„A mese az az ábécéskönyv, amelyből a gyermek megtanul saját lelkében olvasni.” (Bruno Bettelheim)
Csönd. Az az igazi, mindent elmondó csönd.
Pszichológus: – Miért nem szeretnéd, hogy Anya bent maradjon a szobában?
Emma: – Mert azt hittem, csak kettesben színezünk.
P: – De a múltkor, emlékszel, feltettem egy csomó kérdést, és nem tudtál rá válaszolni. Azt mondtad, Anya biztos tudja a választ. Most Anya itt van, nyugodtan megkérdezhetjük tőle.
E: – De nem akarok így beszélgetni, nincs kedvem. Kaphatok még színes ceruzát?
P: – Persze, ott vannak a dobozban a polcon. De én azért szeretném, ha megpróbálnánk Anyával beszélgetni. Múltkor arról beszéltünk, hogy nem tudod miért sérült a testvéred. Megkérdezzük Anyát erről?
Csönd. Az az igazi mindent elmondó csönd. Nekem gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. A gyerek nem akar velem erről beszélni. Fél erről beszélni. Fél VELEM erről beszélni. Vajon ÉN akarok erről beszélni vele? Nekem ehhez nincs erőm. Igen, nekem ehhez sosincs erőm, kerülöm a témát. Miért beszéljünk olyan dologról ami fáj, ráadásul nyilvánvaló. Úgysem értené. Ő még kicsi ehhez, nekem az a dolgom, hogy megvédjem a fájdalomtól, nem? Akkor minek kínozzam valami olyannal, amiről ő nem tehet, és nem lehet változtatni rajta?
A pszichológus bátorítóan mosolyog rám.
Én: – Emlékszel tavaly, amikor Csuvit vártam, mindig kérdezgetted, hogy mikor bújik már ki a hasamból?
E: – Igen, ekkkkkora hasad volt!
É: – A végén megszületett Csuvi, ilyen nagy volt nézd csak a képet! – mutatom a telefonomon a születése napján készült képet, amin Emma a karjában tartja.
E: – Dehogyis, tök picike volt. Most már nagy, már 1 éves.
É: – Nézd csak, kicsit hosszabb volt, mint ez a vonalzó. Amikor Edi született, akkor fele ekkora volt a pocakom, és nézd csak Ő ekkora volt. – raktam elé a műanyag poharat a vonalzó mellé.
Vajon látja, érzékeli a különbséget, hogy kb. négyszer kisebb?
É: – És őt nem vehette Kis Chloe a kezébe, mint te Csuvit, mert egy olyan dobozban volt, mint az akvárium, és nem tudott egyedül levegőt venni. Tudod, mint a mesekönyvben Max.
E: – Nem értem, és amúgy is mérges vagyok Edire. Ma reggel is felébresztett.
P: – Mert mi történt?
E: – Minden reggel arra ébredek, hogy felkapcsolja a szobámban a villanyt és elkezd játszani a játékaimmal, és nem hagy aludni. Aztán visszaaludnék, de akkor meg Anya húzza fel a redőnyt, mert iskola van, vagy dolgunk van és kelni kell.
P: – És ezért vagy rá mérges?
E: – Igen, meg minden játékomat összetöri, meg kiabál, és nem hagy békén. Nem szeretem.
P: – De miért mondod, hogy nem szereted? Csak akkor nem szereted, amikor rosszaságot csinál? És amikor együtt játszotok, akkor szereted?
E: – Igen, amikor legózunk szeretem, mert építek neki valamit és azzal nyugodtan eljátszik és nem dönti le, amivel én játszom…
Mesekönyv. Én nagy rajongójuk vagyok, és ezáltal a gyerekeim is. Tele vannak a polcok magyar, francia és angol mesekönyvekkel. Amióta tudom, hogy “baj” van, azóta megszállottan keresem a SEGÍTŐ mesekönyveket, és rátaláltam erre a csodálatos weboldalra, aminek mindjárt az első mondata magával ragadott: nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja.
Kerestem, kutattam magyar mesekönyv után, ami a mi élethelyzetünkre talál “párt”. Nem találtam. A magyar mesekönyv piacról fájdalmasan hiányzik minden, ami az egészséges testvéreknek elmagyarázná, illusztrálná, mi történt a testvérükkel. Csak a “pozitív” a normális példa. Ahhoz ott van mindjárt az én gyerekkori nagy kedvencem, a Sehány éves kislány. Ez megvan nekünk magyarul és persze az eredeti francia változata is. Ebből próbálkoztam az elején Emma fejében rendbe tenni a kavalkádot.
De nem tudott elvonatkoztatni, amíg rá nem találtam erre a fantasztikus kanadai mesekönyvre, amelyben elmesélik Max koraszületésének történetét.
Aztán találtam a törésre – zúzásra példát, hogy lássa Emma, nem csak ő van ilyen helyzetben, hanem a kis Thomas is. Az ő NAGY bátyja, Paul autista. Él a kis saját világában. Thomas ajándékot ad neki a szülinapjára. Paul “felpörög” örömében, aminek a következménye ez. De aztán ahogy együtt játszanak, Paul megnyugszik.
És végül a legjobb mese a másságról, ami élet helyzetünkről. A legszörnyűbb, hogy eddig ezt a mesekönyvet nem MERTEM elolvasni neki, mert még nekem felnőttnek is szörnyű a valóságot lerajzolva látni. A kis Eduard-ról és annak lánytestvéréről szól ez a történet. Hogyan fogadja a család a másság hírét, és hogyan dolgozzák föl együtt….
Hahó magyar könyvkiadók! A mesekönyv piacot kellene egy kicsit bővíteni, hiszen nemcsak az USA-ban, Kanadában vagy Franciaországban élnek sérült gyermekek egészséges testvérekkel, hanem Magyarországon is! Hát nem azt halljuk éjjel-nappal, hogy a koraszülés Magyarországon népbetegség? Kapásból több ezer család vásárolná ezeket a könyveket. És ha a francia példát vesszük, ahol az iskolai könyvtárak hatalmasak, és elárasztják őket a kiadók az újabb és újabb kiadványokkal, ahol a sérült gyermekek iskolai integrációja példaértékű a magyar helyzethez képest, ezek a mesekönyvek folyamatosan forognak olyan gyerekek és szüleik kezében is, akiknek nincs közvetlen kapcsolatuk a “mássággal”.
Meg kéne könnyíteni a magyar szülő-gyermek kapcsolatok mindennapjait azzal, hogy ilyen mesekönyveket is a kezükbe tudnak venni, és ha kell újra és újra megerősíteni ezeket a gyerekeket, hogy nincsenek egyedül. Nem csak az ő testvérük más, és töri össze a játékokat. Találtam mesekönyvet a másságról :Petikéről aki nemsokára hallani fog, és már van második része ahol Petike beszélni tanul. Hurrá! Találtam egy mesekönyvet a cukorbetegségről, 2 mesekönyvet az örökbefogadásról, egyet az autizmusról, egyet a válásról, a Bartos Erika-féle daganatos mesekönyvet, ami kereskedelmi forgalomban nem kapható. Ennyi! Hát hahó! Ébresztő! Szerencsére olyan helyzetben vagyok, hogy választhatok még 2 nyelvi lehetőségből, és több száz amerikai, francia, kanadai, belga, angol mesekönyv közül megtaláltam, amivel talán tudok Emmának segíteni. De szeretném a gyermekeim anyanyelvén elmesélni, a saját szintjükön, milyen is a koraszülés, mi az a kenguru-módszer, és milyen a másság, amiben élünk….
:
Kommentek