Ma állsz utoljára az ajtó előtt, ma végre, 14 hét utàn hazaviheted a kisbabàdat. Hogyan csinàltad végig ezt a 14 hetet? Szertartások szerint élted az életed, és a félelem dolgozott benned; ha változtatsz baj lesz.

Minden reggel ugyanabban az időpontban telefonáltam. Mennyi a súlya, mi történt éjszaka. Hízott vagy fogyott, elvették vagy visszaadták az oxigént. Minden nap vezettem az adatait a babanaplóban, minden áldott nap készítettem egy fényképet amit azonnal előhivattam, és beragasztotam arra a napra.  Ha bármi történik, legyenek emlékeim.

Miután túlvoltam az első sokkon egy dologra tudtam csak gondolni. Vissza akarom kapni a terhességemet. Nem voltam hajlandó elfogadni, megemészteni. Magamat hibáztattam, és hiába probálta bárki megmagyarázni, örüljek, hogy életben maradtam, én selejtesnek éreztem magamat. Nem tudtam 9 hónapig hordani a fiam, miattam lett koraszülött, csak néztem a lélegeztetőgépet, próbáltam arra gondolni, hogy ez nem az én gyerekem, nem kötődök, nem szabad, nem érezhetek fájdalmat, ha meghal.

Láthatatlan voltam a világ előtt, hiszen nem volt rámírva min megyek keresztül. Úgy éreztem magam, mintha szaggatnák a szívemet, mintha megszűntek volna a színek, mintha megállt volna a világ. Nem értettem, az emberek hogyan beszélgethetnek, nevethetnek, járkálhatnak az utcán, hát nem érzik ezt a  fájdalmat? Nem értik, hogy nincs helye jókedvnek, hogy mernek levegőt venni, élni, enni, létezni? Nekem minden pillanatban emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt, hogy enni kell, hogy aludni kell, hogy zuhanyozni kell, hogy ÉLNI kell, még ha ez ilyen rettenetesen fájdalmas is.

Láthatatlan voltam a kórházban. Az orvosok, nővérek pár pillanatot szánnak az anyára, van nekik más dolguk is, mint a megtört édesanya lelkét ápolgassák.  Féltem bemenni a kórházba, de abban a pillanatban, hogy ki kellett jönnöm azon az AJTÓN, úgy éreztem, mintha ezer darabra szaggatnák a szívem. Annak ellenére, hogy nem akartam kötődni, minden alkalommal véstem az agyamba a képeket a fiamról. A rituálék este folytatódtak, hordtam haza a szennyes takarókat benne a fiam illatával, es mielőtt betettem volna a mosógépbe, csak szagoltam, hogy mindig emlékezzek erre a babaszagra.

Minden nap, amikor beléptem az intenzív osztályra, csak a 23-as inkubátort figyeltem. Kipakoltam a tiszta takarókat, a kis kötött sapkákat, amikhez egy mandarin adta a modellt, odahúztam az inkubátorhoz a műanyag széket, elővettem a mesekönyvet (Petit Nicolas), megfogtam a kezét, és olvastam, olvastam, olvastam…

Orvosok jöttek, valamit mondtak, a kedvencem az „egy lépés előre, kettő hátra” klisé volt, majd elmentek, otthagytak engem a széken, én folytattam az olvasást. A látogatási idő 2 óra, de gyerekenként 20 perc. Engem sosem küldtek ki 20 perc után, mivel nem néztem sem jobbra, sem balra, nem érdekelt a többi baba, csak meséltem és meséltem, így békén hagytak. Teltek a napok, hetek, és sorban jöttek a koraszülötteket fenyegető szövődmények. Vérzés, fertőzés, agyvérzés, vérátömlesztés.

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Minden baba lábán van egy érzékelő, mint egy légzésfigyelő. Ez sokszor az elöregedés miatt már rosszul mér, és elkezd veszettül sípolni, ha gond van. Sokszor hallottam már előtte, nemcsak Titunál, más babáknál is. Nem estem kétségbe amikor először megszólalt. Jött a nővér, kedvesen megrótta Titut, hogy ne mocorogjon. Aztán kezdtem volna olvasni, de újra sípolt, és ez még háromszor ismétlődött. És jött egy nővér, majd kettő, majd az orvos, én csak lépegettem hátrafelé, és csak azt láttam, hogy egyre kékebb, vagy szürkébb, hogy az egyik intubálja, a másik masszírozza a kis mellkasát, és lépegettem tovabb hátra, és még többen lettek az inkubátor mellett ahogy újraélesztették. Hátráltam kifelé, nyeltem a könnyeimet. Jött velem a többi szülő is (hiszen ez előírás, ilyenkor mindenkit kizavarnak), éreztem kezeket a vállamon, hallottam hangokat, amik hozzám szólnak, de én úgy éreztem megfulladok odabent, ki kell jutnom innen, ki a kórházból.

Egész délután nem csörgött a telefonom, tehát visszamentem az esti látogatásra. Mentem a folyosón, éreztem, hogy összesúgnak a hátam mögött. Nyeltem nagyokat, mert biztos voltam benne, hogy ők már tudják, amit nekem most fognak bejelenteni.

Álltam az ajtó előtt, gondolkodtam, csengessek, vagy ne? Hátha valaki kijön. Vajon meg lehet ezt úszni valahogy? Becsengettem, az ajtó bezárult mögöttem. A szokásos kép fogadott, különböző műszerek, különböző hangok, vegyszerszag. Félve az ablak felé néztem. Azóta sem lépegettem olyan félve, szinte levegőt sem véve, mint akkor. Ott feküdt az én picim, orrában a tubussal. Jött a nővér, megsímogatta a hátam, és annyit mondott: – Elfáradt! Ez normális! Megfogtam a kis kezét, ráborultam az inkubátorra, és zokogtam.

Teltek a hetek, es kezdett jobban lenni. Többször megpróbáltuk, hátha sikerül segítség nélkül levegőt venni, de az O2 búrát vagy a garatoxigént mindig visszakérte. Szépen hízogatott. Naponta adtam a jelentést a férjnek a súlygyarapodásról, és ő közgazdász lévén, diagrammokat csinált. Ilyen e-maileket kaptam tőle: – Látod, ha így folytatja, akkor 7 héten belül eléri a 2kg-t (ez az álomhatár a koraszülötteknél, amivel már haza lehet menni, de ahhoz jól kell lenni, lásd önálló lélegzés).

Eltelt újabb 4 hét, már 8 hete vendégeskedtünk az intenzív osztályon. Már jól volt, már csak hízni kellett, és megtanulni önállóan lélegezni. Beléptem az ajtón, és megfagyott az ereimben a vér! Először nem értettem! Titu elköltözött, már nem ő van a 23-as inkubátorban? Miért van ott lélegeztetőgép? Hol a fiam? Néztem körbe, kerestem egy tekintet, aki magyarázatot ad. De a szemekből csak sajnálkozás vagy bátorítás érkezett. Rohantam az inkubátorhoz, ez Titu takarója, ez ott a fiam. De miért van lélegeztetőgépen. És 100%-on? Az én idegeim ennyit bírtak, én ezt tovább nem bírom csinálni! Szórakozik velem valaki? Mi törtent? Valaki mondjon már valamit?

Rohanva érkezett az ügyeletes, de meg sem vártam az „egy lépés előre, kettő hátra” mondandóját. Kimondtam, amit 8 hete tartogattam magamban: – Kérem kapcsolja le a lélegeztetőgépet. Nem kínozhatom tovább! Nem fair, nem tisztességes, ne kínozzák tovább, hagyják elmenni. Nem bírja a megpróbáltatásokat, hagy menjen, nem lehetek önző. Ne szenvedjen tovább, hagy menjen!

Az orvos közölte, hogy Ő ezt nem teheti meg. Neki MINDENT meg kell tennie ezért a babáért, tehát nem kapcsol le semmit, menjek haza és pihenjek.

Titu 2 hetet töltött lélegzetetőgépen, és ahogy vették el tőle a segítséget (lélegeztőgép, C-PAP, garat o2,  bura), egyre ügyesebben vette az akadályokat. Egy tüdőgyulladás kellett a fiamnak, hogy megtanuljon egyedül lélegezni. 2006. május 14-e volt életem legboldogabb napja. Titu egyedül, önállóan, minden segítség nélkül lélegzett.

De természetesen a lélegeztetőgép és az O2 adagolás megtette romboló hatását. Egyből ROP I-II stádiumba került a szeme, főleg a bal oldali sérült, 2 lézeres műtéten átesett még ott bent az inkubátorban. Végre kézbe vehettem, elkezdhettem etetni, sőt fürdetni is belógtam, mert a nővérek megengedték (ez persze szigorúan tilos) de egyre nagyobb, erősebb és pofásabb baba lett.

Reggel kinyitom a szemem, nyúlok a telefon után: – Jó reggelt! Meg szeretném kérdezni, hogy van a fiam? Mi történt éjszaka?

– Jó reggelt Anyuka! Haza kéne vinni ezt a kisfiút!

Azóta eltelt majdnem 8 év. Hogy miért írtam le a történetünket? Sajnos tapasztalataim szerint, mint a KORE önkéntes segítője, semmi nem változott a magyar egészségügyben a koraszülött „anyák” ellátásában. A babákért eddig is és ezután is hősiesen küzdenek az orvosok. De az anyák láthatatlanok maradtak. Lehet, hogy nekünk, koraszülő anyáknak, jobb esetben nincs szükségünk hosszú távú ellátásra a szülés után, de lelki támogatásra, információra annál inkább. Az elmúlt 8 évben lehetőségem nyílt betekinteniteni a francia koraszülött ellátásba. Nem értem, hogy amíg szinte minden francia kórház niveau 3 osztályán alapellátás a kenguru módszer, az anyát használják élő inkubátorként, addig Magyarországon tisztelet a kivétel PIC-eknek, heteket, hónapokat kell várni egy anyának, hogy egyáltalán a kezébe vehesse a kisbabáját. Rengeteg orvosi tanulmány bizonyítja a módszer fontosságát és pozitív eredményeit, de a magyar inkubátorok mellett még mindig nincsenek fotelágyak! Még mindig meghatározott látogatási idő van, holott annak a babának még heteket, hónapokat kellene a hasunkban töltenie. Anya és baba egy egységet jelent a francia koraszülött ellátásban, és szerintem ez a magyar ellátásban is megvalósítható lehetne, természetesnek kellene venni ezt az egységet. Szívszorító de egyben felemelő látvány, ahogy az anyák alszanak, könyvet olvasnak, együtt lélegeznek, egymást melegítik babáikkal. A szeparáció okozta hospitalizálódást sokszor csak szakember segítségével lehet helyreállítani, hiszen a kötődés a baba és az anya között a születés utáni és az azt követő hetekben, legintimebb pillanatokban nem jöhetett létre.

A koraszülött anya láthatatlan a gyermeke előtt, az egészségügyi rendszerben, stigmatizált a társadalom által. És csak nyeli a könnyeit. Ezért jött létre a KORE. A szükség hívta életre, ha most éppen ott topogsz az AJTÓ előtt, vagy már otthon vagytok, de magadra maradtál az aggodalmaiddal, gyere mi segítünk, csak katt: www.koraszulott.com. Mert NEM harap a spenót.