extrém loser).

Most munkát keresek, de nem találok (egyelőre!). És éppen szemben sem jön semmi (egyelőre!). Gondolkozom rajta, hogy pályaelhagyó legyek, de fáj. Elég nagy ász jó voltam a szakmámban, amihez elég sokat tanultam (magamhoz képest sokat), de ennyi gyereknevelő idő után sokat felejtettem és nem Franciaországban voltam jó, hanem Magyarországon. Nehezített pályán mozgok. Az is baj, hogy a béka feneke alá került az önbecsülésem. Ez a téma megérne egy külön posztot: hova süllyedhet az ember, ha nem kerek a karika…

Nézzük, mit ír a fent említett francia blogger.

Miért dolgozzunk mégis, ha eredetileg úgy döntöttünk (vagy esetleg nem mi döntöttünk, csak nem volt más választásunk), hogy otthon maradunk gyereket nevelni?

A francia blogger egy ún. “Nők és férfiak közötti egyenlőség” projecten dolgozik, ebből adódóan kezdte el feszegetni a szülési szabadságra (congé parental) vonatkozó törvénycikkelyt.

Elkezdte olvasgatni a témával kapcsolatos blogokat, fórumokat, információs oldalakat, és azt vette észre, hogy azok a szülők, akik azt az utat választották, hogy otthon maradnak a gyerekkel GYES-en, vagy akár tovább is, ingerültek. Ingerültek, mert úgy érzik, az állam bele kíván avatkozni a választott útjukba. Úgy érzik nyomás van rajtuk, hogy menjenek dolgozni, ezért ők azt vallják, hogy boldogok, a családi élet központi kérdés náluk, és egyéb sok más érvet hoznak fel, amivel próbálják alátámasztani az otthonmaradásukat.
Érthető érvek és annál is inkább tiszteletben kell tartani, mivel a HTB szerepet – főleg ha nőről van szó -, általában bírálják (nyilván negatív értelemben), kritizálják, lealacsonyítják…

A munkájának köszönhetően sok olyan nővel találkozott, akik elváltak, vagy meghalt a férjük, vagy baleset érte őket és ezáltal anyagi forrás nélkül maradtak. A mindennapi igényeiket sem tudták kielégíteni, a tartásdíj elmaradása, a nagyon gyenge nyugdíj, amiből a lakás bérleti díját sem tudták finanszírozni, azt eredményezte, hogy a végén létbizonytalanságban találták magukat. A létbizonytalanságból bizony nehéz kikecmeregni, ha már ott találja magát az ember. Sokan szégyellik, hogy mit szól hozzá a társadalom és még a segélyszervezetek küszöbét sem merik átlépni, hogy segítséget kérjenek és ennél fogva még lejjebb kerülnek: alultápláltság, az egészség megromlása, önbecsülés és önbizalom elvesztése, depresszió, alkoholizmus is kialakulhat és még mi mindent fel lehetne sorolni!

Tehát, attól, hogy háztartásbeli életmódót választja az ember, még tisztában kell lennie az azzal járó esetleges következményekkel.

Nem szaporította a szót, egyszerűen a  mamantravaille.fr (ford.: anyadolgozik) írását idézte.

Minden embernek megvan az érve, hogy miért dolgozik, vagy miért nem dolgozik. Nem azért ír erről, hogy bíráskodjon, hanem csak azért, hogy tájékoztasson.

Anya dolgozik: 8 érv, hogy dolgozzunk akkor is (és főleg akkor), ha gyerekeink vannak.

1.) A társadalmi életért.  Akármit is mondunk, nehezebb társadalmi életet élni, amikor kénytelenek vagyunk otthon maradni (pontosabban otthon ragadni). Mindig van mit tenni a gyerekek és a háztartás körül. Délelőtt ebédet főzni (ha ügyesek vagyunk, vacsorára is marad), a reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora mintha összefolyna, az egyéb háztartási feladatokat fel sem sorolom, lényegében mindig van valami tennivaló és, ha mégis menni szeretnénk? Mindenhova babakocsistól… mindig csak a játszótérre? Hát nem könnyű.

2.) A nyugdíjért. Rendben, még messze van a nyugdíj, de ha nem most termeljük ki, akkor nyugdíjas korban nagyon keveset fogunk kapni. Ha őszinték akarunk lenni önmagukkal, be kell látni, hogy a kevésből nehéz megélni.

3.) Azért, hogy felnőtt emberekkel tudjuk megbeszélni a kedvenc sorozatunk utolsó részét. Például a zombis Walking Dead-et, amit gyerekek egyáltalán nem nézhetnek, így velük ezt sehogy nem tárgyalhatnánk ki.

4.) Az anyagi függetlenségért. Elhagyni azt a férfit, akit már nem szeretünk, vagy aki nem szeret minket, esetleg agresszív stb… sokkal körülményesebb lelépni és albérletet találni, ha nem tudunk prezentálni három havi fizetéspapírt (Franciaországban komplett dossziét kell a lakástulajdonosnak átadni, amelyben szerepelnek adóbevallások, fizetési kimutatások, munkaszerződés, banki papírok stb.).

 5.) Balesetek miatt. Igen, a férjünkkel is előfordulhat, hogy meghal, vagy elveszíti a munkahelyét. Mondhatni a legjobbakkal is megeshet.

6.) A jövőért. Ennyi idő alatt (26 hónap) alatt két lépcsőfokot is feljebb léphettem volna a karrierlétrán.

7.) Gondolkozzunk előre. Ahogy a karriermenedzselés sem könnyű, úgy hosszú kihagyás után visszakerülni a munkaerőpiacra is NAGYON nehéz.

8.) Jó okunk legyen osztozni a háztartási feladatokon. Elkerülni a “bocs Mucuskám, tudod, én dolgozom, kimosnád a cuccaimat miután megvacsoráztattad a kölyköket és megfürdetted őket? Köszi!”

 

Néhány kommentet is megosztunk, amit a fórumra írtak:

– hogy megbecsüljük önmagunkat, mert ez is fontos, mint ahogy az is, hogy saját fizetésünk is lehessen;

– felnőtt emberekkel beszélhessünk;

– szeretem a szakmám.

 

A magam részéről annyit mondhatok, hogy már verem a fejem a falba, amiért olyan elvakultan hittem abban, hogy úgy jó, ha én otthon maradok a gyerekekkel jó sokáig (2-3 évig). Most megnézhetem magam. Azért törekszem, igyekszem minél előbb visszakerülni a munkaerőpiacra. Persze, tisztában vagyok vele, a gyereknek az a legjobb, ha az anyja otthon dédelgeti legalább 3 éves koráig. Csak hát mi lesz utána? Ha olyan helyen él, ahol nem hemzseg a munka, pláne nem a szakmájában és ehhez még “kissé” leharcolt is (külsőleg, belsőleg egyaránt)? Persze, tudom, rázza meg magát, álljon talpra, törtessen, könyököljön.

 

Forrás: mamantravaille.fr, egalimere.blogspot.fr

Áll a bál, avagy balhé a gyerek szeme láttára, füle hallatára

Anna Coppola De Vanna nézete az, hogy elengedhetetlen a nonverbális eszközökön keresztül megnyugtatni a gyereket. Elég, ha megringatjuk, ha megöleljük és a kezünkkel és hangunkkal megértetjük vele, hogy ami történt, nem rombolni akartunk. A gyerek megnyugtatása alapvető lépés a veszekedés után.

8) Igaz, hogy a veszekedés nem a világ vége, de ettől még a gyerek szenved tőle

A “nem tökéletes” családi életben, ha a gyereket megvigasztaljuk a vita után, akkor tényleg nem dől össze a világ, de ettől még nem alábecsülendő a civakodás gyerekre tett elbizonytalanító hatása. A gyerekben félelmet kelt a veszekedés.

9) Meg kell próbálni a párkapcsolati problémákat nem a gyerek füle hallatára lebonyolítani

Természetesen néha nehéz elkerülni a vitát, mindazonáltal a párkapcsolati gondokat külön térben kellene lerendezni, például a hálószobában, nappaliban, de mindenképpen a gyerek hallótávolságán és látószögén kívül. Nem szerencsés a gyerekeket megijeszteni a felnőttek összeugrásával.

10) Arra kellene törekedni, hogy a nevelésben közös nevezőn legyenek a szülők

Az különösen rossz, ha a civakodás a gyereknevelési nézetekről szól, vagy olyan téma, ami kapcsolatban áll a gyerekkel. Ha anya mást gondol a nevelésről, mint apa, akkor azt külön kellene megtárgyalniuk, törekedve a megoldásra. Minden gyereknek az a legjobb, ha a szülei szövetségesek és nem egymás ellenségei.

Mindenesetre, ha minden józan törekvés ellenére mégis kitört a vihar, a pszichológus szerint az a legjobb, ha a valósághoz legközelebbi magyarázatot adjuk a gyereknek: “Veszekszünk, de aztán kibékülünk”, vagy “Anya és apa néha nem bírja ki veszekedés nélkül, de te ne aggódj, már megnyugodtunk!”.

A szülőknek kedves, simogató, hatásos és hatékony szavakkal kellene megnyugtatni a gyereket, mint amikor a fájó, vérző sebet gyógynövényes pakolással gyógyítjuk meg, mondja Anna Coppola De Vanna.

World Cup living room - hírek, de nem Franciországból

Nálunk sincs ez másképp, a férjem* – amikor csak teheti – focit néz. Elnyúlik a kanapén és indulhat a móka (számára). Ha kéznél lennének a haverjai, tesói, még sör és szotyi csipsz** is előfordulna. Foci világbajnokság van, ettől hangos a sajtó: Le Monde, Le Parisien, Le Figaro főoldalán teljes lapot elfoglaló fotók friss, ropogós focijelenetekről. A Franciaország – Honduras 3:0-ás eredménytől egészen izgalomba jöttek a franciák.

Engem azonban a foci VB teljesen hidegen hagy, pedig foci szakos osztályba is jártam a gimiben egy ideig (a fiúk fociztak, mi lányok legfeljebb drukkolni mentünk, aztán inkább átmentem a francia szakosokhoz), Olaszország is megfertőzhetett volna (olasz nyelvtanár lévén), de én abszolút immunis vagyok. A les szabályát azért már sikerült felfognom (nagy nehezen!!!), de csak azért, mert ultra cikinek tartottam, hogy még ennyit sem tudok.

Mivel egyszerűen a csapból is a VB folyik, elkerülhetetlen volt, hogy a szemem elé kerüljön egy olyan cikk, ami még az én érdeklődésemet is felkeltetse. Berlinben egy 12 000 férőhelyes stadionba elhelyeztek 750 kanapét és dohányzóasztalt az óriáskivetítő elé: a stadion átváltozott nappalivá, a perzsaszőnyeg pedig gyepszőnyeggé. Ez a “World Cup living room”. A Németország – Portugália meccset*** ott megnézni elég nagy flash lehetett, ezt még én is beismerem. 

Tudnak élni a németek!

berlin 7

 

berlin 5

berlin 4

berlin 3

berlin 2

 

berlin 6

berlin 1

 

 

* A blogot jobbára ketten írjuk, mindkettőnk férje francia, mindketten Franciaországban élünk, ezért túlnyomórészt erről firkálunk.

** Csipsz a divat, nem a szotyi.

*** 4:0 lett az eredmény, úgy képzelem, mindenki a kanapéján ugrált örömében.

Szülők vagyunk - 10 gyöngyszem

Volt már blogunkon hasonló 10 pontos gyűjtemény, de az élet pörög tovább, ezért mindig rácsodálkozom egy-egy újabb viselkedési gyöngyszemre.

 

1.  Velem előfordult már, hogy előre-hátra tologattam a bevásárlókocsit, miközben a kasszánál sorban állás közben bambultam a semmibe. Pontosan úgy, mint a babakocsit. Ebben az a félelmetes, hogy már több, mint egy éve biztos nem használjuk a babakocsit. Feltételezem, hogy egyáltalán nem a jelen dimenzióban jártam gondolataimmal…

caddie

2.  Terhesen csukott szemmel megtaláltam a mosdókat bármerre is térültem-fordultam. Még a legfrissebb (tegnap nyitott) bevásárlóközpont labirintusrendszerében is, holott zsigerből utálom a plázákat, a mai napig nem értem, honnan tudtam, merre fussak, amikor már majd becsurgott.

3.    Miután reggel mindenkit leraktam a munkahelyén, nevezetesen az oviban, iskolában azt vettem észre munkába menet, hogy még mindig a “Gyerekdalok és mondókák” CD-t hallgatom. Negyed órával azután, hogy teljesen egyedül ültem az autóban. Mellé még dudorásztam is a “Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod? Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon? …” örökérvényűt.

cickom

4.    Irtózattal vettem észre magamon, hogy ugyanazokat a tipikus mondatokat mantrázom a gyerekeimnek, mint annak idején a szüleim, amikor én voltam gyerek és amit szentül megfogadtam, hogy én nem fogok szajkózni: “mindent tessék megenni… bezzeg a szegény országokban a gyerekek éheznek”, “azonnal hagyd abba a sírást, mert kikapsz”, vagy “mától új életet kezdünk, ti magatok raktok rendben a gyerekszobában” és ezt lehetne ragozni napestig.

5.   Szívbaj nélkül beleszagoltam a gyerek (akkoriban még baba) pelenkájába és beszéltem a székletéről. Akár az asztalnál, étkezés közben. Aztán egyszer eljött a rettegett gasztroenteritisz (magyarul: A fosóshányós) is és arról is napokig voltam képes részletes beszámolókkal traktálni a környezetemet.

6.  Az előző pont folyománya, hogy meghatódva hívtam fel anyukámat és meséltem el neki, hogy a gyerek végre evett egy falatot és egészen sok rehidráló folyadékot ivott és aznap már nem hányta össze a perzsaszőnyeget, sem az ágyat, sem a tollpaplant.

7.   Bepánikoltam, egyensúlyzavarom támadt (megszédültem), rontás elleni rítusokba fogtam (indiántánc és woodoo bábuzás), amikor az oviban kiírták az ajtóra óriási A0-ás papírra, hogy tetűinvázió van kilátásban és ezt megerősítve még az üzenőfüzetbe is beleírták, ha anyuka nem látta volna a poszterméretű felhívást az oktatási intézményben. (Persze teljesen tisztában voltam vele, hogy a tetűt bárki megnyerheti magának, nincs kecmec, nem kívánságműsor.)

tetu

“Én is voltam már tetves.”

8.   Főleg a téli hónapokban gyakrabban találkoztam a gyerekorvossal, mint a férjemmel, de már szégyelltem századszorra is felhívni, mert azt hittem, hogy azt hiszi, Münchausen-színdrómában szenvedek, vagy hogy ki akarok kezdeni vele.

9.   Én már évek óta mindent csak hidegen, jobb esetben langyosan eszem. Ettől a férjem ki van akadva, de én megmagyarázom neki, hogy a forró étel rosszat tesz a gyomornak.

10.   Hogy meg ne lássák a gyerekek, stikában iszom a Coca Colát, mivel mindenki tudja, hogy nem egészséges (számukra). A Nutellás csuprot is dugdosom előlük, ugyanazon oknál fogva.

Apák napja - június 15.

Az apák napját a világ egyik felében június harmadik vasárnapján ünneplik, például Magyaroszágon (bár nálunk még nem veszik olyan komolyan, mint az anyák napját), Franciaországban, az Egyesült Államokban, Japánban is és még sorolhatnánk, a másik felében pedig egészen máskor, például március 19-én, Szent József napján, mint Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Bolíviában stb., a többi dátum szét van szórva az év többi napjára, Szerbiában január 6-án, Dániában június 5-én, Nepálban augusztus 23-án, Bulgáriában december 26-án.

Apák napjára a gyerekek saját kezű kis ajándékot készítenek az óvodában, iskolában, de akár otthon is, hogy tanuvallomást tegyenek szeretetükről. Anya pedig elmegy és vásárol a parfümériában (ezt látom Franciaországban, rengeteg anyuka fut és szerzi be ott az apáknak valót).

Ha megünnepeltétek anyák napját, akkor az apákról sem feledkezzetek meg, segítsetek a gyerekeiteknek valami frappáns ajándékot alkotni. Adunk néhány ötletet. A DIY most úgyis óriási divat!

pere 1

pere 2

pere 3

pere 4 másolata

pere 5 másolata másolata

pere 6

pere 7 másolata (2)

pere 8

pere 9

 

Forrás: pinteres

 

 

Sikk és sznob flash mob Párizsban - hírek Franciaországból

A dîner en blanc” (vacsora fehér outfitben) ötlete 1988-ban született meg és szigorú szabályai vannak: fehérbe kell öltözni, széket, asztalt, ételt-italt hozni és éjfél előtt eltűnni, de úgy, mintha mi sem történt volna, magyarul úgy kell elhagyni a helyszínt, ahogy birtokba vették. A szemetet a buli végén hónalj alá kell csapni, ha nem, akkor fekete listára is kerülhet az ember. Kizárólag a bor és a pezsgő megengedett, a sör és rövid italok nem.

Tegnap – 2014. június 12-én – rendezték meg Párizsban a 26. fehérbe öltözött vacsorát, amelyen közel 13 000-en vettek részt a szervezők szerint.

Este 9 óra körül kezdtek gyülekezni a fehérbe öltözött párizsiak és hat helyszínt foglaltak el maguknak, közülük hidakat is, például a Pont Alexandre III-át, a Pont d’Iéná-t, Pont de l’Almá-t, Pont de la Concorde-ot, Solférino gyalogos hidat és az Eiffel-torony közelében a Debilly gyalogos hidat.

Tavaly 11 000-en jelentek meg a Louvre piramisa körül és a Trocaderó-nál. 2012-ben a Place des Vosges és a Notre-Dame körül rendezték meg az eseményt. A hagyomány szerint a szervezők minden évben az utolsó pillanatig titokban tartják a helyszíneket. Aki részt akar venni ezen a sikk és sznob “flash mob-on”, annak résen kell lennie.

A francia eleganciának hangot adva, néhányan nemcsak széket, asztalt hoztak magukkal, hanem ezüst gyertyatartót és étkészletet is. Természetesen a pezsgő mellett az osztriga sem hiányozhatott a menüről.

paris 4

paris 1

paris 2

paris 3

paris 5

paris 7

paris 9

paris 10

paris 11

paris 12

paris 13

paris 14



Fehér Isten - Cannes után már a magyar mozivásznon is

Számos francia napilaptól kapott elismerő szavakat Mundruczó Kornél Fehér Isten című filmje, amivel cannes-i filmfesztiválon az “Un certain regard” (Egy bizonyos nézőpont) formabontó és innovatív kategóriában nyerte el a fődíjat, valamint a Palm Dog díjat is.

kutya2

Mundruczó átvehette a piros-fehér-kék csontot, írta a Le Parisien. A Le Monde pedig, hogy először került fel dobogóra egy csokornyakkendős kutya. A Le Figaro “Kutya Oscar-díjnak” nevezte az elismerést és még sorolhatnánk a méltán jogos dicséreteket.

Nem fogok spoilerezni, kiváltképpen mivel nem láttam még a filmet, viszont a témakör, amit feldolgoz engem nagyon érdekel, csak egy idézettel csigázom fel az érdeklődést:

Mundruczó és alkotótársai ebből kiindulva eljátszottak a gondolattal, mi lenne, ha Budapesten tömegesen utcára tennék a kisebbségeket szimbolizáló „korcsokat”, azok pedig végül falkába verődnének, és fellázadnának korábbi gazdáik, a Fehér Isten ellen.” – olvasható Csákvári Géza kiváló cikke a Népszabadságban, melyet Mundruczó Kornéllal készített. Ízelítőt kaphatunk a film hangulatáról.

A film hazai bemutatója június 12-én lesz.

 

Gratulálunk Mundruczó Kornélnak és az egész stábnak, természetesen a kutyáknak is!

kutya

 

 

Azt sajnálom, hogy nem voltam jelen egy láthatatlan sarokban, amikor nekieresztettek 200 kutyát Budapest utcáin. Az egyedülálló látvány lehetett!

iPad kontra bodobács

A gyerekek csodálattal fedezik fel a világot. Ösztönszerűen, ártatlanul, kíváncsian és örömmel. Jó lenne, ha mindig ilyen érdeklődőek maradhatnának. Jó lenne, ha mi felnőttek nem törnénk meg ezt a csodát.

Én mindig is élveztem, ahogy a gyerekek képesek mindenben megtalálni a titokzatosságot, azt, ami teljesen elkábítja őket. Tátott szájjal képesek bámulni a szivárványt, de akár az “összeragadt” bodobácsokat is.

P1110102

A bodobács

Mi felnőttek ilyeneken nem állunk le csodálkozni, egy csiga látványától aztán végképp nem rakjuk stand-by üzemmódba a végtelenül fontos elfoglaltságunkat. Persze ez attól van, mert már láttunk fából vaskarikát, mi már mindent megszoktuk. A rutin… Számunkra egy szivárvány már banális. A gyerekeknek azonban ezek mind-mind új és felfedezni való dolog. Számukra mindez varázslat és csoda. Milyen kár, hogy mi felnőttek már elveszítettük a valódi rácsodálkozás képességét (na jó, elutazunk a messzi külföldre, hogy szemünk-szánk elámulhasson). Ezt a képességet meg kellene őriznünk felnőttkorunkra is és utána óvni, táplálni, hogy ki ne hunyjon belőlünk, pontosan azért, hogy mi is minél többször azon kapjuk magunkat, hogy felkiáltunk, mint a gyerekek: “Hűha, ez hihetetlen!”.

P1110085

Egyik nagy kedvencük a virágszedés

Aztán úton-útfélen sajnos mindenki életében eljön az idő, amikor már túlesik a csiga-szivárvány-bodobács bűvös háromszögén. Amikor a gyerek már iskoláskorú, mi felnőttek ráadásul arra törekszünk (zömében mindahányan), hogy jól teljesítsen, hogy jó jegyeket szerezzen, hogy töretlenül vágtázzon a legpompásabb egyetemek felé. És még csak hat éves sincs a kölyök. Eljön az a pillanat, amikor a matematika már nem okoz mámort, a természet már inkább kemény kémia-, fizika-, biológiaórát jelent. Egyszer vége szakad a parkban bogarakat fürkésző időszaknak, ez már nem fogja lázba hozni őket. Pedig szerintem törekednünk kellene, hogy ne az iPad és hasonló csodaketyerével töltsék ki az idejük zömét. Tisztában vagyok vele, hogy ma már az is fontos, sőt, egyáltalán nem érdemes lemaradni az ilyenfajta fejlődésről sem, mert pórul járhat, de ebben én személy szerint egy kis ellentmondást érzek. Lemarad, ha nem halad a trenddel, viszont úgy látom, mintha kicsit beszűkültek lennének a mai kamaszok. Mintha állandóan, folyton-folyvást és szüntelenül az iPhone-okon és egyéb okostelefonokon, tableteken pötyögnének. Feltételezem, hogy nem a tankönyv applikációját tanulmányozzák. Lőttek volna a gyerekkori nyitottságuknak? De kár károgni a mai fiatalokra, hiszen ők is ugyanazt az utat járják be, min mi annak idején. Én is elszakadtam már a walkmantól és Donkey Kongtól (Nintendo, 1980-as évek eleje… Ez mindent elmond!). A végén mindenkiből lesz valaki. Szakmát szereznek, leérettségiznek és elvégzik az egyetemet masterral megkoronázva. Remélem!

P1110084

Igen, az ott kutyaszar. (Bár tudják, hogy tilos hozzányúlni, azért én a háttérből folyamatosan duruzsoltam a fülükbe a szabályt.)

P1110091

Imádják a macskákat.

 

kutya formazva

Hát még a kutyákat!

P1110105

Bodobács for ever.

Díjat kaptunk - Liebster Award

Köszönjük szépen Selyemgubanc! Nagy megtiszteltetés, hogy szeretitek zsenge 7 hónapos blogunkat! Nagyon örülünk, mert ez az első díjunk, közben reméljük, hogy nem az utolsó! Nagyon jól esik a visszaigazolás. Sőt, meghatódtunk!

awards

“Mi ez az új őrület? A Liebster Award egy vándor díj. Egyfajta pozitív visszajelzés blogos társaktól és kicsit az örömködésről, egymás írásainak népszerűsítéséről, és egyben az elismerésről is szól. Úgy is mondhatnám a lelkes kezdők első sikerélménye, legalábbis számunkra az lett.” – írja Selyemgubanc.

Vándordíjról lévén szó, már adjuk is tovább általunk kedvelt blogoknak*. Díjazott blogjaink a következők:

Mi ez a cirkusz már megint

Régiségeknek

Hahópihe

Bonnie konyhája

Rejtelmek

Nő, feleség, anya

Wonder?woman

Cafe mystra

Turbo anyu

Egy hétköznapi kényszerevő titkai

Fapiacról kertvárosba

 

Kedves Bloggerek!

Fogadjátok tőlünk sok szeretettel a Liebster Award-ot!

A díjhoz tartozik néhány kedves szabály, az “ismerjük meg egymást” mottó égisze alatt. Ilyen például a díjazó kérdéseinek megválaszolása, valamint kérdésfeltevés az általunk díjazottaknak (ne felejtsétek el átadni a díjat 11 bloggernek).  Selyemgubanc kérdéseire adott válaszaimat Facebook oldalunkon olvashatjátok el.

Díjazottjainkat arra szeretnénk kérni, hogy kattintsanak Facebook oldalunkra, és megjegyzésben válaszolják meg az általunk feltett kérdéseket.

 

Még egyszer nagyon szépen köszönjük a díjat Selyemgubanc!

 

* Mind cafeblogos blog, kivétel az első, de őt egyszerűen nem lehet kihagyni! A varázslatos blogspotos blogok már unják a díjakat, ezért őket most nem zaklatjuk.

 

 

Gyógyulgatok...

Pontosan 2 hete éppen ezekben az órákban a műtőasztalon feküdtem öntudatlanul, remélve, hogy amikor felébredek egy fél jó hírrel vár az orvos. A fél jó hír megvan, már csak a másik felére kell várnom. A műtét alatti gyors tesztben nem találtak rákos sejteket a kivágott fél pajzsmirigyemben, de a biztonság kedvéért meg kell várni a rendes citológiai vizsgálat eredményét. Lassan másfél hete, hogy itthon vagyok és mivel az elején szigorú ágynyugalomra fogott az orvos iszonyú nehéz napokat éltünk meg. Igen többesszámban. Én és a család. És mire billentyűre akartam volna vetni, mekkora katasztrófa egy család életében, ha anya kiesik a napi mókuskerékből, addigra a kisember, az anya és a többiek bloggere megelőzőtt. 😀

Az ágynyugalmat felváltotta a könnyített családi élet, de a  nap közepére már mérhetetlenül fáradt vagyok, mintha mázsás súlyokat cipelnék a végtagjaimon. A hormonszintem a béka feneke alatt, de időt kell adni a bent maradt fél pajzsmirigyemnek, hogy átvegye kimetszett párja szerepét. Kapott pontosan 3 hetet. Addig úgy kelek, fekszem, mint egy zombi, amit bírok megcsinálom, amit nem… na az egész egyszerűen kénytelen megvárni. És sajnos történt más negatív dolog is, ami tovább rontott a rossz kedvemen. Egyik kedvenc barátnőm, akinek 1 héttel a műtétem előtt volt biopsziája a mellében, megkapta a citológiai vizsgálat eredményét, és mellrákot diagnosztizáltak nála. Nála. Annál a  nőnél, aki 4 gyereket szoptatott, soha életében nem dohányzott, nem ivott, és minden áldott nap, ha esik, ha fúj, ha dög meleg van, ha fagy, ő SPORTOL. Annál a nőnél, akit titkon mindig irigyeltem, hogy honnan veszi az energiát, és próbálok felnőni hozzá. Példaképként szeretem, becsülöm. És akkor kap egy ekkora pofont az élettől.
És miközben én még mindig az eredményemre várok… Nem folytatom, mi minden jár a fejemben. Az egyik pillanatban pozitív vagyok, a következőben, meg… ÁÁÁÁÁÁÁ, hagyjuk!
Amikor már végképp elegem lett saját magamból, meg a nyavalygásból, hogy itt fáj, ott szúr, apró pici feladatokat adtam magamnak, és megfogadtam, hogy ha már itt a jó idő, akkor legalább kihasználom, és csináljak olyan dolgokat, amiket normál, egészséges üzemmódban soha nem lenne időm megcsinálni.
champ de coquelicot 3 Les plaisirs simples du printemps
– Abban a pillanatban, hogy kisüt a nap, máris a napágyon feküdni (nyakamon a vágást szigorúan takargatva), vagy sétálok először BABA NÉLKÜL! Aztán, ha már több erőm lesz, már a babakocsit is bevállalom a dimbes-dombos utcákon.
– Minden délután, attól függően, hogy ki hozza haza a gyerekeket a suliból (szülőtársak rengeteget segítenek), beszélgetni mindenkivel. Vége a “rohanni kell, nincs időm trécselni” időszaknak.
– Eperszezon: mire odajutottam volna, hogy én is eszem egy picit, addigra a kölkök mindent felzabáltak. Na ennek vége. Igenis kiélvezem az utolsó pillanatig az eperszezont, és mivel Franciaországban 3-4 fajta eper érik elég sokáig, még bőven van mit fogyasztani.
– Csak úgy hallgatni a madárcsiripelést, meg a tücsköket (tegnap így aludtam el a kertben, már nem is emlékszem mikor történt ilyen legutoljára).
– Minden piac napon lemenni és sétálni, nézelődni, vásárolgatni a kofáktól. 
– Kiülni egy fagyizó teraszára fagyizni (a fagyi nagyon jó a gyulladásra), tehát még jó alibim is van hozzá. 😀
– Előszedegetni a nyári cipőket.
– Ha jó idő van, minden este a kertben vacsizni (eddig utáltam, mert ki-be kellett hordanom mindent, most nem én cipekedek, most élvezem). 😀
– Cseresznyét lopni a szomszédtól (hé, éljünk kicsit veszélyesen… Na jó, mielőtt nekiesnék a szomszéd cseresznyefájának engedélyt kérek Francoistól).
– Pipacsokat fényképezni, megtanítani ezt a verset Emmának:
Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben
Búza, búzakalász!
véle a szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász
 Színe még nem arany;
mint a fű, csak olyan,
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
– színe még nem arany.
Amíg érik a mag,
lassan jó nap alatt,
– könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.
Messze virítanak,
Lenge szirmaikat
Rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.


– Lábat lógatni a Genfi-tó vízébe, nem baj, ha hideg a víz.
– Etetni a hattyúkat és a kacsákat.
– Elpakolni a téli pulcsikat.
– Elővenni a nyári ruhákat.
– Paradicsomot ültetni. 
– Új fürdőruhát vadászni!!!
– Málna… sok porcukorral.
– Mezítláb járkálni a fűben.

Csak napi egy dolog, csak napi egy és hátha erősebb leszek napról napra!


petales de rose 4 Les plaisirs simples du printemps




Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!