Azon kapom magam étteremben, bevásárlásnál, vagy csak a pirosban állva, hogy a gyerekes szülőket figyelem. Az arcukat, ahogy beszélnek a gyerekekkel, ahogy hozzájuk fordulnak, és persze jól megkuksizom a kölköket is (valahogy minden gyerek sokkal jobban viselkedik, mint az enyémek). Meglepődve konstatálom minden alkalommal: mindenki olyan nagyon komoly. Olyan nagyon komolyan veszi az anyaságát, apaságát. De miért?
– Hát ez az, a franc egye meg! Nagyon jól tudom mit gondol az a sok kis “mitugrász” amikor ránéznek az én gyönyörű ici-pici kicsi lányomra.
Van egy gyönyörű lányom… Van nekem fegyverem, lapátom és alibim is. Értve vagyok?
A fenti konszenzus csak pár hétig volt képes életben maradni, amikor is egyik este (este? Éjszaka volt, már éjfél is elmúlt és mindenki az igazat álmát aludta), az ici-pici kicsi lány úgy gondolta, hogy az ablakot fogja bejárati ajtóként használni. Gondolta sétálgat egyet a környékbeli, vele egykorú, szülők által meg nem értett “galerivel”. Csakhogy. A bejárati ajtót nem használhatta, hiszen ha kikapcsolja a riasztót az hangot ad, főleg férj telefonján, elkezd egyből pittyegni az apps (nagyik kedvéért: applikáció). Az ablakot választotta, de a kutyáját a szobájában hagyta. Mire ébredt apa éjfélkor? Hogy vonyít a kutya, aki normál esetben a hátán fekve, tappancsait a falra támasztva alszik ilyentájt. Apa kiugrott az ágyból, feltépte ici-pici kicsi lány szobájának ajtaját, a szoba üres, az ablak tárva nyitva, a kutya pedig örül, hogy végre valaki meghallotta őt. Férj kirohant az utcára, és hazaparancsolta a gyereklányt, aki a sarokig sem jutott el. Addigra már én is letántorogtam a bejárati ajtóhoz, és könyörögve suttogtam, hogy el ne kezdjen ordítani a gyerekkel, mert ha felébreszti a kicsiket, biztos hogy kicsinálom itt az utca közepén. De közben elkezdtem röhögni, mert a látvány egy szar hatodosztályú vígjáték jelenete volt. A kölöknek odavakkantottam egy “pancser” megjegyzést. Persze a gyerek mivel védekezett? – Nézd Anya is röhög! Te apa! Tényleg, öltözz már föl, szétégettél mindenki előtt ezzel az alsógatyával.
Ekkor már a padlón fekve vinnyogtam a röhögéstől. Férj 200-as vérnyomással futkosott föl-alá, én a könnyeimet törölgettem, a gyerek meg puffogott, mert el lett kobozva a telefonja. Na, hát nem unatkozunk kérem!
Na tehát, miért fontos, hogy a szülő megtartsa a humorérzékét az évek során?
– Mert ez megmenthet egy csomó kínos helyzettől.
– Mert a humor segítségével talán megúszod, hogy diliházba kerülj, mire a kölykeid felnőttek lesznek.
– Mert ez a legjobb módja, hogy zavarba hozd az utódod. A végén te leszel a cool anyu vagy apu, és már messze nem olyan “meg nem értett” lesz az a kamasz– Mert az élet sokkal szebb, ha sokat nevetünk. Francba a nevető ráncokkal. Tudod, nevetés terápia, hallottál már róla? Ha te jól vagy, a környezeted is jobba érzi magát.
Na megyek, beöltözök indián főnöknek, hagy ugráljanak körbe a kölkeim, majd amikor hazaér apa hullafáradtan, levadásszuk és kikötözzük az almafához, úgyis mindig nyavalyog, hogy szar az idő, és nem tudunk eleget a kertben játszani.
Kommentek