Már vagy hússzor mentem neki ennek a bejegyzésnek, de egyszerűen nem jutok a végére. Nem akarom, hogy kioktató legyen, nem akarom, hogy modoros legyen, nem akarom, hogy cöccögős legyen, nem akarom, hogy valaki olvasás közben ingassa a fejét, de úgyis tudom, hogy elkerülhetetlen, akkor egyáltalán mi a fenéért töröm magam, hogy megírjam?

Az elmúlt hetekben különböző internetes fórumokon ment a vita, a sok gyerek – egy gyerek – gyerektelen témakörben, és mivel ez egy állandóan rágható gumicukor, sejtésem szerint jövő héten újabb balhé indul ebben a tárgykörben.

– Mi a titkom?

– Imádom a gyerekeimet. Ha mind olyan lett volna, mint a negyedik, már 10 gyereknél tartanék.

– Jó, jó, mondhatná az olvasó, én is imádom a gyerekeimet, de fáradt vagyok és kimerült.

– Kedves olvasó! Én is. A napi hajtástól, a fél zoknik keresésétől, a kutyaszar összeszedésétől, az állandó “mit főzzek, mi van a hűtőben, hánykor kezdődik az edzés” kérdések kombójától.

– De akkor hogy bírom?

– Alszom, éjszaka, az ágyamban. Ebben a házban az év nagy részében, amikor senki sem hány vagy fosik, senkinek nincs láza vagy nem jön a foga, akkor iskolaidőben este 8.30-tól reggel 6.00-ig, szünetekben este 9.00-től reggel 8.00-ig csönd van. Alszanak. Finom, puha, meleg takaróba burkolózva, pihegve vagy “telitakony”-hörgéssel, de alszanak.

– De hát pici babám van?

– Aha! És? Ő is alszik, 5 hetes kora óta tud egyedül aludni, a saját ágyban. Eleinte csak 6 órát, majd szépen hétről hétre egyre többet, most már simán durmol 12-13 órákat éjjel.

 

– Hogy csinálom?

– Zsigerből. Ennyire különböző természetű gyerekekkel, és ennyi anyai, nevelési tapasztalattal, amit felhalmoztam magam mögött (közben csúnya öreganyó lettem), másképp nem is lehet. Amikor úgy éreztem, valami nem jó, akkor tanácsot kértem. Nem a szomszédasszonytól, nem ismeretlen blogolóktól, hanem szakemberektől, vagy hasonló cipőben futkosó anyukáktól. És van még egy nagyon fontos faktor. Egyszerűen anyának is szüksége van pihenésre. És akkor lesz móka, meg kacagás. Mert anya morog, ez az alaptulajdonsága, és ha nem alszik, akkor már nemcsak morog, hanem fáradt, elviselhetetlen, egyáltalán nem cool anyu.

Az alvás az alfája és az omegája is az életnek, abszolút alap, és mégis mindenki itt követi el a legtöbb hibát. Én is, mint mindenki más az elsőnél. Az első gyerekemmel úgy jártam a táncos majmok kánkánját, ütemre, egyenes lábbal, hogy a Moulin Rouge-ba simán bevettek volna revütáncosnőnek.

Kis Chloe 3 hónaposan aludta át az éjszakát. Na most felhorkan az olvasó. Akkor most miről is beszélünk? Átaludta az éjszakát, de hogyan? Hogy elkerüljem az esti sírást egy hosszú 10-12 órás munkanap után, minden este együtt feküdtünk és minden reggel egy ágyban ébredtünk. Ő boldogan, mosolyogva anyához bújva. Én kifacsartan, fáradtan, néha-néha kék zöld foltokkal lábamon, karomon, arcomon, hiszen a cséplőgép éjjel a legaktívabb.

Aztán jött a férj, és megrökönyödve, de annál határozottabban megtanította kis Chloe-t, hogy aludni mindenkinek a saját ágyában, a saját szobájában egészséges, és pihentető.

Felnéztem rá, mint pici egér kaka a nagy oroszlánra. Aztaaaaa! Órákat hablatyolt nekem a francia alvási rendről, és hogy hol a helye a gyereknek este. Kezembe nyomta Dolto gyereknevelő könyvét “Szótárazz! – mondta – Gyereket a mi ágyunkban este többet nem akarok látni!”.

Kis Chloe kénytelen kelletlen, de látva kis barátnői példáját, beadta a derekát, és pillanatok alatt ráérzett a szabadság érzésre, amit a saját szoba, saját ágy, HATALMAS ágy komfortérzet ad. Ekkor volt 6 éves, tehát már magától rájött, hogy jobb a saját ágy, a pihentető éjszaka.

Második gyermekem sajátos helyzete miatt, sosem küzdött alvási problémákkal. Már az intenzív osztályról úgy került haza, hogy átaludta az éjszakát, és azóta is minden este 8-tól reggelig alszik, mint egy mormota.

És aztán jött a harmadik, aki már újszülöttnek is turbulant volt (nem ismerek rá magyar szót, talán megállíthatatlan, örökmozgó, izgága), és ez az alvási ritmusában is megmutatkozott. Kiemelem a ritmus szót, nagyon sokat fogunk még a ritmusról beszélni. Nem, nem zenét szerzünk. Gyereket nevelünk. Franciául! És még nyelvleckét is kaptok hozzá!

Az állandósuló zombi-lét a mindennapjaim részévé vált, és elérte azt a szintet, amikor már a családunk nem tudott funkcionálni az én végkimerültségemtől. Ha kíváncsiak vagytok rá, elmesélem, hogyan estünk túl rajta, hogyan lett a borzalmas, kialvatlan éjszakákból három éjszaka alatt csöndes, paplan alatt szuszogós pihenés. A virrasztó bébiből olimpiai bajnok alvó, majd esténként mesét olvasunk – puszi a nyakba – szeretlek suttogó – egyedül, ágyában alvó totyogó kisgyerek. Érdekel, hogyan tett alvási szakértővé a negyedik gyerekem?

Majd elmesélem, de csak akkor ha tényleg szeretnéd! 😀