NEM HARAP A SPENóT

Francia szülészet kontra magyar szülészet

Szerzô: olvasó (Wilma)

Háromszor szültem, egyszer hüvelyi úton, kétszer császármetszéssel. Kétszer Magyarországon, egyszer Franciaországban.

image

Az első szülés szürreális “élmény” volt, mert eleve halott magzatot kellett világra hoznom. Egy olyan szülőszobában, ahol hárman voltunk elszállásolva. Amikor látszódott, hogy eljött a szülés ideje, elfüggönyöztek, ne lásson oda a másik kettő szállóvendég. Nem, nem a múlt században történt. Végig kellett hallgatnom, ahogy a jobbomon egy lány szintén halott babát szül, kiabálva, káromkodva. Az ügyeletes szülésznő leszúrta, hogy türtőztesse magát, válogassa meg a szavait. A balomon nem szült a lány, csak nyitott volt a méhszája és késleltették a szülését. Több napja. Vajon hány szülést kellett végighallgatnia? Az orvosok, szülésznők velem kedvesek voltak. Mindig, mindenki kedves volt.

Szülés előtt három hetet feküdtem a kórházban, veszélyeztetett terhesként, mert felszökött a vérnyomásom nem normális tartományba és toxémiára gyanakodtak. Minden nap kérdezték a magzatmozgás állását. Napi meghatározott időben, amikor érezhető volt, hogy ébren van a magzat, meg kellett számolni, hogy hányat rúg egy óra alatt és ezt regisztrálni kellett egy papírra és ezt az ügyeletes szobaorvos is feljegyezte magának. Az enyém nem mozgott. Mindig, mindenki mondta, nem baj, majd fog, első terhesség, még nem érzem. 25 hetesen sem, 27 hetesen sem. Igaz, ők még érzékelték a szívverést a szívhanghallgatóval (az ún. Doplerrel). Ultrahanggal nem nézték meg, mi zajlik bent. Kedvesek voltak és kedvesen legyintettek, még korai érezni a magzatmozgást. Amikor kiengedtek a kórházból, elmentem, befizettem egy babamozizásra, hogy lássuk már, mi zajlik a magzattal. Ott közölték, hogy már nem él a baba. Rosszallóan beszóltak, hogy miért nem mentem kórházba? Nem járok terhesgondozásra? Elmondtam, hogy pont onnan jövök, három héten át feküdtem terhesosztályon. Miért kell ilyen élethelyzetben lepirítani egy embert, nem értem. Ráadásul teljesen átlagos ember vagyok, már-már jólöltözött. A mai napig fel nem foghatom, hogy hogy nézték ki belőlem, hogy nem járok terhesgondozásra.

A második szülés ugyanabban a kórházban történt, egy évvel az első után. Nem is értem, hogy mi vitt rá, hogy ugyanoda nevezzek be. Talán a PIC (prenatális központ), ami ott világszinvonalú. 100 napot feküdtem ott (kereken 105-öt), mert az első esendő pillanatban bedugtak a doktorok és onnan nem engedtek ki szülésig. Ismét felszökött a vérnyomásom. A 37. héten belázasodtam. Nem voltam náthás, nem volt semmi különös bajom, csak a láz, ami nem is volt túl magas (38,5 fok körül). Egész nap a szülőszobán voltam megfigyelésen egy kétágyas teremben, de teljesen egyedül. Hideg volt, fáztam, kértem egy paplant, de nem kaptam. Betakartam magam a plusz lepedővel, de le lettem szúrva, hogy az nem arra való, rakjam csak vissza magam alá. Este 8-kor jött a szülésorvos és javasolta a szülés elindítását, mivel a magzat szívhangja rakoncátlankodott. Császárt javasolt. Természetesen beleegyeztem.

A 100 napos kórházi élet különleges volt. Soha nem feledem. Néha még elzarándokolok a kórházhoz, be is megyek, körülnézek és természetesen picsogok. Amikor végleg elagyhattam a kórházat, karomon a kisbabámmal, bőgtem, mint a szamár.

Négy ágyas szobában voltam elszállásolva a magyar kórházban, a 100 nap alatt legalább 50 szobatársat “fogyasztottam el”, ha nem többet. Nem vittem be számítógépet, naplót írni, mert többször előfordult lopás. A “legviccesebb” az volt, hogy a szomszédos szemészetre is bejártak lopni. Friss szemműtéten átesett emberek tulajdontárgyait lóvá tenni nem túl finom dolog.

Négyünkre jutott egy fürdőszoba. Ez nem volt rossz, mert voltak hatágyas szobák is. Volt két olyan háromágyas VIP szoba (szó szerint a protekciós terhesek kerültek oda), amire egy fürdőszoba jutott, tehát ott is hat ágyra egy fürdőszoba. A fürdőszobának két ajtaja volt, soha nem lehetett tudni, hogy van-e bent valaki. A fürdőszobát nem volt javasolt magunkra zárni, ha baj történne, ki tudjanak húzni onnan. Logikusan. A fürdőszoba közepes állapotú volt, kicsit beázott, kicsit penészes, eltömődött lefolyókkal, de jött a gondnok és próbálta megoldani a problémát. Sikertelenül.

A kaja kritikán aluli volt, még a tálca is (esztétikából karó és még büdös is volt). Én ráadásul teljesen sómentes ételeket fogyaszthattam, arra nem találok jelzőt. Végül a sómentes diétához diabétesz terhesdiétát is társult. Az első két hétben sírtam, mert éheztem és amit megehettem, az moslék pocsék volt. Végül hozzászoktam. Nem volt hol enni. A folyosón volt pár asztal, de oda nem fért el egy egész kórházi osztály. A szobában étkeztünk, de ott sem volt hely, így az ágyra, az ágyneműre tettük a csudaszép tálcát, leültünk a kórházi hokkedlikre és megettük piszkáltuk az ételt. Mi mentünk ki az ételhordóhoz, bemondtuk az ápolónőnek, hogy kik mik vagyunk, sótlanok, epések, cukrosak, ilyesmik. Amikor megettük az ételt, kivittük a tálcát és felraktuk az ételhordó állványra (csinos voltam terhesen, Nem volt alkalmam elhízni). De ez nem volt nehéz, legalább volt programunk. Aki mozoghatott, az magának húzott friss ágyneműt. Kimentünk a nővérszobához és kértünk friss ágyneműt és áthúztuk magunknak, a koszosat kivittük. Nem, nem a múlt században volt és nem vidéken, hanem Budapesten.

Magunknak csináltuk a napi nst (ctg) mérést. Egész nap vadásztunk a gépekre. Mi terhesek. Stipi-stopi módszerrel. Volt olyan gép, amelynek a zsinórja kissé meg volt tépázva, én konkrétan féltem, hogy agyonüt az áram. A gépek szerintem legalább 20 évesek voltak. Nem mind, szerencsére. Voltak modernek, persze mindenki arra a két modernebb gépre várakozott. Amikor kész voltunk a napi egy, később két ctg méréssel, vittük a nővérszobába az eredményt. A végén már simán ki tudtam magamnak értékelni, hogy elfogadják-e vagy kezdhetem elölről. A ctg-be a papírt is mi terhesek fűztük be, ha kifogyott.

Én különleges voltam, mert “kineveztek lázírólánynak”. Reggelenként körbe kellett mennem a terhesosztályon és felírni minden bentlakó esti és reggeli lázát és az adminisztrációt leadni a nővérszobán. Megtiszteltetés volt a feladat és így legalább jókat dumálhattam a többiekkel, ment az idő és nem semmittevéssel. Mindenkit kifaggattam, miért fekszik a kórházban, hogy érzi magát, mi újság tegnap óta. Volt, akivel egészen jóban lettem. Volt, aki később, miután kikerültünk a kórházból, addig kutatott, míg megtalált a iwiw-en (akkor még az volt a divat, nem a Facebook). Azért ez nem semmi! Nem? Annyira jól esett nekik, hogy valaki beszélgetett velük. Tényleg leírták. Megható!

A nővéreket nagyon megszerettem, de az orvosokat is. Az első eset után hímes tojásként bántak velem. Például minden hétfő reggel ultrahanggal kezdtek (második babát vártam, ugye az első tanulópénz volt). Havonta egyszer megmérték a csecsemőt (sípcsont, fej méretei, súlybecslés stb.), a többi héten csak a köldökzsinór áramlását tekintették meg, 10 másodperc alatt. Legalább megbizonyosodtak, hogy él a magzat.

Ami még nagyon különös volt, hogy az első babával a 13-as szobába kerültem a 14-es ágyra. A második babával pedig a 13-as szobába, a 14-es ágyra. Amikor megláttam, hogy csont ugyanabba a szobába, ugyanahhoz az ágyhoz kísér a nővér, mint a meghalt babánál, majdnem keresztet vetettem magamra és nyúltam a telefonhoz, hogy anyukámmal hozassak fokhagymát. Eléggé sokkoló volt.

A reggeli teákra nem volt panaszom. A kisdobos táborokat idézte, de amikor diabéteszes lettem, már a teát sem ihattam, csak vizet. Francba, hogy a szart is lehet fokozni.

Miután megszülettek a babák, lekerültünk a megszült nők osztályára. Ott is kaptak hideget-meleget a szállóvendégek. Szerencsére én nem, mert hála a várandós osztály főnővérének azt hitték, hogy valaki vagyok, holott igazából senki. VIP szobába kerültem. A többiek négyágyasba. Szoptatni nem tanítottak meg rendesen, de mázlim volt, ejjött hozzám Ildi nővér a várandós osztalyról, aki elmondta a titkot, a kulcsot a szoptatáshoz. Fürdetni sem tanítottak meg. Pelenkázni, popsit bekenni megtanított a gyerekorvos (ellestem a tatkikát). Franciaországban az anya szobája úgy van kialakítva, hogy ott van egy babafürdető részleg, ahol tisztába lehet tenni a babát. Nagyon praktikus. Továbbá minden nap jön kétszer egy védőnőhő, aki megtanít köldökcsonkot ápolni, fürdetni stb. és válaszol minden kérdésre, kedvesen. Értem és tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon erre nincs lehetőség és nem a személyzet hibája.

image

Francia kórházi szoba kontra magyar kórházi szoba, de nem akarok szigorú lenni, a műtőtermek kitűnőek mindkét országban. Azt még elmesélem, hogy amikor senki nem látott, csak Évi, a padtársam ágyszomszédom, kicseréltem a matracot az ágyamon, mert szó szerint sírtam a fájdalomtól két hét bentfekvés után, mert a szivacs finoman is szólva használtas volt, rettenetesen fájtak a csontjaim tőle. A másik matrac jobb volt. 😉

A fotók csak illusztrációk! Én annak idején nem fotóztam. Csak érzékeltetni szeretném a különbséget.

image

Fel kellene vezetnem a francia kórházat is, de annyi minden furcsaságot lehetne mesélni a magyar kórházról. A francia kórházban a legjobban az tetszett, hogy azon felül, hogy minden ajtóra ki volt függesztve az újszülött neve kék vagy rózsaszín papírfelhőre, kézfertőtlenítő is ki volt akasztva és minden nővér, orvos és vendég használta. Bejövet, kimenet és menet közben is. A szobában is volt, ott is nyomkodták magukra a nővérek. Semmelweis Ignác nem véletlenül kötötte az ebet a karóhoz. Tetszett még, hogy menüből lehetett választani. Azt hittem rosszul hallok, amikor a nővér első nap bejött és felsorolt háromféle “antrét”, a főfogást és desszertet. Kávét? Teát? Narancsdzsúzt? Választani lehetett. Így történt meg, hogy szülés után lazacot, fagyit is ehettem, tiszta úrimuri. (Mindenre nem emlékszem, de piszok finom és választékos menü volt). Állami, ingyen kórházban, nem magán proccklinikáról mesélek. Na jó, jártam más kórházban is, ott nem volt menü. A szülés után egy hónappal eltört a térdem, meg kellett műteni. A MRI-re baromi sokat kellett várnom, ez az egy rossz pont, amit felsorolhatok. Tájékozatlan voltam, szülés utáni ködben éltem, nem jutott eszembe, hogy létezhetnek privát MRI központok, sőt, kifejezetten “térdközpontok” is, ahol azonnal átvilágítják a kívánt testrészt. Közel egy hónapot kellett várnom. A cseresznye a tejszínhabos tortán az volt, hogy miután kivártam ezt a közel egy hónapot, anyósom közölte, hogy óh, hát a legkisebb kisfiának a szomszéd városban a térdbalesete után másnap megcsinálták a vizsgálatot. Igaz, rohadt drágán. Hm, 30 Euróval került többe, mint az állami vizsgálat. Oly nagyon szerettem akkor anyósomat. Értitek? Egy egy hónapos csecsemővel és egy kétéves gyerekkel, mankóval tudtam csak közlekedni. Egy héten át a lakásba voltam bezárva, szombatonként a férjem levitt friss füvet legelni. Feledhetetlen élmény. Ahol a térdműtétet végezték, nem volt egy ultramodern kórház, a kaja felejthető, de ehető volt. A nővérek kedvessége, szaktudása, hozzáállása ugyanolyan kifogastalan volt, mint a modern szülészeten. Szerencsémre ott is egyágyas szobát kaptam.

image

Francia kontra magyar menü, de ez az én hibám, kellett nekem a gesztációs diabétesz plusz a magas vérnyomás…

A kép csak illusztráció

A szülés úgy zajlott, hogy kikötöttem, én márpedig császármetszéssel kívánom világra hozni a csecsemőt. A doktor győzködött, hogy hüvelyi úton szüljem meg, remek csípőm van hozzá, de látta, hogy hajthatatlan vagyok, így belement a császárba, ami úgy zajlott, mint szerintem mindenhol máshol, csak reggeli beöntés nélkül (a műtéti nap előtti estén már nem ehettem, kaptam kúpot, az kipucolt). Este és reggel le kellett zuhanyoznom egyszer használatos Betadin fürdőoldattal, tetőtől talpig. Annyi még a különbség, hogy amint megmozdult a lábujjam a császár utáni őrzőben (intenzív osztályon), már vittek is le a szobába és mellém fektették a kisbabámat. Nem, nem tudott volna leesni, elég széles ágyon heverésztem. Magyarországon két napot vártam, helyhiány miatt. Megdöbbentett, hogy a nővérek a lelkemre kötötték, hogy bármi óhajom van, csengessek és jönni fognak. Csengettem és tényleg jöttek, nem várakoztattak meg. A magyar kórházban szó szerint le lettek szúrva azok, akik csöngetni mertek. Ott volt a csöngő, a kis friss, újonan érkezők csöngettek, a nővérek meg kikérték maguknak, hogy a csöngő nem arra szolgál, hogy ugrasszák őket piszlicsáré kérdésekkel, hanem arra, ha életveszély van vagy elfolyt a magzatvíz. Nem, nem kamuzok. A francia szülészet futurisztikus volt, egy meleg, otthonos űrhajó. Egyszerűen nem tudok rosszat mondani róla, pedig elég sokszor borúsan látom a világot, elég jól tudok fikázni.

Kuriózumként elmesélem, hogy mit tudtam meg a francia szokásról, ha halott magzatot kell világra hozni. Egy nagyon fiatal magzatot, 16 heteset is meg kell szülni, ha elhal, vagy beteg. Nem végeznek mûvi vetélést. Lefotózzák a babát és kéz és lábnyomatot készítenek gipszbôl, ezeket belerakják egy zárt borítékba és, ha az anya vagy a család kívánja, kibonthatják, megnézhetik. Amikor én észhez tértem és rákérdeztem, hogy hol a babám (az elsô), kórházi temetôrôl beszéltek és gyôzködtek, hogy jobb, hogy nem láthattam. Franciaországban meg fotóznak. Nem értem én ezt. Beszéltem errôl sok barátnômmel, szinte mind azt mondták, jobb elfelejteni, elengedni az ilyen rossz élményt, a tárgyi emlék csak megnehezíti az ember dolgát.

A gyerekeim ovisok, ebbôl is látszik, hogy nem túl régiek a tapasztalataim.

Anyósom alias gonosz boszorkány

Valamelyik nap, amikor összerendezgettem életem romjait a frissen befejezett alagsorban, rátaláltam a Bibliáimra, név szerint Elle, Marie Claire, Hello, In-Style (amerikai verzió természetesen 😉 Igen nekem az olvasnivaló még mindig papír, kell a tapintás, az illat, amikor a kezembe veszek egy kiadványt (legyen az könyv vagy újság). Nagy becsben tartom őket, igen tudom, mások mutárgyakat gyűjtenek, én szemetet. Miközben  rendezgettem évszámok szerint őket, nem tudtam megállni, hogy bele ne olvassak.

Eme gyöngyszemre a 2011/májusi számban bukkantam, Az illetékesség határai címmel.

Idézem : “Még 2004-ben írtam ugyanennek a magazinnak a hasábjain arról, milyen felháboritó, hogy az emberek lépten-nyomon megjegyzéseket tesznek arra az egyébként teljesen hétköznapi jelenségre, hogy valaki vékony.”

“Mert igenis támadás az, amikor egy ismerős leül velem szemben, és firtatni kezdi, biztos, hogy jól érzem-e magam (így, ilyen satnyán?), és istenbizony nem vagyok-e beteg (nyilván anorexia vagy bulimia jöhet szóba).”

“Ismerek olyan szülőt, aki évek óta küszködik a kisgyereke soványságával, mert az orvosok nem találják az okát. És ehhez még el kell viselnie, hogy az emberek lépten-nyomon, pár perc ismertség után is megkérdezik: “nem sovány egy kicsit ez a gyerek?” mintha azért lenne sovány a szerencsétlen, mert az anyja nem eteti rendesen.”

“A vékonyság azért kerülhet előtérbe, mert valamilyen oknál fogva még mindig az az általános nézet, hogy azt szóvá lehet tenni pejoratív értelemben is, míg megjegyezni valakinek, hogy “milyen kövér vagy! Mint egy bálna! Nem kéne fogynod egy kicsit? Nem illik.”

Na, hát azt gondoltam, majd a szakemberek (Vekerdy vagy Ranschburg ) adja meg a választ eme aggodalmamra, de Horváth Cili (a cikk írója) AZ Istennő! IMÁDOM EZT A CSAJT!!!! Pulitzert neki, azonnal! Hát micsoda fegyvert adott a kezembe. Ezzel a szöveggel fogom kivégezni anyósomat a következő családi ebéden.

Ugye a francia étkezesről értekeztünk az elmúlt napokban. Nálunk az apropója ennek az egésznek, hogy történetem elején említettem, a mi tündérmesénkben is szerepelnek negatív hősök, tehát ma kidomborítanám a gonosz boszorkány karakterét. ANYÓSOM (az a “drága”), mióta Kis Chloe a család tagja és láthatóan nem egy hústorony (jó a csaj genetikája na, anyjától örökölte 🙂 ), folyamatosan, minden egyes családi ebéden és vacsorán, miután szemmel láthatóan ímmel-ámmal eszik anyósom főztjéből, froclizás tárgyává válik.

image

 

Verbálisan: “Miért nem eszel? Ezért vagy ilyen sovány! Mi lesz veled ha beteg leszel, teljesen le fogsz gyengülni! A csontjaid nem kapnak elég kálciumot!” És sorolhatnám a butábbnál butább hülyeségeket, amik elhagyják a száját!

Nonverbálisan és a hátam mögött: “Én jobban főzök, mint anyád, mert anyád nem tud. Ha itt nem eszel, akkor sehol, mert anyád nem ad neked enni”.

Miután megérkeztünk Franciaországba hihetetlenül büszke voltam a lányomra, ügyesen helytállt az iskolában, szerzett barátokat, megtanult franciául és élte mindennapjait. Egyetlen egy akadályt nem tudott megugrani, de ezt akkor még nem sejtettem.  Sajnos ezt az akadályt soha nem fogja tudni megugrani. Szegénykém, próbálkozott az elején rám és az « apjára » való tekintettel. Mára ezt a lécet egyszerűen kikerüli. Amit soha nem értettem meg, hogyan lett az én mindenki által imádott, szeretett kislányomból szálka valaki szemében. Kis Chloe fájdalmasan tanulta meg a francia étkezési szokásokat. Na nem azért, mert baj volt vele az iskola kantinján, vagy barátoknál, ismerősöknél akár velünk, akár nélkülünk étkezett. A családi ebédeken és vacsorákon nem tudott « teljesíteni ».

Érkezésünk utáni harmadik vagy negyedik ebédnél már felcsattant anyósom: Mit esznek a magyar gyerekek, mert Kis Chloe SEMMIT nem hajlandó megenni nálam?

Anyósom a vasárnapi ebédekre a következő menüsort rittyentette össze.

Előétel: lazac főtt tojással, pirítóssal. Kis Chloe még az életben előtte nem hogy nem evett, de nem is látott lazac szeletet. Megkóstolta illedelmesen, majd mivel nem ízlett neki megkérdezte tőlem, hogy megeszem-e a részét rosszalló pilanatások közepette.

Főetel: sült vesepecsenye vérben tocsogva, francia rakott krumpli. Szerencsétlen gyerek itt már nyelte a könnyeit, miközben a még számomra is gusztustalan véres húscafatokat a szájába vette es öklendezett tőle. A rakott krumpli, mint ahogy anyósom dicsekedve hívja, az “én rakott krumplim mindenki kedvence” lisztes vajban áll, mert a habarás nem az erőssége és néha annyira sós, hogy lehetetlen megenni. A balhé minden egyes ebéden ezen a ponton indult. Mi az, hogy a gyerek nem eszi meg a vöröshúst, hogy ez mennyibe kerül, és milyen finom, valamint mennyire egészséges és fontos a vastartalma miatt. Hiába probáltam nyugodtan elmagyarázni neki, hogy a gyerek szárnyasokhoz és halrudakhoz van szokva, és bármilyen jól éltem Magyarországon nem vettem meg a drága vesepecsenyét, mert én sem szeretem (10 év alatt megbékéltem vele, de nagyon a határon kell lennie annak a pecsenyének 🙂  ).  Ez csak olaj volt a tűzre, tehát az én hibám, hogy a francia etikettnek nem tud megfelelni a gyerek, és igenis 1 éven keresztül nekem erre már tanítani kellett volna a gyereket mielőtt ideköltöztünk volna, mert mit fog enni az iskolában?

Kis Chloe végül minden családi vasárnapot – érthetően a számuk egyre csak fogyott és fogyott- egy pár csipet kenyérrel húzta végig a délutánt, mivel anyósom konzekvensen ugyanazt szolgálta fel. IGEN csipet, hiszen ennek is története van. Még az első ebédnél jóhiszeműen vágtam egy szelet kenyeret a gyereknek a bagette-ből, amit elhűlve figyelt anyósom. Majd megkentem vajjal, a gyerek elé tettem, hogy a főtt tojással egye meg.  A gyerek a szájához emelte a kenyeret, de egy vérfagyasztó sikítás után elkezdett ordítani a gyerekkel, hogy márpedig ez a kenyér megszentségtelenítése, és a kenyeret törjük és nem harapjuk. Én ott, mint anya megsemmisültem. Az a gyerek, akiről 6 éves korára azt gondoltam abszolút prezentálható módon képes akár étteremben, akár otthon, asztalnál étkezni, a francia normáknak semmilyen módon nem felel meg.

Nem sokkal kesőbb megnyugodtam, hiszen kiderült, hogy csak anyósom normáinál vannak problémák. Az számomra is világossá vált, hogy az iskolai kantinban nem 38 euro/kg vesepecsényet szolgálnak fel. Iskolába menet minden nap megnéztem a napi menüt, és minden nap örömmel konstatáltam, hogy a gyerek nem hal éhen, sőt egyre több és több kedvenc francia étele lett. Nagyon megszerette az előételeket, főleg a zöldségeseket.  Tanító nénit minden nap kikérdeztem és elmesélte, hogy Kis Chloe sosem hagy ételt a tányérján, és nagyon jól és jóízűen eszik. A sajtok imádata 10 éve tart nála, és persze a desszertként felszolgált  gyümölcsöket, joghurtokat, néha-néha sütiket is elfogyasztotta. Eleinte péntekenként aggódtam, hiszen nyilván vallási hatásra, de minden pénteken a kantinban halat esznek, de ez az aggodalmam is megszűnt egy idő után.

Azóta eltelt jó pár év, és mind a 4 gyerekem közül kettő biztosan, a bébit majd meglátjuk, az én nyurga, vékony testalkatomat örökölte. Szegény harmadik gyerkőcöm apja tömzsiségét kapta “ajándékba”, de természetesen ez az egészséges anyósom szemében. Az tök lényegtelen, hogy pont ez a harmadik kisgömböc a legrosszabb evő a bandában. Azért annyira én nem voltam elvetemült anyuka, mint a cikkben olvasható anya. Nem álltam neki kivizsgáltatni egyik gyerekemet sem a soványsága miatt, mert az én családomban mindenki így nézett ki, mármint satnyán, anorexiásan. Majd elmesélem, milyen fejet vágott anyósom a következő családi eseményen. Hiszen vannak dologok amik borítékolhatók előre, nagy pénzben lehet fogadni rá, kár hogy ezzel nem nyerhetek a lottón, a beszólogatás kb. 10 perccel az étkezés megkezdése után elindul. És én angyal arccal megkérdezem majd tőle: “Még mindig diétázol? Mert láthatóan nem használ! Ehhez a pici alkathoz ez a nagy mennyisegű súlytöbblet (vagy használjam inkább a háj szót, na ezen még érdemes gondolkodni) ártalmas lehet a szívednek! Csak kitartóan folytasd a diétát! Hiszen a gyermekeimnek továbbra is szükségük van a nagymamamájukra!”

image

Az én túlélési stratégiám

A szerkesztő megjegyzése:
Louisa írt nekünk ismét. Története nem mindennapi, ezért köszönjük, hogy őszintén megosztja velünk.
tumblr_lno0ymCW6M1qmosnbo1_500_large
Szerző: Madmoiselle Louisa (olvasó)
…azt mondják nekem a csajok, hogy  hol van a folyt. köv Louisa?  írjál még, de hirtelen ám, de gyorsan  🙂 Úgyhogy ja, muszáj lesz 🙂
A muszáj  egyébként tényleg nagy úr…amikor olyan helyen élsz vagy vagy, ahol egy betű nem sok, de annyit sem értenek az anyanyelveden, te meg az övékén, de ettől függetlenül mindenki büszkén kiabálja utánad, hogy Egészseggedre :D- mert ennyit tudnak magyarul- azért az vicces 🙂

Olyankor, mármint ilyen elveszettnek tűnő helyzetekben én azt tapasztaltam, hogy  a “civilizált” , a felépített- belénk nevelt marketing, a  Barbie lét és a fogyasztói igények mind megszűnnek létezni, és az alapvető igények veszik át a funkcionális- életben tartó szerepet. He? Hogy mit hadoválok? Amikor alig van pénzed, ahogy a nagyika mondaná- annyi pénzed sincs, hogy hátra fordulj- és mégis rettentően pisilned kell pl.  Genfben, Svájcban, ahol 10-20-50 svájci cent egy wc ajtó- nyitás, akkor mi van ? 😀  Akkor nincs mese, perkálni kell. De nem fogad el ám eurót az oktondi pocok, nem túliskolázott  hírlap árus néni és egy szót sem beszél angolul, de nem ám, oldd meg! ( Mint utólag  kiderült beszélt angolul, csak pénzt nem volt hajlandó váltani vásárlás nélkül. )  Ilyenkor jön az activity és a social skills, előjönnek az életösztönök. Nagyon gyorsan megtanulsz ismeretleneket megszólítani és megkérdezni tőlük, hogy van- e néhány centjük egy euróért vagy adnának- e neked egy tízest (30ft max) ajándékba, mert rettenetesen kell menned. És az ilyen és ehhez hasonló esetekben az emberek egészen humánussá válnak és segítenek ! Meglepő a tapasztalat. Amikor fontos és szinte életbevágó helyzetben vagy, gyakran gondolhatod, ez a szerződés, ez a meeting, ez a találka életbevágóan fontos! Próbálj meg nem pisilni egy fél napon keresztül, aztán meglátod mit tart a szervezeted fontosnak 🙂   Szóval ja. Amikor mi úton voltunk a semmi közepén stoppolva ezekre döbbentünk rá. Öt igényt kell naponta legalább kielégíteni: muszáj  inni, enni, wc-zni menni, aludni és emberekkel találkozni ahhoz, hogy észnél maradj a legzordabb körülmények között is. Nos, ha ezek közül bármelyikre nem adódik lehetőséged… na ott kezd izgalmassá válni a dolog. Ami a történet extrája, hogy mindezen igények kielégítése nyáron, bőgatyában, 35 fokban fejfedő nélkül, homár színűre csatak leégve, az út szélén autókat várva már 4 órája, minimális pénzzel a zsebünkben Lyon és Párizs között valahol út közben…különösen nagy kihívásnak tűnt 😀  Ilyen helyzetekben jelentősen átértékelődik a fontos és a sürgős fogalma 🙂

Hiányzik a kapucíner csoki…. meg a majonéz, a lágy otthoni, finom tartár mártás  🙂

Hol is tartottam a történetemben? Ja, igen, az első este, igen, még mindig csak az első este…és három hét áll előttünk… azon nyáron, tegnap összeszámoltam, öszesen nyolc pasi akadt horogra, illetve kezdeményezett… Egy év teljes hiány után ez egy fer számnak tűnik huszonévesen, szinglin, csinosan…de nem? 😉 na jó, egy picit lehet, hogy túlzás, de szeretem, amikor körbeudvarolnak, jót tesz az önbizalmamnak. Őszintén szólva, amikor nem udvarolnak körbe, akkor nálam a depresszió jelei jelentkeznek 😀 ez egy  ilyen túlélési stratégia nálam. Kell, hogy kelljek. Tudom,tudom… menjek pszichomókushoz. Hát barátaim, én francia pszichológushoz ugyan nem megyek, mert azok a hallgatók, akikkel eddig barátilag találkoztam és praktizáló lélekbúvárok szinén csak ismerősként, még mind azt mondták, hogy ők csakis tényeket keresnek, látnak meg, és kategóriákba akarnak betuszkolni téged, és ha nem pászolsz bele, vagy nem mutatod egy szindróma minden tünetét, csak néhányat, akkor nem tudnak veled mit kezdeni, az ő munkája ott véget ért, sajnálja nem tud segíteni. Na bumm, ilyenkor mi van? hm? Marad a flört! 😀  Egészséges és jót tesz a bőrnek 🙂 próbáld ki 🙂 (de csak óvatosan, tudni kell, hogy kivel lehet és kivel nem, ki a biztonságos partner  és ki fogja félreérteni)

..építész úr tehát kis göndör fürtjeivel ott ült velem szemben icipici összeszűkült kínai szemekkel franciás akcentussal törve az angolt, de volt benne valami báj, valami, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni, valami férfias, de nem agresszív, hanem kedvesen invitáló, hívogató vonzerő, ami barátságos és biztonságos volt. Ki akarna erre nemet mondani?! Ugye ?  😉 -Nos, mindenki készen van? Házibuliba? Megyünk, menjünk? -Naná! Tudni illik Marseille-ben nincs “hivatalos” éjszakai élet, a legtöbb bár éjfél előtt bezár, így próbálják visszaszorítani a drogkereskedelmet, a bűncselekményeket és a balhékat. Nem marad más, mint a házibuli. Útközben valami ennivalót azért kerítsünk, Hépar magnéziumos víz? Az meg mi, na vegyük csak meg, fújj bakker, ennek poros íze van! 🙂 Tanuló pénz leróva.  Buli, jéj, rengeteg ember ,cuki tágas lakás, emelet, hangulat, fent füveznek, hasisoznak, lent táncolnak. Ennyit a drog visszaszorításról Csak zárt ajtók mögé szorították vissza. Brávó! Sebaj, nem kell nekünk olyasmihez nyúlni, tetőtér, csillagos ég…meseszép. Vigyorgunk, táncolunk, megy a beszélgetés, hogy  mire vágyik egy nő, egy pasinak hogyan kell viselkednie, mire Paolo magához húz, nem dumálni kell, cselekedni! És máris megkaptam az első brazil csókomat 🙂 wow… a szenvedély és az erő, a demonstráció felettébb színpadias és megnyerő 🙂 de valahogy nem nekem való, nem vagyok én olyan latinos fajta, ő meg még csak 21-22 kb egyébként is. Sebaj, dumcsi fent a cigisek mellett,  körbepárnázott tágas galéria, volt fenn vagy húsz ember… csókok itt ott… Paolo nem hagyja annyiban a dolgot… ám valaki más is fogja a kezemet közben… építész urat sem ejtették a fejére, kapva kap az alkalmon és bizony ő is kér belőlem, de ennél azért ő valamivel udvariasabb, vár a sorára…megvárja, amíg leszereljük a brazil srácokat 3 körül… ők elmennek a hostelbe, mi indulunk  Olivier lakására, ám mielőtt beszállnánk az autóba, magához húz… és már csókol is!   Olivier bölcsen megjegyzi néhány perc múlva… Drága, választanod kell…. én az építészt javaslom… három nap múlva találkozunk vele, rendben? Addig  Avignon-ban leszünk egy mediterrán villában medencével…

…én és Franciaország?

Szerző: Madmoiselle Louisa (olvasó)
Bevezetőül:  “Mohos falak közt, büszke omladékon,
Egy romos, régi várban élt a démon,
Kinek az arca sápadt babaarc volt,
Karja köréd fonódó két lián,
S míg vérszagot a szél süvítve hajszolt,
Nutellát ő kenyérre kenve majszolt,
Egy pillantása felperzselte szíved,
És drapp méhecske volt a zokniján(…)Ott állt a régi fogmosó pohár,
S belőle őrá sorban visszanéztek
Tündérek, vámpírlányok, hölgyszínészek,
Gyorsfutárok, tanárnők, topmodellek,
S érezte, mind lehetne ő akár.De a Démonnak egyikük se tetszett,
Míg végül aztán, negyvenkettediknek
Visszanézett a fogmosó pohárból
Reá egy méla, sápatag leány,
Az arca, mint egy kisdedé, olyan volt,
Coopert olvasta éppen vagy Conan Doyle-t,
Férfiszíveket tört kacagva össze,
És drapp méhecske volt a zokniján.”

…amikor  mások olvassák az írásaimat, rám szoktak pirítani, hogy “mindig Amerikából kezded”… azaz sosem a lényeggel, hanem a körítéssel indítom a beszélgetést, társalgást, diskurzust… vagy a hőn szeretett Activity feladványok magyarázását… úgyhogy ám legyen, imáik meghallgattattak, itt, ha ügyes leszek, csakis a velős tömény történéseket fogom leírni…s ha egy-két hézag keletkezik, majd ki történeteket gyártunk hozzá s befoltozzuk őket, hm? Jól hangzik ? 🙂 Nekem tetszik! 🙂 Remélem Neked is!

…én és Franciaország? hű… őszintén szólva valahogy mindig is tudtam, hogy közöm van, vagy lesz a francia nyelvhez, kultúrához, az országhoz…de valahogy sosem tudtam elképzelni, hogy hogyan, s miként.  Amit éreztem, az az volt, ahogy anyu mindig Louisa-nak szólított, holott ez köszönőviszonyban sincs a nevemmel, de mégis közelebb állt hozzám mint a név, amit adtak. Már akkor tudtam, valami furcsaság lesz az én életem és így is lett 😀 egy nagy katyvasz tele mindenfélével, jóval, gyorsan elfelejtem rosszal és sok-sok kalanddal.  Kedves olvasó, nyugodtan hívj őrültnek, bolondnak, kiszámíthatatlannak, csak állj be a sorba és tépj sorszámot, mert nem te leszel az első 🙂

… te Tami, ebben tuti biztos vagy? Igen. Na jó, akkor két repjegy Marseille-be. De tuti? Ja. Oké. Akkor megyek veled. Ez a hülye liba édes barátnőm beleesett egy toulouse-i koreográfusba, de nem volt mersze odamenni, hanem helyette elhitette velem, hogy ő azért akar Franciaországba menni, mert Nizzát látnia kell. Hát menjünk Nizzába… spóroltunk, vasaltunk, mostunk, kutyát sétáltattunk, gyerekekre vigyáztunk 4 nyelven, porszívóztunk, porolgattunk és persze anyáztunk nem keveset, de végül lett elég pénzünk arra, hogy összekuporgassunk annyit, ami elég egy hónapra otthon és még egy hónapra valahol külföldön. Nem akartunk hazamenni a Benelux államokból, így repültünk egyet, majd lesz valami alapon. De komolyan. Az ismeretlen kellős közepére érkeztünk nulla (francia) nyelv tudással széles vigyorral csupa olyan ruhával, amiben tuti nem akarnak minket majd megerőszakolni, merthogy térítésmentesen szerettünk volna két-három hétig lézengeni az országban ingyen kanapékon és stoppolva közlekedve, így első a biztonság alapon, no smink és no csini cucc volt az alapelv. “Nem  itt és most mész férjhez”, ahogy anyukám mindig mondja.

És mennyire nem lett igaza?!

Az első este, amint megérkeztünk,  a várva várt vendéglátóink nem voltak sehol, ám találkoztunk három istenien jófej és jóképű brazil fiúval a repülőn, akik már meg is invitáltak minket a hostelbe és Nizzába… hű, ez jól indul; egy éve nem volt már akkor olyan pasi körülöttünk, akire szemet lehetett volna vetni, mert a városkánkban, ahol éltünk csakis apukák és kisfiúk voltak, minden valamire való kalandor nagyvárosban éldegélt vagy egyetemre járt, de nem ott volt, ahol mi, így ez a kis kaland igen jól indult… annak ellenére, hogy tiszta hip-hop-os cuccban voltunk, minimális testhez simulós, mindent takar hacukában. Igenis, nem a ruha teszi a jó csajt! Csak érezd jól magad abban, amit viselsz! (Coco Chanel mondott egy ehhez kísértetiesen hasonló mondatot! 🙂 )

Tehát no vendéglátó, cserébe 3 vonzó pasi két csini csajra… 😀 este 21h…ebből csak jó sülhet ki… elindulunk a hostel felé, mire belebotlunk a hostunkba, ó, hát ti itt voltatok, mi a másik kijáratnál vártunk benneteket…gyertek menjünk haza…   Na most mi legyen?.. oké srácok, e-mail cím csere, Nizzában tali 3 nap múlva.

Naná, hogy még aznap este ugyanabban a bárban kötöttünk ki mi is, ahol ők, jó kis romkocsma 😀 ahol nemhogy csak a jól csókoló brazil Paolo, de azóta is imádom és szívem csücske, de nem a mai életem párja (ma már csak (nagyjából)  plátói kedvesem);  (ám aznap este kiderült, hogy) sokkal jobban csókoló építész úr is az asztal társaság tagja lett…

…ő volt  B terv úr , a vészhelyzet esetére betervezett vendéglátó, tudni illik, ha az első brigád nem került volna elő, s mint kiderült, ő  volt egyben a házigazdánk, Olivier legjobb barátja is, aki imád külföldiekkel lógni, és szeretett volna megismerni bennünket, így teljesen biztos, hogy találkoztunk volna…  hogy mennyi kis icipici apró cselekmény kell, hogy összejátsszon ahhoz, hogy két ember a világ két teljesen más pontján egymásra találjon…

folyt. köv.

(hm…  és mégis “amerikából” kezdtem… ejnye no… 😉 )

Családi rendezvények – szösszenetek egy tradicionális francia családba került magyartól

Szerző: Manoe

Mint vidéki lány,  hozzá voltam szokva a családi rendezvényekhez. Szüleim mániákus „összeröffenés” szervezők. Ha nincs épp Karácsony, Húsvét, név- vagy születésnap, ők akkor is találnak okot a robotolós, vendégvárós hétvégére. Szeretem ezeket a napokat. Nyáron főleg kerti partikat rendeznek, és ha már kifordul a gulyás vagy alteregója a szánkból, akkor grillezések, lecsóvariánsok, vagy valami kis echte határon kívüli magyar étel a vendégcsalogató. Télen jönnek a vadhús vagy hal egytálételek.

Mai napig nem értem a szüleimet. Ugyanis nekik nem sok móka jut ki ezeken a napokon. Meg nem állnak egy percre sem, folyamatosan körbeugrálják a vendégeket. Ha több ember jön, mint amennyi szék van, sokszor turnusváltásban megy az étkezés. A tányérok és étező emberek cserélődnek, marad a helyszín (konyha) és a szüleim akik kiszolgálják a vendégeket.

146_4657

A pálinka elengedhetetlen kelléke ezeknek a napoknak: „gyere, egy kis snapszer”, „igyunk még egyet”, „na egy utolsót” és „ezt a kicsit már ne hagyjuk meg” álnéven futnak. Öblítésként veresbor az ismerős pincészetéből, hölgyeknek csakis édes változatban. Ez utóbbitól egy francia keresztet vetne. Valaki vagy benne van az ördögi alkoholkörben, vagy marad a szénsavas ásványvíz, rostos lé opciónál, melyekből érkezéstől távozásig töltögettetnek újra felnőttek és gyerekek egyaránt. A meghitt dolog számomra ezeknél a családi, baráti összejöveteleknél mindig az volt, hogy teljesen mindegy az érkező vendég kiléte, a második féldeci után már mindenkinek örültem, és a beszélgetések témái is könnyen jöttek. Mindez úgy, hogy közben mozog az ember (partnercsere, ha már unjuk a témát, „pillanat elszaladok valahova” kijelentéssel), megy a tévé az unatozó nagybácsiknak és taposunk át a gyereken. Addig,  ameddig meg nem szólal a „jöhet aki éhes” konyhai végszó.

Koccintás

A franciáknál az étkezést megelőző szakasz az „apéritif” (étkezés előtti nassolás, iszogatás). Halálosan komolyan veszik, és ritka kivételtől eltekintve mindig ugyanúgy zajlik. A dohànyzóasztal előre meg van terítve és a következőket találjuk rajta:

  • maximum háromféle alkoholt. Véletlenül sem kérdezik meg, hogy „mit hozzak a pincéből?”, a ház ura már előre eldöntötte az aznapi kínálatot. A pálinka a szekrényben marad, legtöbbször Pineau (speciális édes fehérbor), portói, Martini, vagy hasonló könnyű alkohol a választék. A magyar Tokaji aszú nagy sikernek örvend, ha kikerül az asztalra, mellesleg ha nincs beszélgetési témánk elég csak rácsodálkoznunk az üvegre, „nahát csak 5 puttonyos, pedig biztos voltam benne, hogy 6 puttonyosat rendeltünk drágám”. A puttony történetét és értékét minden francia szívesen hallgatja.
  • Az alkohol mellett rostos es szénsavas üdítő is szokott lenni, de abból is limitált a választék. Az italok mellé rágcsálnivalók kerülnek az asztalra (sós mogyoró, pisztácia, kesudió, chips) vagy olivabogyó. Elvétve találkozhatunk lelkes háziasszonnyal, aki koktélparadicsomot, esetleg ennek fogpálcikára szúrt változatát (sajjtal/zöldségekkel) vagy zöldsgégveloutét (mártogatós) pici koktélos poharakban tesz elénk. Az álmok netovábbja (és ekkor már nyíltan tapsikolunk, hogy de jó fejek a vendéglátók): sütőben sült vagy hideg falatkák, esetleg friss zöldségekből vegyes tál egy-két féle szósszal. Ez utóbbinál számíthatunk rá, hogy a továbbiakban előételben nem lesz részünk.

IMG_4846

Az aperitívnek a gyerekek is lelkes résztvevői. A francia gyerekek alapvetően nem nassolnak, kivétel amikor abban a megtiszteltetésben van részük, hogy szereplői lehetnek az aperitívnek. Ilyenkor a vendeglátók gyerekei körbekínálják a felnőtteket sok kristály- és porcelántányérka törése közepette. A felnőttek beszélgetését a gyerekek nem zavarhatják meg, kivéve ha kérdezik őket, pontosan, ahogy Pamela Druckerman írja a Nem harap a spenót című könyvében.

Az étkezésnél legtöbbször ültetési rend van. Ha ezt fecni, vagy ülésrend nem jelzi, akkor a házigazdák jelentik be, hogy kinek melyik helyet szánták. Nincs turbékolás és ne is várjuk el, hogy a haver mellé ülünk. Ha szerencsénk van, egy nagycsaládi ebédnél nem a legunalmasabb két nagynéni között kapunk helyet. Sajnos nincs mindig szerencsénk. Az ültetés lényege (emlékeztetőül azoknak, akik nem mindennap ebédelnek a nagykövetségen), hogy mindenki a neki kijáró tisztelet szerint helyezkedjen el az asztal körül. A ház ura a háziasszonnyal szemben foglal helyet (az asztal keskenyebbik oldalánál, középen). A háziúr jobb oldalán ül a fő női vendég, bal oldalán a második legfontosabb női vendég. Ugyanígy a háziasszony oldalán a fő férfivendégek. Amennyire lehetséges be kell tartani a férfi-nő-férfi-nő ülésrendet. Én rendszeresen apósom és a legunalmasabb bácsika közé kerülök.

A gyerekek külön asztalnál étkeznek, legtöbbször jóval a felnőttek  előtt. A franciák nem szeretnek a gyerekekkel foglalkozni az ilyen összejövetelek alatt (és valljuk be, a gyerekeknek sem hiányzik a hosszú, unalmas ücsörgés). Ha mégis közösen terítenek felnőtteknek és gyerekeknek, akkor a gyerekek az asztal egyik felébe vannak tömörítve és csend a nevük az étkezés alatt. Őket szolgálják ki utoljára és ők tudják, hogy várniuk kell a sorukra. Unjuk vagy sem, egy beszélgetés folyik az étkezés alatt. Egyszerre egy ember beszél, senki sem vág a másik szavába. Az én olaszos jellegű családom után nagyon nehéz volt ehhez hozzászokni az elején.

Miután mindenki elhelyezkedett, a háziasszony a fő női vendég elé teszi az ételt (ez minden fogásra vonatkozik), aki miután szedett jelez a ház urának aki áthelyezi a tálat a második női vendégnek. Tőle már körbemegy a tál. Utoljára szed a háziúr majd a háziasszony. Ez azért fontos, mert az ezt nem ismerő magyar család furcsálhatja, hogy:

  • nem az ő gyereke kapott először
  • neki kell szednie magának

Mivel nem háromszor annyi mennyiséget főznek, mint ami egy kidurranó gyomorba belefér, így illik figyelni a kiszedett mennyiségre, éhségünkre való tekinet nélkül. Óvatosan, feltünés nélkül megtekintjük a tál tartalmát. Matekos agyunkkal elosztjuk az asztalnál ülők számával, majd még kettővel (gondoljunk a repetára). A kapott mennyiséget kiszedjük. Ez főleg akkor fontos, ha mi ülünk a fő női helyen, ugyanis az általunk merészkedett mennyiséget szedik majd az utánunk jövők is, kivéve ha túl sokat szedtünk. Az meg ugyebár égés. Legalább egyszer szokás újraszedni, ha ízlik, ha nem, ezzel tisztelegve a háziasszony előtt. Másodszorra csak akkor szedhetünk újra, ha a házigazdák kínálnak.

Egy igényes ebéd vagy vacsora kötelező fogása a saláta. Sosem szedünk kétszer belőle, tehát elég a mennyiséget csak egyszer osztani az asztalnál ülők számával. Éhség esetén ilyenkor sok kenyérhez juthatunk.

Sajt nélkül nincs francia ebéd vagy vacsora. Ma már Magyarországon is egyre ismertebbek a francia sajtok, kevés a balfácán, aki nem hàromszögben vágná meg a camembert sajtot. Én, mint fővendég stílusosan bemutatkoztam annak idején és leendő anyósoméknál simán lenyestem egy csíkot a kerek sajtból. Azóta megtanultam a sajt kultúráját, és vele együtt azt is, hogy a sajtból szigorúan csak egyszer szolgáljuk ki magunkat. Többszöri szedés üzenet a vendéglátóknak, hogy nem volt elég a főétel. Hogy ezt palástoljuk, első szedésnél sokat szedhetünk és akár mindegyikből. Egy úrilány ennek ellenére nem tesz a tányérjára egy fél camembert-t.

IMG_5408 - Copie

A desszert akármi lehet, és ugyanúgy számoljuk a mennyiséget, mint az elő- és főételnél. Talán nem kettővel osztunk a végén, csak másféllel, mert előfordulhat, hogy egyes kákabélű hölgyek már nem kérnek repetát, azonban egyszer még a fogyókúrázók is szednek, illetlenség nem megkóstolni. Ez esetben mi is sajnálatunkat fejezzük ki, hogy már nem fér több belénk. Születésnap akalmával ilyenkor helyezik az ajándékokat az ünnepelt elé. Tortanyelés után, de még az asztalnál bontogat a szülinapos és mélységesen örül minden ajándéknak.

A bor nagyon fontos kísérő. Egész ebéd és vacsora alatt töltögeti a házigazda, piszok jól be lehet rúgni a desszert végére. Sosem töltik tele, csak háromnegyedig a poharat és csak akkor újratölthető ha teljesen kiitta a gazdája. Érdemes odafigyelni, hogy jól kikortyolgassuk, nehogy lemaradjunk egy körröl. Nagyobb eseménynél, mint például születésnapon, érettségi vizsgánál, előreléptetésnél a desszert mellé francia pezsgő jár.

IMG_5409 - Copie

Ha mindenki lenyelte az utolsó falatot a desszertből, a társaság visszaszállingózik a nappaliba a dohanyzóasztalhoz. Ebéd után kávé jön (a complettát ne is keressük), vacsora esetén a ház ura ekkor végigkínálja a vendégeket digestif-vel, azaz emésztést segítő alkoholokkal, mint a konyak, Armagnac, hölgyeknek likőrök. Ezalatt a háziasszony a konyhában vizet forral a teint nem tartalmazó gyógynövényteákhoz, melyeket alkoholt nem fogyasztó (vagy autóvezetés esetén már „régebben fogyasztott”) vendégek kaphatnak. Ilyenkor kerülhet asztalra a sok híres magyar pálinka.

Ha nem vezetünk,  elég kellemes hangulatba kerülhetünk a vendégség végére. Ha vezetünk, akkor a józanodás állapotában távozunk.

happy

Mi tetszik nekem a franciáknál?

  • Az ételek változatossága és egészségességre való törekvése
  • A tisztelet, amit megadunk másoknak azzal, hogy nem kezdünk el külön témát a szomszédunkkal
  • A gyerekek „nem szereplése”, a felnőttek szórakozása
  • Hogy mindig van sajt

Mi tetszik nekem a magyaroknál?

  • Az ételek íze
  • Az ételek mennyisége (örülnek a háziak, ha nem azt kell utána három napig enniük)
  • A lazaság, a kötetlenség
  • Tölthetek magamnak bort, ha szeretnék

sad

Mi nem tetszik nekem a franciáknál?

  • A kínlódás, hogy „ki kér még?”, amikor már csak két karika uborka figyel a tálban (erre mondjàk a szüleim, hogy„na kapd már be, ne kelljen kidobni”)
  • Hogy gyakran nem örülök a szomszédaimnak vagy a beszélgetési témának
  • Hogy előfordul, túl sok kenyeret eszem, mert félek, hogy éhes maradok
  • Hogy túl sok mindent kuktában készítenek, mert nem hiszik el, hogy van a gyöngyöző főzésnek értelme

Mi nem tetszik nekem a magyaroknál?

  • Az, hogy a saját apám sosem ül le közénk, ő inkább mosogat
  • Sokszor a gyerek az úr, őt hallgatjuk, ahelyett hogy felnőttek közötti társalgás folyna
  • Szinte sosincs desszert

 

Ha megszólal a GONG

“Amikor befejeztem az etetési rendszerünk ismertetését, a bölcsődei gondozónő úgy néz rám, mintha éppen azt jelentettem volna be, hogy nálunk néha a baba vezeti az autót. Nem tudjuk mikor eszik a gyerekünk? Ezt a problémát ő majd gyorsan megoldja. A tekintetéből kiolvasható volt, hogy Párizsban élünk, olyan gyereket nevelünk, aki úgy eszik és alszik -és biztos még úgy is kakil!-, mint egy külföldi.” Pamela Druckerman

image

Soha nem látott lassúsággal olvasom a Nem harap a spenót című könyvet és még mindig a legelejénél tartok, de így is sokszor a fejemre csapok és rám tör az “aha élmény”. Pamela Druckerman, a könyv írója, hihetetlen jól megfogta a francia gyereknevelés lényegét. Az evési szokások is ide tartoznak, természetesen. Emlékszem, anyósom és édesanyja, gyerekeim dédanyja, eljöttek Franciaországból Budapestre meglátogatni Fülest, születése alkalmából. Egy hetet töltöttek nálunk vendégségben, miközben jöttek mások is látogatóba és mi készültünk mindenki számára valami finomsággal. Saját készítésű pogácsával, házi baracklekváros buktával és kakaós csigával, ezek a specialitásaim. Anyósomék csodálkoztak, csodálkoztak, de csak akkor szólaltak meg, amikor az egyik barátnőmet ebéddel is megkínáltam. Délután ötkor. Akkor ért hozzánk a munkahelyéről és mesélte, hogy nem volt ideje ebédelni, hát kapva kaptam az alkalmon és “megetettem”. Levessel és másodikkal, hozzá salátával, a végén sütivel. Anyósom már nem fért a bőrébe és megkérdezte: “Ti magyarok bármikor képesek vagytok enni?”*. Csodálkoztunk a kérdésen, aztán kimagyaráztuk magunkat. Igen, ha éhesek vagyunk, eszünk. Olyankor nem várjuk meg gongot, hogy asztalhoz lehessen ülni. Persze, alapvetően nálunk, magyaroknál is reggel reggeliznek, dél körül ebédelnek, estefelé vacsozáznak, itt-ott tízóraiznak, uzsonnáznak, de ha ég a ház, akkor tüzet oltunk, azaz ha éhesek vagyunk, eszünk és nem várjuk meg, míg lezuhan a vércukorszintünk a béka feneke alá. Példáloztunk francia kollégákkal is, akik ha ugyanúgy nincs lehetőségük ebédelni déli tizenkét órakor, mert éppen maratoni értekezlet folyik, akkor ők is akkor esznek, amikor lehetőségük nyílik rá. Anyósom szerint nem, ilyen nincs Franciaországban, nem létezik. Az étkezések kötött időben történnek.

A megszakítás nélküli kis nassolásait nem mertem felhozni érvként, hallgattam, mint szar a fűben, hogy ne törjön ki a háború.

 

image

 

Később többször visszahallottam, ahogy anyósom mesélte a francia ismerőseinek és a család többi tagjának, hogy a magyarok összevissza esznek. Feltételezem, hogy az igény szerinti szoptatással is megrökönyödést okoztam. Rendes anyósom van, ezt nem hozta szóba.

* Mais vous les hongrois vous mangez à n’importe quelle heures?

Szerzô: Baobab

A beilleszkedésünk - Tünde története

Szerző: Olvasó (Tünde)

A kezdetekben írtam, kisfiam másfél éves kora óta él itt velünk. Öt hónapig anyósom gondoskodott róla, nagy szeretettel körülvéve. Nem kell leírnom, egy anyának milyen szívfájdalom elszakadni a gyerekétől és én még azt sem tudtam mikor láthatom újra.

Amikor végre megérkezett, napról-napra édesgettük magunkhoz, szinte semmire nem emlékezett, ami velünk volt kapcsolatos. Gyönyörű helyen éltünk, folyó mellett, egy családi házban, ami egy ilyen pici gyereknek igazi paradicsom volt. Igazából ebben az időszakban rajtunk kivül nem is volt igénye másra.
Öt hónapig otthon tudtam vele maradni, de tavasszal, amikor volt lehetőségem újra munkában állni a kiwiültetvénynél, assistance maternelle-hez, barátságosabb nevén nounou-hoz kellett adnunk (magyarul: dadushoz). Szegény még magyarul sem nagyon tudott, napi 8-9 órát francia közegben töltött. Nehéz időszak volt, nem evett, nem ivott a dadánál, mindennap sirva kellett elválnunk tőle. Màs választásunk nem volt. 1-1.5 hónapig tartott ez az állapot.

A szeptembert már a városban kezdtük, nagyon barátságos bölcsiben (franciaul: crèche). Nagyon szimpatikus maternellekkel (bölcsis gondozónők), akik nagyon nagy szeretettel fogadták a kisfiamat, soha nem éreztetve a másságunkat. Nem kell bemutatnom a külföldön élő anyukáknak, amikor oldalas forditásokkal, nyelvtudás nélkül próbáltam kommunikálni. Hamar beilleszkedett, egy idő után a reggeli pityergés is elmaradt. Egy évig járt ide.

Három és fél évesen kezdte az ecole maternelle-t (óvoda), ahol teljesen új közösség volt, mégis nagyon hamar alkalmazkodott. Itt már elkezdett francia szavakat használni, ami az ovival volt kapcsolatos szinte mindent megértett. Most ötéves és napról-napra jobban beszéli a nyelvet és félelmetesen jó kiejtéssel. Ha mi szülők nem értünk valamit pontos forditást kapunk tőle. Nagyon sajnáltam akkor azt a két éves picurkát, amikor ott kellett hagynom egy számára idegen, nem az anyanyelvét beszélő dadánál, de úgy érzem ezek a dolgok megerősítették, most már szinte minden helyzethez nagyon könnyen alkalmazkodik.

A lányom 16 évesen érkezett hozzánk, egyik napról a másikra kiszakítva otthoni közösségéből. Nem volt könnyű időszak, főleg, hogy az iskolai beiratkozásnál még én sem beszéltem a nyelvet. Beülni egy igazgatói irodába, kezemben a fordítással, hogy mit is szeretnék, közben az izgalomtól lesápadt gyerekemet nyugtatni, aki már aznap kezdte is az itteni iskolai tanulmányait. Lycée-ben tanul (líceum), tőlünk 70 km-re, hétvégén jár haza. Szeret itt élni, már jól beszèli a nyelvet.

 
A nagyobb lányom nagy segítségünkre volt a kezdetekben, aztán hazaköltözött a szüleimhez, de egy év után mégis úgy döntött, hogy visszajön, mert otthon szinte semmi lehetősége nem volt. 21 éves korától él itt velünk, a nyelvet tanfolyamon tanulta, dolgozni szinte egyből tudott a takarítócégnél, ahol korábban én kaptam munkát. Nehezebb dolga volt, mint a húgának az itteni beilleszkedésben. Jelenleg egy tőlünk 170 km-re lévő hotel szobalánya, mellette tanulja a nyelvet és persze vannak tervei. Mindkét lányomat itt érte el a nagy szerelem és én nagyon boldog vagyok.

 
Nem kis kétségek voltak bennem, hogy helyesen döntöttünk-e, amikor új életet kezdtünk egy idegen országban, és a gyermekeimet egyik napról a másikra kiszakítottam a megszokott kis környezetükből, de most már tudom, igen, jól döntöttünk.
Különböző korosztályokon, azaz a gyermekeimen keresztül tapasztalhattam a beilleszkedés nehézségeit, mert voltak és hazudnék, ha azt írnám, minden simán ment.

A szerkesztő megjegyzése:  Nagyon nehéz lehetett, de megérte- ez látszik. Gratulálok neked, mert volt erőd felelősségteljesen intézni mindent!
Én kíváncsian olvasnék arról is , hogy lelkileg milyen folyamatokon mentél át és mit tanácsolnál a hozzád hasonlóan a nyelvet teljesen az alapoktól elsajátítani kényszerülő anyukáknak/apukáknak.  Illetve azoknak, akik azt tervezik, hogy most kelnek útra, esetleg nemrég érkeztek…

Ma állsz utoljára az ajtó előtt...

Ma állsz utoljára az ajtó előtt, ma végre, 14 hét utàn hazaviheted a kisbabàdat. Hogyan csinàltad végig ezt a 14 hetet? Szertartások szerint élted az életed, és a félelem dolgozott benned; ha változtatsz baj lesz.

Rotation of Pocakos anya

Minden reggel ugyanabban az időpontban telefonáltam. Mennyi a súlya, mi történt éjszaka. Hízott vagy fogyott, elvették vagy visszaadták az oxigént. Minden nap vezettem az adatait a babanaplóban, minden áldott nap készítettem egy fényképet amit azonnal előhivattam, és beragasztotam arra a napra.  Ha bármi történik, legyenek emlékeim.

Miután túlvoltam az első sokkon egy dologra tudtam csak gondolni. Vissza akarom kapni a terhességemet. Nem voltam hajlandó elfogadni, megemészteni. Magamat hibáztattam, és hiába probálta bárki megmagyarázni, örüljek, hogy életben maradtam, én selejtesnek éreztem magamat. Nem tudtam 9 hónapig hordani a fiam, miattam lett koraszülött, csak néztem a lélegeztetőgépet, próbáltam arra gondolni, hogy ez nem az én gyerekem, nem kötődök, nem szabad, nem érezhetek fájdalmat, ha meghal.

Láthatatlan voltam a világ előtt, hiszen nem volt rámírva min megyek keresztül. Úgy éreztem magam, mintha szaggatnák a szívemet, mintha megszűntek volna a színek, mintha megállt volna a világ. Nem értettem, az emberek hogyan beszélgethetnek, nevethetnek, járkálhatnak az utcán, hát nem érzik ezt a  fájdalmat? Nem értik, hogy nincs helye jókedvnek, hogy mernek levegőt venni, élni, enni, létezni? Nekem minden pillanatban emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt, hogy enni kell, hogy aludni kell, hogy zuhanyozni kell, hogy ÉLNI kell, még ha ez ilyen rettenetesen fájdalmas is.

Láthatatlan voltam a kórházban. Az orvosok, nővérek pár pillanatot szánnak az anyára, van nekik más dolguk is, mint a megtört édesanya lelkét ápolgassák.  Féltem bemenni a kórházba, de abban a pillanatban, hogy ki kellett jönnöm azon az AJTÓN, úgy éreztem, mintha ezer darabra szaggatnák a szívem. Annak ellenére, hogy nem akartam kötődni, minden alkalommal véstem az agyamba a képeket a fiamról. A rituálék este folytatódtak, hordtam haza a szennyes takarókat benne a fiam illatával, es mielőtt betettem volna a mosógépbe, csak szagoltam, hogy mindig emlékezzek erre a babaszagra.

Minden nap, amikor beléptem az intenzív osztályra, csak a 23-as inkubátort figyeltem. Kipakoltam a tiszta takarókat, a kis kötött sapkákat, amikhez egy mandarin adta a modellt, odahúztam az inkubátorhoz a műanyag széket, elővettem a mesekönyvet (Petit Nicolas), megfogtam a kezét, és olvastam, olvastam, olvastam…

Orvosok jöttek, valamit mondtak, a kedvencem az „egy lépés előre, kettő hátra” klisé volt, majd elmentek, otthagytak engem a széken, én folytattam az olvasást. A látogatási idő 2 óra, de gyerekenként 20 perc. Engem sosem küldtek ki 20 perc után, mivel nem néztem sem jobbra, sem balra, nem érdekelt a többi baba, csak meséltem és meséltem, így békén hagytak. Teltek a napok, hetek, és sorban jöttek a koraszülötteket fenyegető szövődmények. Vérzés, fertőzés, agyvérzés, vérátömlesztés.

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Minden baba lábán van egy érzékelő, mint egy légzésfigyelő. Ez sokszor az elöregedés miatt már rosszul mér, és elkezd veszettül sípolni, ha gond van. Sokszor hallottam már előtte, nemcsak Titunál, más babáknál is. Nem estem kétségbe amikor először megszólalt. Jött a nővér, kedvesen megrótta Titut, hogy ne mocorogjon. Aztán kezdtem volna olvasni, de újra sípolt, és ez még háromszor ismétlődött. És jött egy nővér, majd kettő, majd az orvos, én csak lépegettem hátrafelé, és csak azt láttam, hogy egyre kékebb, vagy szürkébb, hogy az egyik intubálja, a másik masszírozza a kis mellkasát, és lépegettem tovabb hátra, és még többen lettek az inkubátor mellett ahogy újraélesztették. Hátráltam kifelé, nyeltem a könnyeimet. Jött velem a többi szülő is (hiszen ez előírás, ilyenkor mindenkit kizavarnak), éreztem kezeket a vállamon, hallottam hangokat, amik hozzám szólnak, de én úgy éreztem megfulladok odabent, ki kell jutnom innen, ki a kórházból.

Egész délután nem csörgött a telefonom, tehát visszamentem az esti látogatásra. Mentem a folyosón, éreztem, hogy összesúgnak a hátam mögött. Nyeltem nagyokat, mert biztos voltam benne, hogy ők már tudják, amit nekem most fognak bejelenteni.

Álltam az ajtó előtt, gondolkodtam, csengessek, vagy ne? Hátha valaki kijön. Vajon meg lehet ezt úszni valahogy? Becsengettem, az ajtó bezárult mögöttem. A szokásos kép fogadott, különböző műszerek, különböző hangok, vegyszerszag. Félve az ablak felé néztem. Azóta sem lépegettem olyan félve, szinte levegőt sem véve, mint akkor. Ott feküdt az én picim, orrában a tubussal. Jött a nővér, megsímogatta a hátam, és annyit mondott: – Elfáradt! Ez normális! Megfogtam a kis kezét, ráborultam az inkubátorra, és zokogtam.

Teltek a hetek, es kezdett jobban lenni. Többször megpróbáltuk, hátha sikerül segítség nélkül levegőt venni, de az O2 búrát vagy a garatoxigént mindig visszakérte. Szépen hízogatott. Naponta adtam a jelentést a férjnek a súlygyarapodásról, és ő közgazdász lévén, diagrammokat csinált. Ilyen e-maileket kaptam tőle: – Látod, ha így folytatja, akkor 7 héten belül eléri a 2kg-t (ez az álomhatár a koraszülötteknél, amivel már haza lehet menni, de ahhoz jól kell lenni, lásd önálló lélegzés).

Eltelt újabb 4 hét, már 8 hete vendégeskedtünk az intenzív osztályon. Már jól volt, már csak hízni kellett, és megtanulni önállóan lélegezni. Beléptem az ajtón, és megfagyott az ereimben a vér! Először nem értettem! Titu elköltözött, már nem ő van a 23-as inkubátorban? Miért van ott lélegeztetőgép? Hol a fiam? Néztem körbe, kerestem egy tekintet, aki magyarázatot ad. De a szemekből csak sajnálkozás vagy bátorítás érkezett. Rohantam az inkubátorhoz, ez Titu takarója, ez ott a fiam. De miért van lélegeztetőgépen. És 100%-on? Az én idegeim ennyit bírtak, én ezt tovább nem bírom csinálni! Szórakozik velem valaki? Mi törtent? Valaki mondjon már valamit?

Rohanva érkezett az ügyeletes, de meg sem vártam az „egy lépés előre, kettő hátra” mondandóját. Kimondtam, amit 8 hete tartogattam magamban: – Kérem kapcsolja le a lélegeztetőgépet. Nem kínozhatom tovább! Nem fair, nem tisztességes, ne kínozzák tovább, hagyják elmenni. Nem bírja a megpróbáltatásokat, hagy menjen, nem lehetek önző. Ne szenvedjen tovább, hagy menjen!

Az orvos közölte, hogy Ő ezt nem teheti meg. Neki MINDENT meg kell tennie ezért a babáért, tehát nem kapcsol le semmit, menjek haza és pihenjek.

Titu 2 hetet töltött lélegzetetőgépen, és ahogy vették el tőle a segítséget (lélegeztőgép, C-PAP, garat o2,  bura), egyre ügyesebben vette az akadályokat. Egy tüdőgyulladás kellett a fiamnak, hogy megtanuljon egyedül lélegezni. 2006. május 14-e volt életem legboldogabb napja. Titu egyedül, önállóan, minden segítség nélkül lélegzett.

De természetesen a lélegeztetőgép és az O2 adagolás megtette romboló hatását. Egyből ROP I-II stádiumba került a szeme, főleg a bal oldali sérült, 2 lézeres műtéten átesett még ott bent az inkubátorban. Végre kézbe vehettem, elkezdhettem etetni, sőt fürdetni is belógtam, mert a nővérek megengedték (ez persze szigorúan tilos) de egyre nagyobb, erősebb és pofásabb baba lett.

Reggel kinyitom a szemem, nyúlok a telefon után: – Jó reggelt! Meg szeretném kérdezni, hogy van a fiam? Mi történt éjszaka?

– Jó reggelt Anyuka! Haza kéne vinni ezt a kisfiút!

Azóta eltelt majdnem 8 év. Hogy miért írtam le a történetünket? Sajnos tapasztalataim szerint, mint a KORE önkéntes segítője, semmi nem változott a magyar egészségügyben a koraszülött „anyák” ellátásában. A babákért eddig is és ezután is hősiesen küzdenek az orvosok. De az anyák láthatatlanok maradtak. Lehet, hogy nekünk, koraszülő anyáknak, jobb esetben nincs szükségünk hosszú távú ellátásra a szülés után, de lelki támogatásra, információra annál inkább. Az elmúlt 8 évben lehetőségem nyílt betekinteniteni a francia koraszülött ellátásba. Nem értem, hogy amíg szinte minden francia kórház niveau 3 osztályán alapellátás a kenguru módszer, az anyát használják élő inkubátorként, addig Magyarországon tisztelet a kivétel PIC-eknek, heteket, hónapokat kell várni egy anyának, hogy egyáltalán a kezébe vehesse a kisbabáját. Rengeteg orvosi tanulmány bizonyítja a módszer fontosságát és pozitív eredményeit, de a magyar inkubátorok mellett még mindig nincsenek fotelágyak! Még mindig meghatározott látogatási idő van, holott annak a babának még heteket, hónapokat kellene a hasunkban töltenie. Anya és baba egy egységet jelent a francia koraszülött ellátásban, és szerintem ez a magyar ellátásban is megvalósítható lehetne, természetesnek kellene venni ezt az egységet. Szívszorító de egyben felemelő látvány, ahogy az anyák alszanak, könyvet olvasnak, együtt lélegeznek, egymást melegítik babáikkal. A szeparáció okozta hospitalizálódást sokszor csak szakember segítségével lehet helyreállítani, hiszen a kötődés a baba és az anya között a születés utáni és az azt követő hetekben, legintimebb pillanatokban nem jöhetett létre.

A koraszülött anya láthatatlan a gyermeke előtt, az egészségügyi rendszerben, stigmatizált a társadalom által. És csak nyeli a könnyeit. Ezért jött létre a KORE. A szükség hívta életre, ha most éppen ott topogsz az AJTÓ előtt, vagy már otthon vagytok, de magadra maradtál az aggodalmaiddal, gyere mi segítünk, csak katt: www.koraszulott.com. Mert NEM harap a spenót.

Koraszülött világnap

Szerző: Chloé

November 17. a koraszülöttek világnapja.

Az én fiam is koraszülöttként érkezett erre a világra. Számomra megdöbbentő a közvélemény és sokszor a nők hozzáállása ezekhez a babákhoz és édesanyjukhoz.
Az emberek ezeket az édesanyákat történetük ismerete nélkül megbélyegzik, és információ hiányában olyan meggondolatlan és sokszor az igazsággal ellentétes címkékkel látják el, amit szerintem a magyar média ahelyett, hogy megpróbálná megállítani, csak tovább erősít.

aid-155177_0

Nem tudom lenyelni ezeket a « véleményeket » mert nem dohányzom, nem vagyok alkoholista, nem élek rossz szociális körülmények között, nem vagyok drogos, mégis koraszülöttként érkezett meg hozzánk 900 grammal a terhesség 27. hetében. Amikor itt,  Franciaországban ez szóba kerül, NEM AZT KÉRDEZIK MEG EGYBŐL, hogy vajon mi rosszat csináltam, hanem hogy mi történt, mi volt a baj a terhességgel? Kisebbség mindenhol van a világon, de tapasztalatból mondhatom, Franciaországban a koraszülést nem a szegények és szenvedélybetegek problémájaként, hanem egészségügyi kérdésként kezelik.

Jayne-Soliman-baby

Koraszülött baba sajnos bármikor, bármilyen családba születhet, senki sem lehet kivétel, ez bárkivel előfordulhat (sajnos) és az orvostudomány rohamléptekben próbál mindent megtenni ennek megakadályozására. Amikor 2006-ban a kisfiam a SOTE I. PIC-en “vendégeskedett” 14 hétig, a több mint 60 inkubátor között elhanyagolható számú volt a “kisebbség” babája..Ott csak olyan anyák zokogtak az inkubátorra borulva mint én, mert nem értettük mi történt, miért velünk és miért a mi babánk szenved, miközben szurkálják, csövek lógnak belőle, és újra és újra élesztik őket, mert elfelejtenek levegőt venni. Ha csak 1 nőnél elérem, hogy másképp kezdjen el a koraszülésről és a koraszülő anyákról gondolkozni… már megérte.

id3706-premup

Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilaló,  minden egyes porcikámat elérő, bénitó fájdalom. Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták és sajnos a jövőben is sokan gondolják majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen !

Képzeld el! Állsz egy folyosón, ami este már kihalt. Vegyszerszag, csecsemősírás, beszélgetések foszlányai, tipikus szülészeti díszlet. Kezedben egy pohár amiben az aznapi termést (anyatej) szorongatod. Állsz az ajtó előtt, és felidézed, hogy jutottál oda. Az AJTÓ elé.

8781

 

Ezek az én emlékeim a fiam születéséről:

Megvizsgál az orvos, és közli :
– Hölgyem, szinte teljesen ki van tágulva. Nincsenek fájásai?
– Doktor úr, amit én fájásnak ismerek, olyat nem tapasztaltam, de nem lennék itt, ha nem érezném, hogy valami nincs rendben!
– Jó, tehát 2 lehetőség van! Az egyik, hogy itt megszüli a babát, sajnos újszülött intenzív nincs a kórházban, de Önt el tudjuk látni az itteni intenzíven, a babát egy mentő azonnal átszállítja egy másik kórházba, a neonatológiai intenzívre ! A másik, hogy most azonnal átszállítjuk a SOTE I-re, és akkor mindkettőjüknek lesz intenzív ellátása, és a babának is jobb bent utazni, mint születés után még ezzel is sokkolni!
– Minek nekem intenzív ellátás? Milyen szülés? Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek, a fiam nem éli túl! Ez lehetetlen! Állítsa meg a szülést!
– Hölgyem, más terhes nők már eszméletlenek ezzel a vérnyomással. Nem tudom hogy csinálja hogy még magánál van, de a szülést már nem lehet megállítani. Ön sajnos nincs olyan állapotban, hogy eldöntse mi legyen a következő lépés, én akkor most rendelek egy rohammentőt, addig a szülésznő csinál Önnek egy vénát, és amennyire lehet csillapítjuk a vérnyomását, és lassítjuk az összehúzódásokat, és azonnal kap a baba tüdőérlelőt!

50c510864f_8940_bebe premature_inferis- Flickr nc sa 20

Eltűnt, és 3 szülésznő egyszerre vetette rám magát! Robbantak szét a vénáim egymás után. Mire bekötötték a gyógyszereket, abban a pillanatban megérkeztek a mentősök. A mentőorvos valami hideget tett az arcomra, ami nagyon jól esett, úgy éreztem, mindjárt meggyulladok és nagyon megnyugtatóan beszélt :

– Hölgyem, tudom, hogy melege van, mert nagyon magas láza van! Betakarom,  mert kint esik a hó, és nagyon fontos, hogy a következő 15 percben ne szülessen meg a baba. Az sem baj, ha tolófájásai lennének, akkor sincs baj. Akkor megszüljük a mentőben. De ha lehet, amennyire lehet, tartsa bent azt a babát!

 

Eddigre leértünk és ömlött az arcomba a hó, amíg beemeltek a mentőbe! Ekkor végre fel tudtam hívni a férjem telefonon Franciaországban.

– Szülök, nem tudják megállítani, bent vagyok a mentőben, gondolom hallod a szirénát! Kiveszik a babát!
Itt leraktam a telefont, mert a sírás kerülgetett, gyakorlatilag lélegezni sem tudtam a fájások erősségétől és a kétségbeeséstől! Csak azt akartam, hogy legyen már vége! És én konstatáltam magamban: Ennyi volt. Elveszítettem a fiamat, szegénykém ezt nem fogja túlélni.

couveuse-premature-g

 

Ha jól emlékszem a város összes olyan utcáján jártunk, ahol akkorák voltak a kátyúk, mint a kráterek. Ekkor az ápoló és az orvos egyszerre emelték meg a hordágyat, és kérték, hogy nagyon szorítsam össze a lábam, nehogy egy ilyen bukkanónál véletlenül kinyomjam a gyereket! A mentőorvos törölgette a könnyeket az arcomról, az ápoló folyamatosan a vérnyomásomat ellenőrizte és a fejét ingatta, egy « ez lehetetlen » arckifejezéssel együtt.

18775

Éppen megérkeztünk a kórházhoz, amikor a férjem döbbent, tehetetlen állapotban visszahívott útban a repülőtér felé. Szörnyű volt hallani a félelmet a hangjában, rettegett, hogy elveszíthet minket és pont most nincs itt mellettünk…
Ismét az arcomon olvadtak a hópelyhek, kinyílt egy ajtó, és feltartott kezű, bemosakodott zöld alakokat láttam magam körül!
Annak ellenére, hogy szirénázott a mentő, a mentőorvos és az ápoló a nyugalom megtestesítői voltak, és ez rám is jó hatással volt (na meg a vérnyomásomra).
Aztán bekerültem ebbe a kaptárba, ahol zajok voltak, különböző sípoló hangok, fájásvizsgáló, a hideg UH kenőcs a hasamon és egyszerre egy csomó ember nekem szegezett egy csomó kérdést : Allergia? Mióta érzi magát rosszul? Hányadik hétben van? Hol vannak a papírjai? Maga 0 negatív? Van erről papírja? Volt már altatva? stb…
A fájdalomtól, a félelemtől minden önkontrollt elveszítve rájuk kiabáltam :
– Állj ! Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt?
Mindenki ledermedt, döbbenten néztek egymásra, egy ilyen « ez a nő nem vágja, hogy gáz van » kifejezéssel.
– Hölgyem, magának terhességi toxémiája van! Nem tudjuk mi váltotta ki, a leletei alapján nincs előzménye vagy erre utaló jel. De nagyon magas a vérnyomása és már magas láza van! Minél hamarabb meg kell császároznunk! A természetes szülés az Ön és ebből adódóan a baba kondíciói miatt elképzelhetetlen. A magzat még nem fordult be, keresztben fekszik, ezért ha megindulnának a tolófájások és becsúszik a baba a szülőcsatornába nagy baj lenne. Azonnal ki kell vennünk! Az Ön és a magzat élete veszélyben van! Itt írja alá!

 

accouchement-premature

Aláírtam, epidurál, és már dobálták is rám a zöld lepedőket, és már csak a gépek hangjait és az orvost hallottam :
– Az anya élete az első!
Az anesztes orvos és a szülésznő folyamatosan beszéltek hozzám :
– Van már gyermeke?
– Igen, egy kislány, 8 éves. És hogy fogom neki megmondani, hogy nincs már öcsije? Láthatom, amikor kiveszik? (Gondolatban hozzátettem, mielőtt még meghalna?)
– Attól függ, a kiemeléskor milyen állapotban van!
– Nem éli túl igaz? Ugye nem hagyják szenvedni?
– Ugyan Anyuka, higgye el a gyerekorvos mindent megtesz a kisfiúért! Vannak csodák, és itt olyan sok baba születik ilyen körülmények között, és sokan túlélik, szinte károsodás nélkül: Csak bízzon a szerencsében és az orvosokban!
A szerencsében!

accouchement-prematurée

Kiemelték a picit a hasamból, ahol még 13 hetet el kellett volna töltenie, belerakták egy zöld rongyba, láttam egy lila kis lábat és már vitték is újraéleszteni!
Eddig bírtam, eddig harcoltam a szervezetem ellen, hogy észnél maradjak, hogy tudjam mi történik, de nem sírt föl. Már nem volt miért harcolnom.
« Kis » baba és édesanya született. A baba megszületett, de egyedül, segítség (légzés- és keringéstámogatás) nélkül képtelen lett volna életben maradni, egy édesanya született, aki nem érezte magát anyának. Csak ürességet érzett, kudarcot. Kudarcot vallott, mint Édesanya, hiszen nem tudta biztonságban kihordani a gyermekét. És aztán megtörtént az első találkozás, és az ismerkedés az AJTÓVAL.

A PIC (Perinatális Intenzív Központ) ajtaja életem végéig kísérteni fog, féltem attól az ajtótól, mi vár rám az ajtó mögött. Akkor még nem tudtam, de a következő 14 hétben naponta kétszer álltam az AJTÓ előtt, és naponta kétszer nyomtam meg a csengőt. Gondolatok az AJTÓ előtt :

Gondolat 1 : Vajon gyorsan kinyitják vagy várni kell? Ha várni kell, vajon azért kell várni, mert valamelyik baba bent rosszul van, és ezért nem engedik be a szülőket? Ha valamelyik baba rosszul van, vajon az enyém van rosszul? Gyomor szorul, öklendezek.

Gondolat 2 : Vajon mit fogok látni amikor belépek és odanézek a megszokott helyre, a 23-as inkubátorhoz? Oda van húzva a lélegeztetőgép? Vagy csak a CPAP csövet látom bedugva, vagy teljesen elhomályosodva bura alatt van a Titu feje?

Gondolat 3 : Vajon mi történt ma? Hízott vagy fogyott? Etethető volt vagy sem? Kapott vért vagy sem? Van új gyógyszere és melyiket lehetett elhagyni? Vajon eldugták ma előlem a lázlapot vagy belekukkanthatok?

Gondolat 4 : Ki ma az ügyeletes orvos? Gyors pillantás a táblára, itt két variáció van. 1. Oh, nem! Ez az orvos soha nem mond semmit, és nem túl közlékeny, amikor kérdéseket teszek fel! 2. Hurrá, akkor ma ezt és ezt is megkérdezem, mert ő emberszámba vesz!

És még sorolhatnám a Vajon még meddig kell Titunak intenzív ellátás? Vajon mikor kerülünk hízlaldába? Vajon normális lesz a gyerekem?

A21_0566

Tehát életemben először ott állok az AJTÓ előtt, még nem tudtam mi vár rám! Megtanították a kötelező protokollt, lábzsák, köpeny, maszk, bemosakodás, nem nézed a többi babát…

Az orvos odavezet az inkubátorhoz. Körülöttem rengeteg inkubátor, mindegyikben babák, kisebbek és nagyobbak. Békésen alszanak,  közben emelgeti a mellkasukat a lélegeztetőgép. Egyfolytában sípolnak, pittyegnek a képek. Odaérünk az ENYÉMHEZ. Egyik oldalamon a férjem, a másikon az orvos. Próbáltam felkészíteni magam előtte a látványra, de erre nem lehet felkészülni, kapaszkodnom kell, mert érzem, ahogy csúszik ki a lábam alól a talaj…

– Mit tettem? Jézusom, milyen pici ! Úristen milyen pici. Jól van, és mit kap, és mennyi a súlya…
– A pici a körülményekhez képest jól van. 1 óra múlva gondoltam, hogy extubáljuk, megnézzük.
– És mik az esélyei az életben maradásra? (Ezek a kérdések az én számból jönnek?)
– Ezt a következő 48 óra – 2 hét dönti el. Bármi megtörténhet, de én bízok a kisfiában. Ha úgy érzi sírnia kell, akkor azt az AJTÓN kívül. A baba nem érezheti, hogy Ön bizonytalan, meg kell simogatnia, éreznie kell a kisfiúnak, hogy Ön itt van. Meséljen neki, volt egy másik francia babánk tavaly. Az anyukája folyamatosan mesélte neki a Micimackót. Hozhat kistakarót, hogy érezze az otthon illatát, zenélő játékot. A legfontosabb az anyatej, ahogy etethető lesz, azonnal elkezdi kapni.

Akkor még nem tudtuk milyen út áll előttünk, milyen veszélyek leselkednek a kisfiúnkra…

 

 

Kenyában talált rám a szerelem

Szerző: Manoe
2000 márciusában léptem francia földre. Akkor még nem gondoltam, hogy az elkövetkező x évben maradni is fogok (ha még olvastok: maradtam). Szeretem a kérdést, hogy “hol ismerkedtetek meg a férjeddel, Budapesten?”. Nem, mi nem Budapesten hanem Nairobiban, Kenyában ismerkedtünk meg (na most mindenki felismert, hupsz….).

csajok

Hogy mi visz egy magyar lányt Kenyába?

Főiskolán EU versenyen szakmai gyakorlatot nyertem, EU országba. Tiszteletem jeléül nem nevezem meg a szervezetet, akiknél ez az irigylésre méltó fődíj kiosztásra került, továbbiakban: Aligeszéknek becézem majd őket. Sajnos éppen egy EU országba sem tudtak ajánlani semmit, és a kacsintásból azt is megértettem, hogy belátható időn belül ne is várjak EU országot úticélnak. Kenyát ajánlották mint kihagyhatatlan lehetőséget és a harmadik unszolás után tudtam, hogy vagy Kenya vagy maradok a popómon. Mivel abszolút átlagos profilom volt és abszolút nem tolta senki ezt az átlagos dossziét a Budapesten székelő marketinges cégek felé, melyekről álmodoztam, így maradt Kenya. Mennem kellett, mindegy, hogy hova, engem fojtogatott a kilátástlan pályakezdői helyzet és egy 8 éves “se veled, se nélküled” párkapcsolat.
Szüleim majdnem szívgörcsöt kaptak, de beadták a derekukat és azt az anyagi hozzájárulást, amire szükségem volt az induláshoz (szárnyak nélkül születtem). Azonban indulás előtt két héttel jött egy telefonhívás Aligeszéktól, miszerint “ja, végül is nem tud most fogadni a cég, de valószínűleg egy hónap múlva igen, szóval légyszi told el a repjegyet kb. egy hónappal későbbi időpontra”. Ja… nincs milliomos apuci, hogy repjegyet tologassak, valamint oltásoktól dagadt a karom és a pesti albérletet is felmondtam, munkakeresés leállítva… Egy szó mint száz, elmentem, hátrahagyva mindent és mindenkit, aki addig fontos volt számomra, bízva a 22 évemben és a sorsban. Aligesz eltűnt a képből, mondván ők szóltak, hogy nincs munka. Senkinek sem kívánom látni a szülei szemében azt a rémületet és félelmet, amit én láttam Ferihegyen (ma Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér néven fut) azon a márciusi napon. Nem várt a másik kontinens, nem várt a másik kultúra, de én mégis mentem. Az egyetlen biztos pont az az egy hónapi megélhetéshez elegendő készpénz és egy retúr repülőjegy volt. Érkezésemkor nem volt zászlólengetős reptéri ováció, hajnal volt, és igazából nem is tudtam milyen arcot keressek. Még otthon találtam egy magyar srácot, aki már egy ideje Nairobiban dolgozott (szintén az Aligeszék szervezetén keresztül). Ő segített nekem, ő jött ki elém aznap hajnalban a repülőtérre úgy, hogy előző este bulizott a barátaival. Cserébe vittem neki józsefvárosi fekete zoknikat, ez hiányzott neki a legjobban Magyarországról. Svájci lakótársa volt és náluk laktam egy ideig (neve aranyba kerezteve, kesőbb ő volt a tanú az esküvőnkön). Aligesz valahol mélyen szégyelhette magát a szituációtól, így végül ott helyben segítettek. Pár napon belül találtak egy fogadóképes céget, ahol azonnal kezdhettem. A cég egy világmárka nevét viselte, de valójában csak egy helyi kis forgalmazó volt. Az interjún a főnök enyhén flegmán és lenézően viselkedett. Gondoltam „kulturális különbség”, van mit tanulnom. Hát nem az volt, egyszerűen csak egy tahóval álltam szemben. Aligeszék képviselői ugyan megkérdezték a talalkozó után, hogy biztos jó lesz-e nekem ez a cég, én pedig rávágtam, hogy óh, persze, hogy jó lesz, de igazából nem értettem a kérdést. Melós csaj vagyok, nem félek a kihívásoktól, a kulturális különbségekkel meg majd csínján bánok, gondoltam magamban. Akkor kellett volna mélyen az afrikai Aligeszék képviselőjének a  szemébe néznem és őszinte magyarázatot kérni kérdésére. Talán elkerülhettem volna a későbbi borzalmakat, talán nem.

Nairobi

Hogy hogyan indul egy sikeres karrier Kenyában?

Első munkanapomon kaptam egy asztalt és egy széket és magamra hagytak. Na jó, vakargattam a fülem, az iróasztalon pedig mértani pontossággal elrendeztem egy tollat és egy füzetet. Felvettem a dioptria nélküli szemüvegemet, ugyanis azt a értékes tanácsot kaptam egy szintén az Aligeszékkel pár hetet Nairobiban töltött sráctól, hogy Kenyában a szemüvegesekre felnéznek, tiszteletet vált ki a szemüveg puszta látványa. Na ez a tanács egy fabatkát sem ért. Öt perc után migrénem lett tőle és szemüveghez nem szokott orrom rondán kikészült a fémkerettől. A nekem kijáró tiszteleten nem véltoztatott, ráadasul szépnek sem volt mondható a szemüvegkeret. Tehát ültem a szépen elrendezett üres íróasztalomnál a ronda szemüvegemben, majd tíz perc múlva kimerészkedtem a helyiségből és bekukucskáltam a főnökhöz. Kérdeztem, mi lesz a munkaköröm, mit vár tőlem. Válasz: „Te vagy a muzungu (fehér ember), csinálj marketinget!”. Ja jó, nem gond főnök, kicsigáztam az irodájából abban az előre elveszett reményben, hogy talán utánam szól, hogy „ja várj, itt van egy kis olvasnivaló”, vagy „megmutatom mit csináltak elődeid”, vagy egyszerűen csak: „segíts nekem ebben, vagy abban”. Sosem csináltam neki marketinget. Egy héten belül magamtól rádöbbentem, hogy mit vár tőlem: eladni minél több fénymásológépet egy olyan országban, ahol senkinek sincs szüksége fénymásológépre. Két hónapot bírtam ki és ezalatt az alábbiak történtek:

  • Elolvastam négyszer a világmárka kézikönyvét „Mit kell tudni a fénymásológépekről” címmel.
  • Elvégeztem néhány eladási típusú feladatot, mint „pofavizit muzungu és muzunguk között”. Így csöngettem be egy nap az amerikai nagykövetségre, ahol kb. úgy néztek rám, mint a Kockás Fülű Nyúlra az állatkertben (gondolom bőröm színének köszönhettem, hogy nem rúgtak ki egyből páros lábbal).
  • Egy kiállításra megszerveztem a dekorációt a cég és az általam becipelt 40 kilós fénymásológépek számára. Hogy magán a kiállításon felpörgessem a cég hírnevét, meghívtam a magyar és svájci barátaimat, akik barátnőstűl eljöttek és hülyére fénymásolták magukat nálunk fényképekből. A fénymásológépek körül kolbászoló fehér ember tényleg óriási marketingfogás volt, elég sokan megálltak nézelődni és a végén tolongott a tömeg az analóg fénymásológépek körül. Aztán elmentek a barátaim és újra kihalt a fénymásológépek körül minden.
  • Szerveztem egy golfnapot is a főnök haverjainak. Két órán keresztül ragasztgattam az anyavállalat által küldött logókat, matricákat a korlátokra. Majd négy órán keresztül kapargattam le őket a buli végén. Egészen úgy éreztem, hogy a marketing legmélyebb titkait fedezem fel.

golf

A maradek időben próbáltam túlélni .
Fontosnak tartom megemlíteni a munkatásaimat. Igaz, a marketinghez egyik sem értett (ahogy ekkor még én sem), de saját szakmájukban (kenyai könyvelés, számítástechnika, fénymásológép javítás stb.) az ottani piacnak tökéletesen megfeleltek. Nekik köszönhetem, hogy:

  • Megismertem a helyi lakosság által látogatott éttermeket. Palatetős, kartonpapírfalas bódék, ahol  isteni sült halat és „nyama csomát” ettem, viszont odaragadt a ruhám a padhoz.
  • Rájöttem, hogy az akkori főnököm nem csak az én szememben tahó, hanem alapvetően egy bunkóval állok szemben.
  • Nem haltam meg első nap az autómban, amikor áttértem a jobb oldalra és szembejött egy kamion

 kenya luxusbar

A főnököm szerint nem volt értelme, hogy az a kevés fizetésem, amivel megszánt, albérletre menjen el, így rámerőltette a vendégházát. Állítólag mindegyik elődöm ott lakott. Kétlem, mert a ház, amit láttam (aznap, mikor becuccoltam hozzájuk) nem volt lebetonozva. Erős kételyeim voltak, hogy egy francia vagy spanyol friss diplomás éjszaka, a vörösföldön sétált ki mezitláb pisilni a kert végébe. Főnököm szerint hamarosan felújítják a vendégházat, így az átmeneti időre (melyet nem szándékozott pontosítani és mely nem lett végül átmeneti) kaptam egy szobát náluk. A szoba egyszerű volt: ágy, szék és rengeteg szúnyog. A kenyai szúnyogokról tudni kell, hogy sokkal magasabb az intelligenciaszintjük, mint az europai rokonaiknak. Nem falra, vagy a plafonra szállnak le (kiszolgáltatva magukat az emberi szemnek), hanem a földre, és lehetőleg az ágy alatt sunyítanak. Rémes éjszakákat töltöttem ott, örökkön él bennem azon szúnyogvadászati emlékeim, amikor az éjszaka közepén görnyedt háttal guvasztottam szemgolyóimat a padlószőnyegre.
A ház , mint minden tehetősebb kenyai háza, riasztóval volt ellátva, mely automtikusan bekapcsolt este 11-kor és reggel 6-ig nem lehetett csak a szobák között közlekedni. A WC a védett zónán kívülre esett. Inkább nem mesélem el ehhez fűződő élményeimet.
Reggel mint tiszteletbeli lakót megajándékoztak az első tusolás élményével. Pontosan hatkor a főnököm elkezdte verni az ajtómat, hogy menjek tusolni. Pontosan hat óra tíz perckor meg a fürdőszoba ajtaját verte, hogy jöjjek ki, mert más is szeretne tusolni.
A főnököm borzalmas ember volt. A nőket lenézte, a feleségét csalta, de minden fehér ember egy isten volt a szemében. Minden nyáron Amerikába mentek nyaralni. Más nem érdekelte őket. Életemben akkor láttam először olyan férfit, aki elfekszik a kanapén és odaordít a feleségének, hogy ha le akar ülni, hozzon magának sámlit. Hozott is. Hiába akartam átadni neki a széket, amin ültem, én mint fehér bőrű előbbre álltam a kb. negyven éves feleségénél. Tiszteletére legyen mondva, hogy gyermekeit taníttatta. Nevelésükről az anyuka gondoskodott, ő csak a spermát es a pénzt adta hozzájuk. Na ennyit róluk.

 fenymasologep

Muzungu muzungut keres (és talál)

A hétvégéket továbbra is magyar ás svájci barátaimnál töltöttem, így menekültem a védett zónás háztól és a kötelező vasárnapi templomi énekléstől, ahol csak én ültem bárgyú vigyorral a padon. Az első vasárnapi misén megkért a pap, hogy mint új tag mutatkozzak be, majd isten hozott kánont énekelt nekem a hívők tábora. Fapadokon ülő, vigyorogva tapsoló, lelkes isten gyermekei voltak, egészen közel éreztem magam a jóistenhez. Így jobbnak láttam szombat esténként nem otthon aludni. Észrevétlenül, de a kevés cuccom ami volt visszavándorolt a magyar és a svájci barátom bérelt lakásába. Fiatal barátaim szépséghibája az volt, hogy komoly, helyi kapcsolatban éltek. A lakásuk kicsi volt, a gyertyatartó szerepe kezdett kínos lenni. Tudtam, hogy lépni kell, saját társaságot találni magamnak vagy egyszerűen csak pasit. Nem lettem volna ellene még egy helyi kapcsolatnak sem, de bevallom féltem egy rossz élménytől vagy egy csúnya betegségtől. Annak ellenére, hogy mindenki feleségül akart venni már első nap: egyedül maradtam.

Aztán egy nap a magyar barátomnak eszébe jutott a „két francia, akik mindig fehér csajokat keresnek”. Így találkoztam először a két franciával. 2000-et írtunk és ha még emlékeztek, akkor volt a foci világbajnokság francia-olasz döntője. Egy felkapott szórakozóhelyen néztük a meccset, óriási méretekben és engem egyáltalán nem érdekelt a mérkőzés. Végül bemutattak a nagy Őnek, aki épp két szabadrúgás között elszaladt egy sörért. Sajnos a fehér csajok iránti vágyát lazán leigázták a meccs izgalmai (és a mai napig nem hiszi el, hogy mi ott, akkor találkoztunk). Bemutatkozás, gyors köszönés és eltünt az asztalok között. Szerencsémre egy hét múlva már csak emlék volt a franciák VB győzelme, így egy bárban összefutottunk a két francia sráccal. Végre hatott a magyar nők varázsa, két kajánul vigyorgó, lelkes gentlemen csapta a szelet nekem. Két hét múlva pedig házibulit rendeztek, ahová hivatalos voltam én is.
A hazibuli a bérelt házukban volt, a plafonról is alkohol folyt és Nairobi fehér fiatalságának háromnegyede csápolt a nappaliban berendezett diszkóteremben. Magyar barátom már érkezés előtt szólt, hogy készüljek fel, van mit tejbe aprítaniuk a fiúknak, és csodálatos piros Triumph-fal (autó, nem a melltartó) közlekedik a kesőbbi nagy Ő. Az autó kuriózumnak számított ott is és magyar módra még köszönés előtt megcsodáltuk a garázsban. Ekkor még elvakult szemeim a másik fiút szemelték ki, így sajnálattal állapítottam meg, hogy ebből nem lesz ismerkedés, ugyanis annak a fiúnak a francia konyakból már több kupica legördülhetett a torkán és enyhén kipirult arca nem keltette fel további érdeklődésemet. Annál jobban csapta a szelet nekem a későbbi nagy Ő, majd panaszkodni kezdett magyar barátomnak, hogy látja, hiába tesz erőfeszítést irányomba. Magyar fiút azelőtt sosem láttam így panaszkodni és ez igazan megtetszett. Így került sor egy igen romantikus tollaslabda versenyre a kert végében, melyet francia nézők hada tapsolt lelkesen. Majd gondolt egyet a nagy Ő, és meginvitált a garázsba, hogy megmutassa nekem a tűzpiros Triumphját. Itt kezdődött a kapcsolatunk és a nagy Ő a mai napig meg van győződve róla, hogy ennek a piros Triumphnak köszönheti hóditását.
Másnap hozzáköltöztem. Kaptam egy szobát egy kenyai ággyal, amin sosem aludtam (ma ez kenyai ágy a vendégszobánk dísze).

kenyai agy

Harmadnap bementem dolgozni és köszönés nélkül eljöttem. Több tonnás lánc esett le rólam. Soha többet nem találkoztam a főnökömmel és ottani munkatársaimmal. Ettől a naptól kezdve egy egészen más Nairobi nyílt meg előttem. Nem voltam többet egyedül, nem voltam többet veszélynek kitéve, vigyázott rám a nagy Ő.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!